A keresztelő

Bihary József, v, 04/16/2017 - 00:22

   Langyos, tavaszi éjszaka volt, amikor ifjabb Lohmann Pál kétökrös szekere a perényi határban, valahol, átdülöngélte a magyar-csehszlovák határt, toronyirányban, Hidasnémeti felé.

   Úttalan utakon döcögött az erdőkön keresztül a két ökör. Szélcsend volt, avar sem zördült, mintha a tölggyel vegyes bükkös visszafojtotta volna lélegzetét, ág se reccsenjen, hadd menjen a két kiszolgált ökröcske, amerre Lohmann uram terelte őket, hol csendes cselőzéssel, hol pedig némán mellettük haladva, fogva a járomszöget.

   Piroska asszony fenn kuporgott a szekéroldalon átvetett, szélesebb deszkán, ami több rétegben pokróccal volt betakarva. Az asszony derékig be volt bugyolálva. Gyenge fájdalmai voltak a hasában, derekában. Erről a világért sem szólt volna az urának.

   A szekér saroglyájában meg- megzörrent az ökrök minden lépésére az eke és a borona. Amilyen jó szolgálatot tettek a perényi határban - mutatván -, a gondos gazda tavaszárpa alá egyengeti a tenyérnyi szántót napestig, most annyira felszántották a mindenki által óhajtott csendet.

   A szalma meg sem zizzent a szekérderékban, hűségesen rejtegette a kis család féltett kincseit, amiket a maguk lelkével egyetemben haza akartak Perényből menekíteni a Zemplén magyar szívébe: a bibliát, olvasót egy szépen faragott ládikában, néhány ruhadarabot, kis rékliket, amiket Piroska varrt, némi patyolat gyolcsot, miegyebet, egy tükrös mézeskalács-szívet az ülésdeszka alatt.

   Valami pénzecske is akadt a ládafiában, zsebkendőbe csavarva, amit még a lakosságcsere idején, tavaly ősszel sikerült kimenekíteniük, azóta gondosan megőrizniük. Piroska naponta számolta a filléreket, a forintokat, amiknek akkoriban még igencsak nagy szemük volt. Ugyanott volt, vászon kendővel letakarva, egy vesszőkosárban a Piroska sütötte rozscipó, egy kis szalonnával, hagymával osztozva a helyen. Az elemózsiát forrásvízzel megtöltött cserépkorsó egészítette ki.

   Néha az ökrök előtt, máskor a szekér mögött, ott szaladgált Manka, a nagytestű kutya, aki máskor el- elidőzött egy-egy szarvas vagy vaddisznó nyom alapos szaglászásával. Most - ellentétben határozott vadászösztönével, amit az orvvadászok ellen olyan jól hasznosíthatott -, nem csatangolt el. Megérezte, csendben kell maradnia.

   Gombos, a kezes oldalon - talán irigységből - megszólalt:

   - Manka, láttalak azzal az ordassal az erdő alatt hancúrozni. Most aztán rendesen dagadnak a csecseid. Hamarosan kölykeid lesznek! – Közben bizalmasan a kutyára hunyorított. A kutya némi büszkeséggel válaszolt:

   - Látja ezt már a gazdánk is. Meg is vakarta a fülem tövét:

   - Na szaporodunk, szaporodunk?

   Mindebből a gazda és a gazdasszony persze semmit sem értett, csak azt látták és hallották, hogy Gombos orrlyukán nagy párafelhőket fúj, a hatalmas szarvain lévő ormótlan csavaranyákkal játékosan Manka felé öklel, aki meg piros nyelvét kiöltve lihetel, és oda- odakap Gombos füléhez.

   A hajszás oldali, nem kisebb, Lámpás nevű, magyar szürke ökör csendre intette az incselkedőket.

 

*

 

   Az erdőkből a párák felszálltak, a Nap is kibújt a Nagymilic mögül, mire az ökrös szekér Hidasnémetin átdöcögött. Találkoztak a csordával a település Gönc felőli végén. Boris, a kolompos magyar tarka nem titkolt megvetéssel himbálta hatalmas tőgyét mentében, az ökrök mellett. Az ökrök ügyet sem vetettek a beképzelt tehénasszonyságra, de Manka, az itthoni csorda illatát érezve, rosszallólag rámordult. Erre Boris kelletlenül félre húzódott, utat engedve a szekérnek.

   Most már Pál gazda is felült Piroska mellé az ülésre, és megkérdezte:

   - Hogy érzed magad, Madaram? Álljunk meg elemózsiázni? Jobb szeretném, ha mennénk még egy darabot Kőkapu felé. Mielőtt letérnénk a Pálháza felé vivő útról, felső Huta felé. Akkorra úgy is este lesz. Nem soká meg fröstökölünk egy nyiladékban. Ott majd megitatjuk az ökröket. Meg hadd legeljenek egy kicsit.

   Ottan kifogom őket. Delelésnél hagyni kell nekik is egy kis pihenőidőt. Erős ez a menetelés.

   - Úgy lesz jó, ahogy mondod – válaszolt Piros, és megsimította a rokolyát szokatlanul nagy hasán. Ő tudta csak kettejük közül, hogy mindennapos. Orrintotta ezt Pali is, de mégse sejtette, milyen hamarost apa lesz belőle.

   Éppen ezért, meg azért a kis házért a hutai haranglábtól nem messze, gondolta ki, hazajönnek, ha kell szökve, a hatóságok tudta nélkül.

   Az ő gyereke ne szülessen elvett, idegenné lett földön. Ott kereszteljék meg, ahol az ő apja, nagyapja nyugszik. A Waldbott bárók és Károlyi grófok birtokán húzódó, keskeny völgyben, ahol az egyetlen utcácskából álló falucska simul a hegyek oldalához.

   Pál gazda tanult ember volt. Vagy két évet, az elemi elvégzése után, az apja haláláig, tanult Patakon is. Nem csoda hát, hogy vadőr is volt a Kelemen báró erdejében. Igaz nem sokáig. Elment a fűrésztelepre inkább talpfát, dongafát, meg gerendát gyártani. Szorgalmával a munkavezetőségig vitte. Jobb volt ez, mint az ágról szakadt erdei emberekkel viaskodni a báró vaddisznói és rőt vadjai védelmében.

   Aztán ennek is betett a háború. Pál jól beszélt az anyanyelvén kívül szlovákul és németül is. Tudott, mert hallott, és olvasott a Gyöngyösi – Clementis-féle megállapodásról. Még korábban a határon túli, nem szláv nemzetiségek üldözéséről.

   Ám amit Perényben tapasztalt, az minden ismeretét és képzeletét felülmúlta: a gyanakvás, irigység, bizalmatlanság légköre vette körül őket. Már alig hallott magyar szót, mert azt is tiltották.

   A legrongyabb földet utalta ki nekik a reszlovakizációs bizottság, a lakóhelyüktől a lehető legtávolabb. Sehogy sem tetszett neki, hogy azonnal elvesztette magyar állampolgárságát. Arról nyilatkozatot írattak vele alá. Itthon is, odaát is, hogy a magyar állam semmivel sem adósa az itt hagyott javaiért, illetve valami elhúzódó - nesze semmi fogd meg jól -, jóvátételre számíthat.

   Szóval, egyik helyen sem vették igazán emberszámba. Azt remélte, itthon az óta csak-csak változott valami. Legalább magyarul beszélhet, járhat misére, a középső Hutára. Találkozhat rokonaival, kedves szomszédjaival: Bernardékkal, Csupka Jóskával, Török Sándor bácsival.

   Elmélkedését szembe jövő kordé zörgése szakította félbe. A kordén térdnadrágos, kockás pulóveres férfi legyintgette a kényesen ügető lovat. Pali megismerte. A báró egyik volt intézője bökte meg a szekér felé a kalapja karimáját. Látszott rajta, Palit nem ismerte fel. Ennek az most erősen örült, és visszabiccentett.

   Alig porzott el a kétkerekű, a férfi letérítette Gombost egy erdei szekérút nyiladékába, ami jobb kézre nyílt az erdőben. Nem mentek mélyre. Csak annyira, hogy a gazdagon rügyező fák között egy kis helyet leljenek a szekérnek. A kifogott ökrök farokfelcsapva poroszkáltak egy nem messze folydogáló patak felé. Nyílván megérezték a friss víz illatát. Pali hagyta őket. Tudta, úgyis visszajönnek, ha megszívják a bendőjüket.

   Elő került a kenyér és a szalonna, a hagymával együtt. A férfi jó ízűen falatozott. Az asszony egy falat nem sok, annyit sem tudott leerőltetni a torkán. De a korsót meghúzta. A hűs víz nagyon jól esett neki.

   - Nem tudsz enni, Aranyom? Kellene pedig az erő!

   - Kizötyögtetett már ez a szekér belőlem minden erőt. Álmos is vagyok. Ledőlnék a szekérderékba – mondta az asszony gyengécske hangon. Még egy kicsit nyögdécselt, majd férje gondoskodó keze simítására, az erdő fenséges templomában, madárdalra elszenderedett. Pál nyugtalan volt. Ő is meghúzta a korsót.

   - Nem szokott Piros ilyen levert és kedvetlen lenni - gondolta - bizonyosan az állapota teszi.

   Már kilenc óra is jócskán elmúlhatott - úgy látta a férfi a fák árnyékának állásából -, amikorra az ökrök, a sarjú fű legelése után, megint igába álltak. Gazdájuk megfordította a szekér rúdját a Kőkapura vivő út felé.

   Az asszony, szendergéséből, csak akkor ébredt fel megint, egy belülről jövő erősebb rúgástól feljajdulva, amikor a szekér az aznapi második pihenőre, az út szélére leállt. Az úton egy teremtett lélek sem járt. Piroskának határozott fájásai voltak, ha még nem is oly erősek.

   - Istenem! Csak bírnám ki hazáig! - sóhajtotta hangtalanul az asszony. Erősmellű, sudár asszony volt. A férfinép igencsak megfordult utána. Most alig fért nagy hasától. A kötényén kergetőztek pöttyök az erős belső mozgásoktól.    Az asszony befelé figyelt.

   - Micsoda mozgolódás! Tán táncmulatság van odabent? Mintha többen is lennének.

   Pál elcsapta az ökröket legelni. Most neki sem volt étvágya. Csak ivott. Megtörölte a száját a keze fejével. Nyugtalanul nézte szeretett asszonyát, aki a szekérderék szalmáján forgolódott. Hogyan segíthetne neki? Látszott az asszony arcán, hogy szenved. Az ökröknek pihenniük kell. Azonnal nem indulhatnak. Bárhogy sietnek is, holnap hajnal előtt aligha érnek Hutára, ahol már bizonyosan lesz bábasszony.

   - Egyél pár falatot lelkem, Piroska! – unszolta a férfi asszonyát  – Legalább pár falatot a madárlátta rozscipóból!

    Valóban a takaros cipót sok madár látta az erdei úton. Az asszony kötélnek állt. Elmajszolt néhány falatot a cipóból. Egészen megörült: a falatok most nem kívánkoztak visszafelé. A mozgolódás is mintha szűnt volna a hasában. Felült könyöklő helyzetéből, és a korsó szopókájából néhány csepp vizet ivott. Kedvtelve nézte Mankát, aki egy lepkét kergetett a leveledző aljnövényzet között.

   - Lám csak, milyen jó az oktalan állatnak! Ő bezzeg kitűnő étvággyal rágicsálja a neki vetett szalonnabőrt és a cipó darabkáit. Igaz, még Perényben jól belakmározott. Neki bőven elég a napi, egyszeri táplálék, csak vize legyen elég. Az sem zavarja, hogy közel van az elléshez. Ez látszik duzzadt csecsbimbóin. Vajon hány fiat vet? - mélyedt gondolataiba az asszony.

   Már jócskán meghosszabbodtak, és el is takarták őket a Gönc felől utánuk nyúló árnyékok, amikor a férfi meglátta a Károlyiak vadászkastélyát a távolban.

   Az ökrök is mintha vidámabban rúgták volna a kopott makadámút porát. Nem csoda, hogy ilyen poros, hiszen a kiegyezés után épült. - Nagyapám mesélte - fűzte a gondolatait egymásba Pál gazda - Jó lenne már a letérőnél járni! Bárcsak otthon lennénk! – szakadt ki a sóhaj a férfi melléből.

   - Kibírom hazáig – biztatta az urát az asszony, az meg az ökröket nógatta. Hiszen nem kellett azokat ösztökélni. Ismert úton jártak. Nagy, nehéz cammogásukat sietősre fogták. Aztán egy szó sem esett többet az emberpár között a vadászkastély tövében kevéssel nyíló, letérő útig, amit főleg az erdőművelő emberek, munkások szekerei, lovai jártak. Pál úgy hívta magában azt az utat, Kelemen Báró Útja.

   Báró Waldbott Kelemen kiváló erdőmérnök volt. Felvirágoztatta az erdőgazdaságot. A vadászkastélyban nagy élet, vendégeskedés folyt. Pazarul, de módjával. Tolcsván is nagy házat vitt. A báró nem volt léha, csélcsap ember. Nagyon értett a pénzhez, de megbecsülte a hegyi embereket is. Sok lányt kiházasított.

   - Piroskám! Már csak 10-12 km! – kiáltott fel élete párja lelkes megkönnyebbüléssel - Meglásd, éjfél előtt otthon leszünk.

   - Úgy legyen! – kulcsolta imára a kezét az asszony, de az olvasót most nem vette elő. Pedig az, nagyon elkelt volna.

 

*

   A Gerendás-Réten járt már a szekér, amikor Piroskára rendszeres, erős fájások jöttek. Az Eszkála felől, a sötétben a Gyuka-Lyukban meglőtt orvvadász lelke huhogott rájuk bagoly képében. Piroska nagy fájdalmai mellett határozottan félt az Eszkáláról közszájon keringő, gyilkos történetek hatása alatt.

   Eközben Pál némi tűnődés után úgy döntött, nem a Florika-forrás felé veszi az irányt, noha az az út simább, de jelentős kerülő. Emez meg keletnek rettentően meredek annak ellenére, hogy már többször legyalultak a kaptatóból. Ezen hamarabb hazaérnek.

   A szekéren voltak féktuskók, ahogy az a hegyi szekereken, a hátsó kerekek mögött szokott volt lenni. Ezekben bízott annyira Pál. Azzal nem számolt, hogy az esti, bőséges harmat síkossá teheti a lejtőt. Nekimentek hát a meredélynek.

   Az ilyen meredek lejtőkhöz, emelkedőkhöz Gombos és Lámpás hozzá volt szokva. Pál fenn ült a szekéren, hogy ha kell, megfeszítse mindkét kezével a féktuskókat tartó rudat. Vezetni nem kellett az ökröket, tinó koruk óta ezt a vidéket járták. Most azonban nagy út állt mögöttük. A két párát vitte az ösztön hazafelé. Már érezni vélték a kukorica-csuhé és az istálló jól ismert illatát.

   Nekilódultak. Manka meg tán otthon is volt az óta, mert sehol sem lehetett látni. A lejtő alján járhattak már, amikor egy átfolyáson Lámpás megcsúszott, és estében, balra magával rántotta szekeret. Az első kerekek nagyon aláfordultak a szekérnek. Az megbillent, és noha nem borult fel, mert megakadt az éppen feltápászkodó Lámpás testében, de a szekérderékból Piroska, a hirtelen irányváltás miatt, a nagy hasával ráesett a szekér oldalára, és egy kicsit a bal oldali lőcsre is.

   Rettenetes fájdalmat érzett. Mintha elszakadt volna benne valami. Nagy nehezen hazaevickéltek. Piroska alatt véres lett a szalma.

   Pál ölben vitte be asszonyát az öreg ház nagyszobájába. Szegényes bútorzatuk ott volt. A szalmazsák az ágyból senkinek sem kellett. Piroska magánál volt, tudta, elfolyt a magzatvize. Azt is tudta, Hután ilyenkor nincs bábaasszony.

   - Pali! Szaladj Erzsike néniért, Törökékhez!

   Pali sokáig zörgetett, de nem jött ki senki. Mitévő legyen? Oda szaladt a haranglábhoz és a kis harangot félre verte. Ijedt emberek bújtak elő legszebb álmukból, mi történhetett. Tűz van?

   A férfi kétségbe esetten kiabált:

   - Lohmann Pál vagyok! Hall engem valaki? - Gyertyák, petróleumlámpák gyulladtak. Az más. Nem az ÁVÓ* van itt. Török Sándor bácsi ért oda először, úgy nézett Palira, mintha kísértetet látott volna.

   - Tényleg te vagy, Pali fiam? De hiszen titeket kitelepítettek! Hogy kerülsz ide éjnek évadján? És mi baj van?

   - Piroska… Piroska szül - lihegte amaz – Erzsike néném itthon van? Küldje már át, ha Istent ismer, mert meghal a párom!

   Loholt az öreg, ahogy a lába bírta. Erzsike néni hamarost magára kapott valamit, és a viharlámpával a kezében áttipegett a Lohmann portára. Bement a nagyházba. Azonnal látta, itt nagy a baj. Utasította az embereket:

   - Pali, fiam! Hozd be a szekérről a feleséged ládáját! Te meg, Sándor gyújts tüzet, forralj vizet! Ha nincs miben, hozzál azonnal otthonról fazekakat!

   A láda, a gyolccsal, a kis réklikkel hamarosan bent volt a házban. A leendő apa fát hozott a fészerből. Megjött Sándor bácsi a fazekakkal, de már azok tele is voltak a ház előtt szorgalmasan csordogáló forrás vizével.

   Pál kifogta a türelmesen álldogáló ökröket. Azok maguktól bementek megszokott helyükre, az istállóba. Lámpásnak az esés ellenére, semmi baja sem volt. Csak Manka nem mutatkozott. Pálnak ennél most kisebb gondja is nagyobb volt. Fülelt, mit hall a nagyházból.

   Onnan bizony fájdalmas nyögés és sikolyok hallatszottak. Piroska hősiesen vajúdott. Azt tette, amit Erzsi nénje mondott neki. Egymás után, tán’ öt perces késéssel, két gyereket szült: egy fiút és egy kislányt. Mindkettőt halva.

   Bármit tett Erzsi néni, ahogy a bábáktól látta, nem sírtak fel az újszülöttek. Pedig paskolta a kis mellüket, meg az egész testüket, pillognának már rá erre a ronda világra! Hideg és meleg vízzel locsolta őket, fejjel lefelé meg is lóbálta mindkettőt, hiába.

   Sok vért vesztett, de legalább Piroska élt.

   Akkorra odagyűlt a falu erősen megfogyatkozott lakossága. Az asszonyok sírtak, az emberek szitkozódtak, zúgolódtak, de halkan, mert még a Zsidórét fáinak is fülük volt.

 

*

 

   Lohmann Pál apró koporsókat rótt össze a padláson lévő deszkaanyagból. Takaros, kis kereszteket ácsolt a koporsók fedelére. Az irigység sem találhatott volna hibát azokban. Lefesteni nem tudta őket, mert nem volt mivel. Hullt a könnye. Fojtogatta a néma férfizokogás.

   - Én vagyok a hibás. Miért kellett a Gerendás-Rétről a rövidebb utat választanom? A Lámpást is hiába verem agyon. Magamat kössem fel? Nem tehetem. Mi lenne Piroskámmal? Mit mondanának az emberek istentelen cselekedetemre? Nem. Nekem élnem kell, a bűnömmel együtt! Papot kell kerítenem. Meg kell a kicsiket keresztelni. Pogányon nem mehetnek az Úristen elé az ártatlanok. Meg be kellene jelenteni az elhalálozást az előjáróságnál. A tanácsnál is.

   Se plébános, se káplán nem akadt a Huták vidékén, 1948 tavaszán. Elüldözték őket vagy elmentek átmenteni magukat jobb időkre. Messze földről hozzanak valakit, aki itt senkit sem ismer? Mit lehet ilyenkor tenni? Ki szolgáltassa ki az ártatlanoknak a keresztség szentségét? Egyáltalán, hogyan kell azt megtenni, hogy érvényes legyen a mennyek országában?

  Ilyen és hasonló gondolataival ment Lohmann Pál a Török portára. Az öreg megvakarta feje búbját, megpödörte kacsaringós bajuszát, majd akkurátusan megszólalt.

   - Én, fiam ministráns gyerek voltam Albrecht atya mellett annak idején. Ösmerem én a liturgiát. Szentelt vizem ugyan nincsen, de van tiszta forrásvizünk. Ha Krisztus urunknak jó volt a Jordán vize merítkezni, akkor a te kicsinyeidnek is megfelel a Zemplén forrásvize. Aztán mi lenne a kicsik neve?

   - Azok a keresztségben, a szüleik után, a Pál és a Piroska nevet kapnák.

   - Úgy legyen, fiam. A keresztelő után el is temetjük őket, ahogy illik. A bejelentés ráér az után is. Majd én tanúskodom, de ha kell az egész falu is. Még írásba is tesszük a történteket.

 

*

 

   Apró réklik, valamint patyolat gyolcs darabok kerültek a kis testekre. A fiú szőke, hosszú hajjal született, a lány haja szintén hosszú volt, de barna, mint az édesanyjáé. Így kimosdatva tényleg olyanok voltak az egyébként teljesen érett, halott csecsemők, mint az égi angyalok.

   Az egyszerű paraszti ágy végén világító gyertyák valóságos glóriát kerekítettek a fehér arcocskák köré. Török Sándor és még néhányan, akik a nagyházba befértek, másnap délelőtt, tíz óra tájban a forrás vizével megkeresztelték a két gyereket, az üdvösségükért a következő szavakkal:

   - Én, Török Sándor, hithű katolikus ember, Pál, téged megkeresztellek az atya, a fiú és a szentlélek nevében, - majd két ujját a kancsó vízbe mártva pici keresztet rajzolt a fiúcsecsemő homlokára.

   - Piroska, én téged megkeresztellek az atya, a fiú és a szentlélek nevében. - A vizes kereszt a kislány homlokán is ott fénylett az elmondott szavak nyomán.

   Ez után Sándor bácsi keresztet vetett és magában imádkozott. Más mindenki hallgatott. Mégis áhítat szállt a szívekre és béke. A Nagy-Péter-Mennykő felől kora-nyári zápor kerekedett, mintha a hegyek is elsiratnák a kicsiket. Ahogy támadt a vihar, úgy el is ment.

   Lezárták a koporsókat. Pál és Csupka József a vállán vitte az így megszentelt, apró halottakat a temető felé. Egy kéz meghúzta a lélekharangot. A patak keskeny völgyében a csilingelő hang messzire elszállt. A középső Hután tisztán hallották, felső Hutáról temetnek valakit.

 

*

   A következő nap előkerült Manka a csűr egyik zugából. Horpasza láthatólag megvékonyodott. Lohmann Pál tudomásul vette, kutyája két kölyköt ellett. Az egyik szakasztott olyan volt, mint az anyja. A másik meg kiköpött farkas. Pál úgy döntött, megtartja mindkettőt. Jól tartotta Mankát, hadd tudja szoptatni kölykeit.

   Még alig nyílt ki a kiskutyák szeme, Lohmann Pál az egykori vadőr, későbbi famunkás, kitelepített pária, majd hazatért magyar máris nevet adott nekik: a kis szuka a Manka nevet kapta, a kant pedig Edward Benes-nek „keresztelte”.

 

  A faluban nem értették, Pali miért adott ilyen furcsa nevet a később hatalmas vadászkutyává cseperedett farkas-ivadéknak, aki éppen olyan játékos lett, mint az anyja volt, és aki semmiről sem tehetett.

 

 

* AVO: az ÁVH jogelődje

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap