Kesztyű és a kiskutya

Apáti Kovács Béla, cs, 06/28/2018 - 00:07

 

Egyszer egy kiskutya talált egy pár kesztyűt. Még sohasem látott ilyet. Először azt hitte valami szőrös, fura állat. Na de, hogy egyszerre kettő legyen belőle! Ez már a kiskutya érdeklődését is felkeltette.

Amikor meglátta egy bokor alatt, kicsit megrettent tőle. Mérgesen még a fogait is rávicsorította. Azt hitte, hogy majd a kesztyű visszamorog és összemérhetik erejüket.

Ellenben a furcsa jószág csöndben maradt. Meg sem moccant. Feküdt a bokor alatt mozdulatlanul.

„Fene egye meg ezeket a furcsa állatokat” – gondolta a kiskutya – "Még morogni sem tudnak. Miféle lények lehetnek? Talán, ha mancsommal jól meglökném az egyiket, akkor talán észre térnek és kiderül, kik is ők igazán?"

Kicsit félve, óvatosan közeledett a kesztyűhöz. Megállt a bokornál és egy ideig hosszasan nézte a földön lustán elterpeszkedő állatnak hitt valamit.

Ki tudja meddig vizsgálata a kesztyűt, mire rászánta magát, hogy nagyon vigyázva a bal első lábával megérintette a hozzá legközelebbit. Alig, hogy odaért a lába, már vissza is húzta, mintha tűz égette volna meg. Pedig nem volt semmi rossz az érintésben, sőt talán még kellemes is lehetett, hiszen egykor, sok – sok évvel ezelőtt ez a pár kesztyű finom anyagból készülhetett, és előkelő dáma kezén díszeleghetett vagy éppen melegítette télvíz idején a kezecskéjét viselőjének.

Vajon miért került ide a bokor alá. Ezt senki sem tudta. Lehet, hogy csak megunták és kidobták.

Ez most a kiskutya szemszögéből nézve érdektelen volt. Különben is a kis bolhafészek vetélytársat látott a kesztyűben. Nem lehet, hogy ő legyen az úr a birodalmában. Még a végül majd ez a különös szörny parancsol neki.

Mérgesen rávicsorgott és még vakkantott is hozzá egyet, hogy jó ijesztő legyen. De a kesztyű meg sem mozdult. Pimaszul terpeszkedett tovább a bokor alatt.

Ez már a kiskutyának is sok volt. Legalább védekezne vagy morogna egyet, mint egy rendes ellenfélnek illik.

Micsoda dolog, hogy bolondot csinálnak belőle. Azért ez már mégis csak hallatlan. Oda a kutyák becsülete, ha ezt nem bosszulja meg. Megtorlás nélkül hagyja, hogy területére bemerészkedett egy nevesincs csodabogár.

Nem sokat tétovázott. Villámgyors elhatározásra jutott és egy fürge mozdulattal megragadta a kesztyűt, de oly erővel, hogyha élőlény lett volna, bizonyára fájdalmasan jajgatna, és megpróbálna elmenekülni. Természetesen, ha tudna.

A kiskutya olyan erősen fogta, hogy éles fogai közül képtelenség lett volna szabadulni. De a kesztyű meg sem moccant. Tűrte, hogy támadója ide – oda vagdosta, mintha csak azt mondaná: "Ütött a halálod órája. Innen most nem menekülsz élve."

Ki tudja, meddig tartott a küzdelem? A feldühödött kiskutya elvesztette az időérzékét, vagy talán soha nem is volt neki. Ha már azt sem vette észre, hogy egy élettelen kesztyűvel viaskodik.

Végül ellenfeléből már alig volt valami. Szegényke cafatokban lógott. Szinte már rá sem lehetett ismerni, hogy egykor a kéz ékessége volt és védte gazdáját a hideg ellen.

A kiskutya miután kelően belefáradt a harcba fogai közül kiengedte a kesztyű maradványait és elégedetten nézte a legyőzött ellenfelét.

Büszke volt magára. Csak azt sajnálta, hogy senki nem látta tettét. Senkinek nem tud eldicsekedni vele.

Még egy ideig a bokor környékén kószált, mintha attól tartana, hogy a legyőzött szörny feléled és rátámad. Amikor már jó párszor körbejárta a bokrot és a kesztyű maradványai még csak a halovány jelét sem adták, hogy netán titkon ellentámadásra készülnének, akkor a kiskutya emelt fővel elindult haza és egész úton azon ábrándozott, hogyha majd nagy kutya lesz, sok – sok elmúltával, milyen boldogan fogja elmesélni kicsinyeinek ezt a nem mindennapi kalandot egy ismeretlen szörnnyel.

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap