Késsel a kézben (kisregény – 20/6) A család

Kő-Szabó Imre, sze, 08/05/2015 - 00:23

            Ott álltak a kocsma előtt, a járdaszéli vaskorlátot támasztották. Még nem sötétedett, de már égtek a villanyok. Szorongásnak, a félelemnek, semmi jelét nem lehetett egyik srácon sem felfedezni. A régiek lettek újból, a régi „téri fiúk”. Itt érezték jól magukat. - Még a levegő is más! - mondta Vágó Géza és nagyot szippantott a szürkületben, leülepedő csendben. Érezte, a mai nap után, mindig visszajönne ide, szereti ezeket a fickókat, amit megél velük. Ha azonban egyedül van, csak az kalimpál benne: -Itt hagynád ezt a környéket, benne a Tomori utca ötvenkettes számú házat?

  Talán a tér, az más, csak az a baj, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól. A teret szereti, csak a ház, a lakással, vagy inkább a családdal, nem volt kedvére.

  - Megy a bőröndös! - bökte oldalba Vágó Gézát Ibári.

  - Már többször láttam.

  - Hetente hordja.

  - Reggel viszi, este hozza.

  - Mi a fenét vihet benne? - kérdezte Temesi és nézték a sárga bőröndös, alacsony embert, ahogy keresztül ment a téren. Többször megállt, egyik karjából a másikba tette a fogantyút. Így szemre ítélve, nehéz lehetett. Senki nem tudta, hol lakik, csak annyit, erre jár reggelente, meg este.

  - Szajrét öregem, szajrét! - mondta Ibári Temesi kérdésére. - Abból lehet megélni! - tette még hozzá.

  - Majd megszakad - sajnálkozott Kapás.

  A bőröndös elérte a tér sarkát, és eltűnt a Tomori utcában.

  A kártyások nagy nevetésbe csaptak. Vágó Géza csak most vette észtre, az apja is ott ül a kártyások között. Hirtelen mérges lett, mert anya megmondta az öregnek: ne kártyázzon többet, nem lesz ennek jó vége. A múltkor is adott neki ötszáz forintot, vásároljon be, mert anya túlórázott és nem ért rá, az meg leült kártyázni és egyben elveszítette az egészet. Ráadásul még valaki fizetett neki a játék végén, és részegen jött haza. Anya nagy balhét csapott. Vágó Géza érezte, jogosan, ezt nem lehet így sokáig csinálni!

  Apa semmibe sem ismert határt. Valamikor jó szakember volt. A Baross utcai öntődében dolgozott, mint villanyszerelő, aztán tizenegy évvel ezelőtt történt egy baleset: a forró formából kiömlött a vas, az egész lábfejét összeroncsolta. Lassan gyógyult, először nem tudták, mi lehet az oka, az orvosok csak kísérleteztek vele, mindenféle gyógyszert megpróbáltak, de semmi nem használt. Legalább nyolc hónapig kínlódott így, amikor az egyik orvos rájött, kezdődő cukorbaja van, és ez okozza a késedelmes gyógyulást.

  Egy év után leszázalékolták.

  Vágó Géza emlékezett, hogy apját nagyon megtörte ez. Sokáig szótlanul ült az udvaron, egy konyhai hokedlin, nem törődött semmivel. Pedig azt tervezték anyával, hogy egyszer majd elmennek innen, mert ebben a lakásban nem lehet élni. A lakás különben a nagymamáé volt, még a negyvenes évek idején költözött ide a nagypapával, akinek ő csak a fényképről ismerte kackiás bajuszát és nevetős, érdekes mosolyát. A fénykép ott lógott a szobában, az ágy fölött s olyan barna színe volt, mint a tejeskávénak. A nagypapa negyvenháromban vonult be és valamelyik orosz fronton esett el.

  A nagymama, akit a férje után Pásztor Jánosnénak hívtak, még sokáig őrizte a Vöröskereszt levelét, amelyben közölték nagypapa halálát. A nagymama a lányával maradt itt, aki negyvennégyben ment férjhez, Géza apjához, Vágó Antalhoz.

  Vágó Antalné, született Pásztor Anna, akit a házban és a környéken mindenki csak Nusi néninek nevezett, azt mesélte: - a lakodalmuk olyan szegényes volt, hogy híre ment a környéken. A lakodalmi ebéd bableves volt csipetkével, meg a nagymama édességnek sütött egy vájdling buktát. Erre valamilyen csinált bort ittak, amit apa szerzett egy palotai embertől, akinek a villanyt szerelte. Másnap este is mindenkinek fájt a feje és élesztő szagút böfögtek. Ez az időszak már a háborús évek vége felé volt. Szinte mindenből kiszakadtak, nem tudtak mit élelemre cserélni, vagy eladni. Mások is így voltak a környéken, a buktához való lisztet, úgy beszélik, Nusi néni egy régi szerelme adta, kölcsönbe.

  Apa, később tűrhetően keresett, igaz sokat dolgozott, de aztán jöttek a gyerekek: mindjárt egy évre rá, negyvenötben született ő, Vágó Géza, hat év múlva a húga, Vágó Éva és rá három évre az öccse, Vágó Lajos.

  Anya a kezdetben nem dolgozott, majd később takarítani járt hetente négyszer, valamilyen „régi emberekhez”. Erről kevés szó esett otthon a családban, anya nem szívesen beszélt róla, így nem nagyon hozakodtak elő vele.

  Kevés pénzt tudtak megtakarítani, mindig volt valami baj, ami kisebb mértékben áthúzta a számításukat. Ahogy a gyerekek növekedtek, egyre több kellett, meg anya sokszor kiesett a munkájából, mert beteges volt. Ötvennégyben megoperálták, valamilyen női betegséggel. Ezt konkrétan nem tudta senki, mi lehetett, úgy mondták: - „kipakolták anyát!”. Ettől az időtől kezdve sokat javult és egyre ritkábban maradt beteg. Úgy hatvanegyben lehetett, amikor elment Palotára, az Olajütőbe dolgozni és az óta ott van.

  Amikor Éva, Vágó Géza húga, kijárta az iskolát, azt mondta, nincs kedve tovább tanulni, pénz akar keresni. Anya meg apa tanítatni akarták, mert Évának jó feje volt. Csak úgy látszik más irányba hatottak rá a „téri lányok”. Szerette a szépet, de sajnos, kevés jutott rá, ekkor már apja a rokkantsági nyugdíjat kapta, valami ezerkétszáz forintot. Ehhez még anya keresett ezerhatot, Vágó Géza később ezerhetet. Néha a nagymama is adott a kosztpénzhez, de így sem volt valami sok. Tehát nem jutott.

  Amikor Éva, bejelentette szándékát a munkára, anya és apa szörnyen veszekedtek vele. A vége az lett, hogy ők ketten nagyon összevesztek. Pontosan emlékszik: vacsoráztak (sohasem felejti el, tojásos nokedli volt salátával) és a veszekedés közben apa az egész tálat kivágta mérgében az udvarra. A virágágyás napok múlva is, teli volt sárga nokedlivel, a végén a házfelügyelő kutyája zabálta meg. Apa ezen az estén ment el először úgy, hogy három napig nem jött haza. Máskor is elmaradt, de reggelre mindig megkerült.

  Anya és apa között teljesen megromlott a viszony. Nem volt olyan nap, ne veszekedtek volna. Apát bántotta, hogy Éva elment dolgozni a Pamutba és nem tanult tovább, cukorbaja az újabb ivás hatására, teljesen elhatalmasodott rajta. Az orvos diétára fogta, de ő nem tartotta be. Rendszeresen ivott. Mert pénze, az volt... legalább annyi, amit naponta megivott: villanyszerelés mindig akadt, ismerték sokan, jól dolgozott, meg olcsón, mert persze feketén csinálta.

  Először járt ugyan injekcióra, később azonban teljesen elhanyagolta. A lába nem akart gyógyulni. Az orvos többször beutalta a kórházba, de hajthatatlan volt, nem ment el. A téren lődörgött, ha akadt meló, elment. Aztán csavargott, sokszor napokig. Ivott rendületlenül, és ha hazajött, akkor az otthon maga volt a pokol.

  Vágó Géza öccse, Vágó Lajos csak csendes szemlélője lett az eseményeknek. Mint a legkisebb gyereknek, kevés beleszólása lehetett a család életébe, ha szólt valamit, mindig letorkolták: „- Te kicsi vagy, nem érted ezt!” Nem is törődött vele nagyon senki, a tér meg a barátai nevelték. Olyan közepes eredményű gyerek volt az iskolában mindig. Hazahozta a bizonyítványát, anya szó nélkül aláírta, nem mondott soha semmit.

  Nyolcadikos korában behívatta anyát az osztályfőnöke, és azt mondta, a technikai érzéke nagyon jó a gyereknek, valamilyen szakmát kellene tanulnia. Anya aztán ezt otthon elmondta, és Lali csak annyit felelt: „- Villanyszerelő akarok lenni!”

  Apa ennek nagyon megörült: végre van a családban egy józan ember! Valójában azonban annak örült, hogy a szakmáját így valamelyik gyerek örökli, meg aztán, ha ő valahol dolgozik, segíthet neki. Ettől kezdve a konyha meg az udvari sufni tele volt mindenféle villanyszerelési kacattal. Csodálatos szorgalommal tudták gyűjteni. Lali villanyszerelési tanuló lett a Duna Cipőben. Ezt apa magára vállalta, és amióta beteg lett, ez volt az egyetlen értelmes és nagyobb cselekedete. Valami régi barátja segített, Lali ott tanulta ki a szakmát.

  A nagymama már hat éve nyugdíjas: a Táncsics Bőrgyárban dolgozott a rámázóknál. Azért még mostanában is bejár, azt mondja, jól jön az a kis „nyugdíj-kiegészítés”, meg az ideje is telik legalább. „Otthon úgysem tudna semmit tenni, azért meg nem marad otthon, hogy főzzön, takarítson: ennek semmi értelme, főleg ebben a családban, mert megverte az isten őt egy ilyen vővel, és legalább a munkájában legyen meg az öröme.” Évát különösen nagyon szerette. Rajta kívül talán a mozit mégannyira. Az italt sem vetette meg, többször előfordult, hogy a nagymama részegen jött haza. Ilyenkor apa azt kiabálta: „- Biztos a bikájánál volt!” Másoktól már többször hallott hasonlót, de nem tudta elképzelni róla mindezt, hatvanegy éves korában. Régebben biztos volt valami a dologban, (nem akart az öreglány sohasem apácanövendék lenni), de most ez mégis képtelenségnek tűnt.

  Így éltek a Tomori utcai lakásban, az ötvenkettes számú ház jobb oldali hátsó részében.

  Vágó Antal, aki ötvenhárom évesen teljesen tönkrement, elzüllött, olyan volt, mintha nem is itt élne. Nem törődött semmivel, nem tett az életéért egy lépést sem, nem akarta a jobbat, a szebbet, mégis családjának a zsarnoka volt. Az ő kedve szerint kellett az életet megszervezni, ezért azonban semmire sem volt hajlandó. Megkövetelte, hogy öt ember őt szolgálja, úgy éljen, ahogyan azt megszabta, vagy megszabni akarta.

  Most, hogy Vágó Géza meglátta apját a téren, legszívesebben kirángatná és hazahúzná a többiek szeme láttára. Legalább egyszer észhez térne, vagy történne vele valami, bármi - már az sem érdekelné.

  - Géza, ott a faterod! - mondta Ibári.

  - Látom.

  - Bedobta magát az öreg - jegyezte meg Temesi.

  - Biztos, volt egy kis fusi melója - mondta Vágó Géza, és szomorúan hozzátette: - Bekerül még ma a kocsmába is.

  - Akkor, pedig viheted haza - mondta Ibári. - Kíváncsi vagyok, meddig teszed még ezt?

  - Azt hiszem, nem sokáig - gondolkozott Vágó Géza. Szünetet tartott. - Ép ésszel, nem lehet ezt kibírni, elviselni.

  - Nem lehet rajta segíteni? - kérdezte Temesi.

  - Rajta?

  - Igen.

  - Öregem, az apám egy elveszett ember. Csak az a baj, hogy ezt nem lehet megmagyarázni neki!

  - Persze, mert mindenbe belenyugszol - tette hozzá Temesi s így fejezte be: - Én csak úgy mondtam, jóindulattal! - aztán megindult a téren át a sarki padokhoz, hogy ott leüljön egy kis ideig, mielőtt hazaindulna. A többiek szétszóródva követték, mellé ültek, beszélgettek. Vágó Géza nem is emlékezett, hogy egyáltalán beszélgettek-e, vagy csak üldögéltek. Valami kavicsos célba dobálás, azért rémlett neki. Ezt versenynek nevezte Ibári, de csak később, mert ő lett a győztes. A többiek arra akarták rávenni, hogy most aztán fizessen valamit, mielőtt még bezárna Marosi kocsmája. Ezen vitáztak egy darabig. Ibári nehezen szánta rá magát, aztán mégis meggondolta.

  Vágó Géza Temesivel lemaradt a többiektől. Mire a kocsmához értek, Ibári hozta a söröket, szétosztotta ott a kocsma ajtajában. A habos hideg sör jólesett mindenkinek. Temesi szedte össze az üres korsókat. Tíz óra lehetett, Vágó Géza arra gondolt, most hol lehet az öreg? A téren nem látta, biztosan otthon lehet már, nem baj, legalább alszik, mire hazamegy.

  - Géza, gyere! - kiáltott az ajtóból Temesi. - Vezesd haza az öreget! - intett lemondóan és utána széttárta a karját:

  Vágó Géza körül hirtelen fordult egyet a világ, benne a tér. Vad indulat fogta el. - Most megölöm! - gondolta. Tudta, ez lesz a vége, egyszer mégis bízott benne, legalább titkon, hazamegy az öreg, lefekszik és békében hagy mindenkit. De így, így már nem lehet elviselni. Most ő lesz a hős, az erős, akinek mindent köszönhetnek. „- Bezzeg itthon semmibe sem vesztek, csak a halálom várjátok!” - kiabálja majd. Vágó Géza előre átélte a veszekedést, a kiabálást. Így megy ez már évek óta, semmi változás. Még ez elején néha bejöttek a szomszédok, csitították, de ő hajthatatlan volt, erős, kitartó. - Szétverem ezt az egész rohadt bandát! - kiabálta. - Ezzel a szar házzal együtt! Aztán már be sem jöttek, csak hallgatták. - Vágóéknál műsor van! - mondták csendesen és tovább végezték a munkájukat. Anya rendszerint sírógörcsöt kapott, a nagymama kiabált, szidta apát, ezt az egész rohadt életet, benne az övét is. Néha elcsattant egy-két pofon, de ezt legtöbbször a gyerekek kapták, mert beleszóltak.

  Vágó Gézában forrt az indulat, mégis türtőztette magát, ott állt a bejárati korlátnál. Ibári, meg az öreg Marosi kivezették Vágó Géza apját. Megállították a korlátnál. Lábai nehezen bírták el gyenge testét, imbolyogva kapaszkodott és réveteg szemmel nézett a sötét estébe.

  - Sosem tudja, mi az elég - mondta az öreg Marosi.

  - Ennek már mindegy! - legyintett egy ember az ajtóból.

  - Elitta az eszét! - motyogta a merev részeg Grúber Pali, aki közben kijött a kocsmából.

  Vágó Géza érezte, milyen szégyenletes képet festhetnek ott a korlátnál az apjával. Apa és fia. A fia, akiben a tehetetlen düh tombolt, apa, aki teljesen megsemmisült, aki számára ez az este, ez a helyzet nem jelentett semmit. Szerette volna orrba vágni ezt a nagydarab TÜKER-es Grúber Palit. Legalább úgy, hogy elterüljön ott a járdán. Mi a fenének pofázik bele az ő dolgába, van neki elege miatta. Ő sem különb semmivel az apjától. Ugyanúgy leissza magát, és még neki jár a pofája.

  Méregette, nézte szőrös állát, szénporos trikóját. Aztán mégis letett arról, hogy megmérje vele erejét, úgyis felesleges.

  Szégyellte a többiek előtt tehetetlenségét, a semmivé vált apját, aki továbbra is egyensúlyozta magát a korlátnál. Talán, az lenne a legjobb, ha most nekirontana és ököllel, alaposan helyben hagyná. Így legalább emlékezne az öreg erre az estére, meg a többiek előtt sem kellene szégyenkeznie.

  Közelebb lépett az apjához, az öreg feléje fordította tekintetét. Arca fájdalmasan torz volt, Vágó Géza látta, hogy apja mindjárt összeesik. Gyalázatosan fehér volt a bőre és hideg. Érezte, hogy átfogja a derekát és a kezét a nyakába, fűzte.

  Elindultak, lassan, tántorgó lépésekkel. Hallotta az ajtóban állók nevetését. Szégyenében elfutotta arcát a pír, most szeretne elsűlyedni, itt ezeken a keramitkockákon. Az apjával együtt, hogy többé ne kelljen a srácok szemébe néznie gyalázatos élete miatt. Miért kell így élnie? Miért nem tud változtatni rajta?

  - Ebből már sohasem lesz ember! - mondta valaki ott a kocsma ajtóban.

  Nehezen haladtak, minden méter egy örökkévalóságnak tűnt. Ebben a cibálásban tűnt fel, vele szemben, a szőke hajú, szépasszony, a Hoffman utcából. Hirtelen termett ott, a meglepetéstől ő sem tudott megszólalni. Csak nézett, tágra nyílt szemekkel. Köszönés nélkül ment tovább. Vágó Géza érezte, a világ esküdött össze ellene. Valami borzalmas szövetség küzd vele, amelyet le kell győznie, de az ereje mintha elhagyná.

  Tuszkolta, vitte az öreget a téren keresztül. Sovány teste nem volt nehéz, de elhagyta magát, a végén vállára fektette és úgy ment. Akikkel találkozott, kitértek útjából, közömbös arccal néztek rájuk.

  A ház kapujában talpra állította az öreget, amíg kinyitotta az ajtót. Vágó Antal hirtelen erőre kapott, ellökte Vágó Gézát.

  - Eredj a fenébe! - mondta és imbolygó lépésekkel ment a virágágyások között, végig az udvaron.

  - Haza tudok én menni! - kiáltotta és hadonászott a kezével. - Nem kell nekem kísérő. Felnőtt ember vagyok, tudom, mit teszek! - emelte hangját egyre magasabbra.

  Nusi néni kint ült az ajtóban. A kiabálásra többen kinéztek az ablakon. Voltak, akik az ajtókban álltak. A gyerekek az udvaron szaladgáltak.

  Vágó Antal megállt, szótlanul nézte a feleségét, alázatos bocsánatkérés bujkált a szemében s bár Nusi néni csak egy pillanatig vélte felfedezni, talán még meg is bocsátotta volna, vagy legalább nem szidalmazza meg annyira, mint szokta. De az öreg félretolta és bement a konyhába, leült a tűzhely mellé egy sámlira és szótlanul bámult maga elé.

  Vágó Géza állt egy darabig a kapuban, nézte apjának botorkálását, meg ezt a bámészkodó népséget. Legszívesebben bekergette volna őket a konyháikba. De nem mozdultak, mint szobrok, úgy álltak ott, bámészkodva, ismerték a műsort, mégis változatlan kíváncsisággal újból és újból, végig nézték. Talán egyszer-egyszer a részletek változtak akként, hogy a szereplők milyen telítettséggel rendelkeztek. Igaz, itt nem volt taps, meg vasfüggöny, de az előadások rendszerint, szabályos időközönként ismétlődtek. Sohasem volt teltház, csak a megszokott törzsközönség. Az érdekesség talán abban rejlett, hogy a mai előadás szereplői, a holnapi nézőivé váltak, aztán majd fordítva, és ez folytatódott éveken át, gyerekkortól az öregig, bölcsőtől a koporsóig, sőt, néha azon túl is.

  Aztán Vágó Géza is elindult haza, lassan, mint a színfalak mögött a végszóra váró színész, aki csak a kellő pillanatban lép színre.

  Bentről kihallatszott a beszélgetés.

  - Nem tudsz itthon maradni, mindig esz a fene - korholta Nusi néni.

  - Minek legyek itthon?

  - Megmondtam már százszor, nem tűröm, hogy így gyere haza! Lesül a képemről a bőr miattad? Semmi tisztességérzés nincs benned? Minek nézel bennünket? - kérdezte emelt hangon Nusi néni az urától, aki csak ült roskatagon, szótlanul. - Kérdeztem valamit, talán válaszolnál?

  - Kuss! - kiáltotta az öreg és felállt. Nusi néni egy kicsit megszeppent, de nem tágított.

  - Elegem van már nekem ebből az egész rohadt életből! - legyintett szomorúan.

  - Ki tehet róla?

  - Talán én? Én vagyok olyan nyomorult, mint te? - elhallgatott és összeszorított fogakkal küszködött a sírással. - Én még nő vagyok!  Nekem kell a férfi, ha nem tudnád! - tört ki belőle. - Semmit nem érek veled! A család szégyene vagy!

  - Miféle család? - kérdezte az öreg legyintve.

  - Mintha nem tudnád. Adod itt a hülyét.

  Az öreg átlépett az asztalhoz és tovább kérdezett:

  - Ez neked család?

  Nusi nénit elfogta a méreg: - Az, ha tudni akarod! - mondta nyomatékkal. - A lányod, a fiaid, meg én egy család vagyunk!

  - És én? - csodálkozott az öreg.

  - Te? - egy kis szünetet tartott. - Te egy nagy semmi vagy! Egy impotens bika!

  Az öreg méregbe gurult. Lesoványodott kezével, belekapaszkodott az asztal lapjába. Az álkapcsa idegesen rángatózni kezdett.

  - Lehet, hogy egy nulla vagyok, az lehet - kiabálta. - De ne legyél oda ezzel a híres családoddal. Nem ér ez szart sem!

  Járkálni kezdett a konyhában. Látszott rajta, hogy további érveket keres, majd folytatta: - Apád elesett a fronton? Ezt hiszitek, de csak hiszitek! Ez az egész nem igaz, anyád találta ki, hogy az igazságot elfelejtesse.

  Leült újból a sámlira.

  - Tudod ki volt? - kérdezte, és hogy nagyobb legyen a hatás, tartott egy kis szünetet. - Egy strici volt, egy vérbajos kujon! És az anyád? Az meg egy részeg disznó! - mondta, majd felállt és bement a szobába.

  - Te állat! - ordította Nusi néni és sírva fakadt.

  Vágó Géza nem bírta tovább hallgatni a veszekedést, belépett a konyhába, és nagyon határozott, kemény hangon, ennyit mondott:

  - Elég legyen! Fejezzék be! - hirtelen csend keletkezett. Az öreg Vágó kijött a szobából, nekitámaszkodott a szobaajtó széles tokjának. Ránézett fiára Vágó Gézára, aki magasabb volt, mint az apja, válla szélesebb, erősebb. Szemében még a sör álmosító hatása bujkált, de józanabb volt.

  - Neked fiam, pofa be! Te még gyerek vagy! - mondta minden apai fölényével.

  Vágó Géza állt egy pillanatig. Úgy érezte, fellépése kemény és határozott volt. Most kell elkezdeni valamit, mert akkor ennek sohasem lesz vége. Elkezdeni, vagy egyszerűen elmenni innen, elmenekülni ebből a világból. De apja szavai tovább korbácsolták indulatát. Törni, zúzni tudna most. Gondolkozott: - Mi lenne az eredménye? Biztosan semmi!  - keményen állta apja tekintetét.

  - Apám! - kezdte Vágó Géza. Nagyon határozott hangon, élesen, szinte sértő keménységgel. - Figyeljen ide. Nagyon szeretném megkérni, fejezze be!

  Feszült csend keletkezett. Nusi néni tekintetét egyik férfiről a másikra vitte:

  - Édes fiam! - fogta könyörgőre szavait. Sejtette, ennek nem lehet jó vége. Mi történhetett az ő Géza fiával? Eddig sohasem volt vele semmi baj. Szorgalmas, udvarias gyereknek ismerte mindenki. Sok kedvességet, melegséget kapott tőle, az apjától az utóbbi időben semmit, csak veszekedést, bánatot, gondot és szégyent. De tűrte, mert azt akarta, hogy itt legyen velük, mégis gyerekeinek az apja. Milyen szégyen lenne a családra, ha csak úgy kiraknák. Egyszerűen az utcára. Igaz, megérdemelné, de most mégis csak a pártjára kell állnia. De melyikére?

  - Nagyon megkérem.  Elegem van ebből. Ebből az egész örökös civódásból, nyavalygásból!

  - Neked nincs beleszólásod! - mondta az öreg Vágó. - És különben is, hogy merészelsz fenyegetni?

  - Úgy, hogy így ember nem élhet! Még az apám se!

  - Kiváglak innen! - hebegte az öreg az idegességtől elcsukló hangon és előre lépett a konyha közepére. Ütésre emelte sovány, szikár jobb kezét. Ez a kéz azonban megállt a levegőben, mint egy kinyújtott bot, mert Vágó Géza izmos keze megállította.

  - Apa!... - Fiam!... - nézett Nusi néni a két férfira. Most értette meg, hogy valamelyiket végképp elvesztette. De nem tudta, melyiket. Érezte, az ő szava már semmi, nem jut el odáig, ameddig szeretné. Csak állt egyhelyben és némán potyogtak könnyei.

  Vágó Géza nézte az apját. Nem érzett szánalmat, sem szomorúságot. Lassan lehajtotta az öreg, elernyedt kezét, aki szótlanul állt a konyha hideg kövén. Most, hogy így történtek a dolgok, valamilyen könnyebbség szállta meg.

  - Majd meglátjuk, kit fognak kivágni! - mondta Vágó Géza és kinyitotta a konyhaajtót, kilépett a mosogatólé szagú udvarra, hogy teleszívja levegővel, felhevült tüdejét.

*

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap