Késsel a kézben (kisregény – 20/11.) Villanásnyi képek

Kő-Szabó Imre, cs, 08/20/2015 - 00:16

            Fizetési napon, a bérszámfejtésből, mindig Pöttyi hozta a műhelynek a borítékokat. Ilyenkor leálltak a melóval, legalább tizenöt-húsz percre. Vágó Géza az ajtóból figyelte az embereket és Pöttyit. Pöttyi fiatal, szőke lány volt, talán egy éve került a gyárba. Ritkán találkozott vele, legtöbbször csak fizetési napokon. Nem is jutott eszébe, néha egyszer-egyszer, de semmi különösebb jelentőséget nem tulajdonított a dolognak.

  Már mindenki kiment a művezetői irodából, csak Vágó Géza állt az ajtóban.

  - Maga maradt utoljára? - kérdezte Pöttyi és kinyitotta a jegyzéket.

  - Így akartam! - mondta.

  A lány egy kicsit meglepődött.

  - Parancsoljon. Itt írja alá - és mutatta az ujjával.

  Vágó Géza odaírta a nevét.

  - Köszönöm! - tette még hozzá, összehajtogatta a jegyzéket és átadta a borítékot. - Ezzel készen is vagyunk.

  - Siet? - kérdezte Pöttyitől.

  A lány felállt, Vágó Géza szemébe nézett:

  - Egy kicsit szusszan az ember. Reggel óta hordom szét a pénzt.

  Nézte a lányt és megint csak nem jutott eszébe semmi. Nem tudta az okát megtalálni zavarának. Érdekes módon mindig csak ilyenkor fordult vele elő. Más férfiak nyomják a szöveget, szegény lányok teljesen megszédülnek, és olyanok lesznek, mint a kezes bárány, vagy a lökött liba. Ő nem tud ilyen lenni. Pedig már sokszor megpróbálta. Sután, csak annyit kérdezett:

  - Szereti a munkáját?

  - Igen, szívesen teszem - mondta Pöttyi.

  - És otthon?

  - Ott más. Segítek a mamának. Szeretek olvasni, meg a mozi érdekel még nagyon.

   - A jó filmeket én is szeretem - mondta Vágó Géza.

  - Sajnos ritkán van időm rá.

  - Talán jobban kellene szervezni.

  - Lehet.

  - Sok mindenre futja.

  - Nagyon sok időre lenne szükségem, olyan sokat akarok még pótolni. Most fiatalon, később úgy sem lesz ideje az embernek. A házasság, meg a gyerekek... - széttárta a karját.

  - Nem biztos - Vágó Géza cáfolni akarta, de olyan vérszegény volt az érve, hogy maga sem hitt benne. - Erről egyszer bővebben kellene beszélgetnünk.

  - Jó, majd egyszer - egyezett bele örömmel. - Most mennem kell. Viszontlátásra! - és kedvesen mosolygott.

  Szép járással ment végig a műhelyen, hóna alatt a fizetési borítékok dobozával. Fehér köpenyét, amely engedelmesen simult testének formáihoz, meg szőke haját a piros szalaggal, sokáig nem felejtette el Vágó Géza.

  A műhelyből többen megjegyezték:

  - Figyeltelek! - mondta egy ősz hajú, alacsony szortírozó.

  - Mikor?

  - A fizetésnél.

  - Csak bámultad a Pöttyikét! - szólt közbe egy fiatalabb, magas húsoló.

  - Kiválasztja a legjobbat! - kacsintott az ősz hajú szortírozó.

  - Van esze! - tette hozzá egy alacsony, köpcös ember, aki szürke atlétatrikót viselt.

  - Meg ízlése! - helyeselt az ősz hajú.

  - Formája is! - kacagott a fiatal húsoló.

  Vágó Géza hirtelen mérges lett.

  - Beszéltek itt össze-vissza - tört ki belőle az indulat. - Én maradtam utoljára és kész! Semmi egyéb.

  A többiek nevettek. Most vette észre, mérge olaj volt a tűzre, de azért még hozzátette:

  - Nem olyan lány ez!

  - Na, na... - csóválta fejét az ősz hajú.

  - Menjetek a fenébe! - kiáltott fel és elindult a szárítókhoz, az udvar végébe.

  - Nem zörög a haraszt, ha... - csúfolódott az ősz hajú.

  Hallotta a többiek kitérő nevetését, bosszantotta egy kicsit ez a szócsata. Mindig ilyennek, csak ezen jár az eszük, a fene a jó dolgukat!

  A műhelybe csak a műszak végén ment vissza.

  Először mérgelődött ezen az illetlen megjegyzéseken, később ő is csak nevetett rajta. Tudta, az irigység beszélt belőlük, nem akartak ők rosszat, egyáltalán.

 

 

            Vágó Géza délután, munkavégeztével kiment a térre. A többiek már várták, csak Kapás Mihály hiányzott. A legutóbbi autózás volt a téma.

  - Hogy szuperált a tragacs? - kérdezte a többieket.

  - Az Ibárié?

  - Persze.

  - Jobban ment, mint a múltkori - mondta Gedó.

  - A csaj, csak úgy kapaszkodott - nevetett Temesi.

  - Milyen csaj? - kérdezte Vágó Géza. Hirtelen nem emlékezett senkire.

  - Akit az Ibári hozott, az a fekete - magyarázta Temesi. - A földije.

  - Emlékszem.

  - Annak mutatta be - mondta Gedó.

  - Az is volt, te nagyokos - hebegte Ibári és közelebb jött a többiekhez, mert közben egy képes újságot lapozgatott, amelynek hiányzott a címoldala.

  - Unokatestvér! - tette még hozzá, teljesen feleslegesen.

  - Nagynéni, unokahúg, keresztanya, satöbbi - csúfolódott emelt, magas hangon Temesi.

  - Ezeknek semmit sem lehet mondani! - nyugtatta önmagát Ibári és legyintett. Kapás lihegve érkezett hozzájuk. Látszott rajta, hogy sietett, feldúlt volt valamiért.

  - Hol jártál, hogy futni kellett?

  - Itt a KÖZÉRT-ben.

  - Kikergettek?

  - Nem.

  - Akkor mi van?

  - Jöttök velem? - kérdezte izgatottan, válasz helyett.

  - Minek? - kíváncsiskodott Ibári.

  - Aki jön, tartsa fel a kezét! - mondta Kapás és nézte a többieket. Sorba feltartották a kezüket, csak Temesi ült továbbra is zsebre tett kézzel.

  Minden szem kíváncsian Temesit nézte, majd Kapást. Várták a magyarázatot.

  - Ez meghülyült! - mondta Kapás magyarázatképpen.

  - Miért? - kérdezte Ibári.

  - Figyeljetek!  - mondta titokzatosan Kapás, aki a Fiumei utcában lakott. - A szépasszony megkért, most találkoztam vele a KÖZÉRT-ben - mondta és szünetet tartott, hogy legalább levegőt vegyen, a nagy izgalomban. - Szervezzem meg a költöztetését.

  - Megyek! - kiáltott Temesi és magasra emelte mindkét karját.

  Kitörő lelkesedésén a többiek nevettek.

  Kapás örült, hogy őt bízta meg az asszony, ezzel a feladattal. Igaz, csak segédmunkás, de egy költözéshez nem kell egyéb, csak egy tragacs, meg erő. A bútorokat elviszik azzal a tragaccsal, van a házmesternek egy olyan kétkerekű, amellyel a salátát viszi tavasszal az újpesti piacra. Ott a Szilas patak partján bérelt, valamilyen földet és azon melózott egész nap, tavasztól őszig.

  Apja is segített nem egyszer az öregnek, amikor korán reggel szolgálatba ment Rákosrendezőre. Ott volt váltókezelő, tizennyolc éve. Ilyenkor a segítségért salátát, vagy zöldhagymát adott az anyjának, aki egy OTP fiókban takarított esténként.

  Négyen voltak testvérek. Két bátyja már nős, a legidősebb kamion sofőr. Keveset találkozott vele az utóbbi időben, állandóan külföldön csavarog. Ezt a farmernadrágot, ami most rajta van, ő hozta kintről. Már többször elpasszolhatta volna, de jobb így, mert legalább ezzel, felvághat. Nem a haverok előtt, mert ezeket már ez nem érdekli, talán Gedót egy kicsit. Inkább a gyáriaknál, van köztük egy-két suttyó, aki erre harap.

  A másik bátyja csőszerelő a negyvenhármasoknál. Most akar melóhelyet cserélni, azt mondta a múltkor, átmegy a házgyáriakhoz, ott talán jobban fizetnek, mert a pénz, az kellene, szeretne kocsit venni. A lakás után már csak ez hiányzik.

  Van még egy öccse, aki jelenleg katona. A postán melózott, azt mondta, ha leszerel, megszerzi az érettségit és elvégzi a postatisztit is.

  Az jutott most az eszébe, hogy az asszony nem mondta hová fog költözni. Csak annyira emlékszik: - Nem sok az egész, mert új bútort veszek, az a kevés holmi, pedig egy-két kocsira ráfér. A többiek a részletekről faggatták. Nem tudott többet mondani. Talán öt-hat napon belül kell megcsinálni, egyik este. A kocsit ő megszerzi, aztán majd elviszik a cuccot.

  A beszélgetést Kovács Tibi zavarta meg, ez az alkalmi munkából élő, iszákos alak, a haverjával, Tóth Ferivel. Tóth, villamos kalauz volt az ötvenötös járaton, most valamilyen tanfolyamra jár, mert: - Vezető leszek öregem, vezető, tíz év után - mondta mindig. - Villamos vezető!

  - Gyertek velünk! - kérlelte a többieket Kovács Tibi.

  - Hová?

  - Ügetőre!

  - Mindenki csak szervez - mondta Ibári.

  - Öregem, olyan tippjeim vannak - bizonygatta Kovács Tibi.

 - Mit képzelsz te? - kérdezte egy kicsit sértődötten és legalább hatszáz forintot, tolt az orra elé.

  - A múltkori tippjeid sem értek semmit - mondta Temesi.

  - Semmit? - hitetlenkedett Kovács Tibi.

  - Nem nyertünk!

  - Feri! - szólt az egyenruhásnak. - Mennyit nyertünk az én tippjeimmel? - és diadalmasan kihúzta magát, várva a hatást.

  - Nyolcszázat, hármas befutóra! - mondta Tóth Feri és megigazította a zubbonyát.

  - Az igen! - csettintett a nyelvével Kapás. - Az már valami.

  - Most biztosra megyünk! - magyarázta tovább Kovács Tibi.

  - De mi nem! - mondta halkan Ibári.

  - Te sem jössz? - kérdezte Vágó Gézát.

  - Nem, most nem!

  - Ahogy akarjátok, de aztán semmi duma!

  - Világos! - erősítette meg Temesi.

  Kovács Tibi, a villamosvezető jelölttel tovább állt. Most talán a látványért akartak magukkal, tanukat vinni, a nyereség reményében, vagy, hogy a bukás után, legyen legalább egy ember, aki kér egy-egy korsó sört.

  Már késő este volt, amikor egy vörös hajú nő, Kovács Tibit kereste. Olyan harminc éves lehetett.

  - Nem látták?

  - Volt itt, Tóth Ferivel.

  - Hány órakor?

  - Három óra körül.

  - Megint kimentek?

  - Igen! - válaszolta Temesi.

  Az asszony állt egy darabig, gondolkodott, majd kért egy cigarettát. Rágyújtott és színlelt felháborodással, beszélni kezdett:

  - A franc ütne, abba a görbe lábaiba. Csak megy állandóan. A fene se tudja, milyen vére van ennek az embernek?

  - Nyugtalan - mondta halkan Gedó.

  - Az. Már akkor az volt, amikor megismertem. Én marha! - kiáltott fel.  - Hová tettem az eszem, amikor hozzá mentem?

  Nyugtalanul szívta cigarettáját, közben sétált a pad előtt, ahol a srácok ültek.

  - Most is azt mondta, adjak neki ötszázat, vesz egy rendes zakót magának. Én marha, meg hittem neki. Persze újból hiszek, aztán erre fizetek rá.

  Hosszabb szünetet tartott:

  - Egy házban laktam vele. Mindig azt hittem, rendes ember. Először csak kerülgetett, nekem is tetszett, de udvarolni azt nem akart. Pedig én széplány voltam.

  Újabb cigarettát kért, megnyújtotta és messzire fújta a füstöt, majd folytatta:

  - Egyik este aztán felette a fene a szobámba. Engem szerettek abban a házban, mert én olyan rendes lány voltam, de ez a gané elcsábított.

  - Nem rossz gyerek a Tibi! - nyugtatta Temesi.

  Az asszony nem figyelt Temesire csak folytatta:

  - Amikor terhes lettem, szalmiákot ittam. Innen vittem haza a gyárból - magyarázta és egy kis szünetet tartott. - Aztán beszart, az a pipogya alak és elvett feleségül. Ha most szól valamit, szétverem a pofáját. Csak jönne! - fenyegetőleg emelte fel a kezét.

  - Szórakozik egy kicsit! - mondta Temesi.

  - Persze. Azt teszi, csak szórakozik. Neki az élet, egy nagy majális. Csak pénze ne legyen sohasem! - szögezte le és eltaposta a cigaretta végét. - A lóversenypályából parkot kellene csinálni, vagy sóska földet, jobban járnának vele - tette hozzá és köszönés nélkül elindult a kocsma irányába.

  A srácok hallották, amint távozóban hangosan beszélt:

  - Én marha, hová tettem az eszemet, amikor megláttam...

- és hangja elveszett a távolság miatt.

*

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap