A két bicikli

Kő-Szabó Imre, v, 11/09/2014 - 00:09

    A kerékpár, melyet a köznyelv, becézve drót szamárnak is nevez, számomra mindig a csodálat tárgya volt. Nem tudtam megmagyarázni, még magamnak sem, hogyan lehet két keréken, egyensúlyozva haladni úgy, hogy nem esik el a kerekező. Gyerekkoromban, otthon apámnak volt egy férfi kerékpárja. A történetben szereplő két bicikli közül ez az első. Fekete színű váza, széles gumija masszív érzést keltett az emberben. Sajnos hosszú ideig csak nézegettük az öcsémmel, felülni nem tudtunk rá, mert az ülésről nem értük el a pedálokat, meg még nem is tudtunk biciklizni. A szomszéd fiúnak volt egy kisebb, háromnegyedes biciklije, ezen tanultunk meg tekerni. Ez nem volt olyan egyszerű, akkor még szinte cirkuszi mutatványnak számított egy ilyen utcán kerekező produkció, az elmúlt század negyvenes éveiben. Persze kerékpárból sem volt valami sok, ritkaság számba ment egy-egy ilyen masina. Szóval ez a kerékpár a család tulajdona volt. Kerekeztünk rajta, de csak óvatosan, ahogy azt apánk engedélyezte. Persze az utakon nem volt valami nagy forgalom abban az időben, de mindig azt mondta: - Fő az óvatosság! Bezzeg ha ma élne, nem tudom, mit mondana az utakon száguldó bádog kasznik tengerét látva? Talán ki sem engedne a forgalomba? Ebből is látszik a világ eszeveszett, könyörtelen változása.

    Már tudtam hajtani, persze csak az udvaron csupán, apám 28-asán. A 28-as szám egy felnőtt kerékpárt jelentett, de voltak kisebb számúak, gyerekeknek is.  Néha, felügyeletével az utcára is kimehettünk, de csak látótávolságon belül. Egyszer apámhoz jött úgy estefelé egy fickó, valami közös üzleti ügyük volt. Ez a srác egy piros, igazi versenybringával állított be. Keskeny gumik, a kormány, mint egy visszahajló bika szarva, a pedálokon lábtartó, abroncsos fékek. Szóval egy csodálatos masina volt. Ahogy a falhoz volt támasztva, csodájára jártam, el voltam tőle bűvölve. Nagyon szerettem volna egy kört megtenni vele. Nézegettem, megérintettem, behúztam a fékeket, megpróbáltam a pedálokat. Ahogy ott babráltam ezt a versenybiciklit, a srác kijött a házból és látta önfeledt érdeklődésemet, megkérdezte: - Tetszik? Nem is tudtam hirtelen válaszolni, csak bólintottam. –Teszel vele egy kört? - kérdezte és megveregette a vállamat. – Igen! – mondtam röviden és arra gondoltam, ha ez beteljesedik, az maga lesz a csoda. – Na, pattanj fel rá! – mondta, és a faltól kifordította a biciklit. Megfogtam, ráléptem a pedálra, a másik lábammal kétszer vagy háromszor ellöktem magam a földtől. Szépen és könnyen gurult, átvetettem a lábam a hátsó kerék felett, beültem a nyeregbe és már mentem is az úton. A legörbülő kormány először szokatlan volt, de valahogy úgy voltak beállítva az áttételek, hogy néhány tekerés után már száguldott is. A fékezés is szokatlan volt, próbáltam kontrázni, mint a másik biciklin, de a hajtókar szabadon mozgott hátrafelé, semmi fékezés. Ez egy kis riadalmat keltett bennem, de aztán megtaláltam az összhangot. A bicikli olyan gyorsan ment, hogy ez az ütem szokatlan volt annak, aki a 28-as teljesítményéhez szokott. Alig tudtam körülnézni és már is az utca végén voltam. Arra gondoltam, ha már megkaptam ezt az álombiciklit, teszek vele egy kört. Elmegyek a vasúti töltésen az átjáróig, majd onnan a kövesúton vissza. Sajnos elszámítottam magam a vasúti töltéssel. Ugyanis a pályaszakasz mellett elég keskeny járdarész maradt, így az egyensúlyozás során a pedál beakadt a kavicstöltésbe és egy nagy zuhanás lett a vége. Leperdültem az árokba, nagyon megütöttem a bal csuklómat. Alig bírtam kerékpározni tovább, a sérült csuklóm kihatott a kézfejre, ujjaimra. Nem tudtam a kormányt tartani. Szerencsére a kerékpárnak nem lett semmi baja. A fájdalom élesen hasított a kezembe. Meg próbáltam jópofát vágni ehhez a kiruccanáshoz, de azért látszott az arcomon, hogy nincs minden rendben.

    A fekete színű kerékpár a folyóson állomásozott. Onnan vittük el, ha kerekezni akartunk, az engedély után. Ahogy a háború közeledett, sorban a második, apám úgy döntött a zűrzavaros időkre való tekintettel, hogy a bicikli megóvandó felkiáltással, szétszedte és feltette a padlásra. A frontok ide-oda vonulása során meg is feledkeztünk a kerékpárról. A front visszavonulása során, amikor jöttek az oroszok, egyszer több mint egy hétre őrizetlenül kellett hagynunk házunkat. Életünk mentése volt a fontos, a tárgyak nem számítottak. Amikor visszamehettünk, tapasztaltuk, hogy a fekete bicikli eltűnt. A szomszédok mondták: - Elvitték biztos az oroszok! Ezen aztán, sokáig töprengtem, a vonulás során oda nem mentek fel, ha mégis, egy bicikli semmit sem jelentett egy katonának. Nagy a valószínűsége, hogy egy „jókedvű” magyar látott benne fantáziát és pártfogásába vette.

    Közben eltelt vagy hat év, apámat a vasút másik állomáshelyre vezényelte. A második kerékpár nálunk olyan volt, mint másnak a munkaeszköz. Adódott ez abból, hogy a falu központjától (orvos, bolt, tanácsháza) legalább két kilométerre laktunk. Tehát, ha csak fél kiló kenyérre volt szükségünk, akkor is legalább egy órába telt, amíg megjártuk gyalog a boltot. Szóval, egy jó, strapabíró kerékpárra igazából nagy szükségünk volt. Apám többször beütemezte vételét, de mindig közbejött valami, ami fontosabb volt, sürgősebb, így a bicikli hátrább sorolódott. Egyszer aztán arra az ötlettel állt elő az öregünk, hogy azt a bizonyos biciklit darabokba fogja megvenni. Na ezen aztán ámultunk, hogyan lehet biciklit „aprítva” venni? Az nem szabályos, ha úgy csak felszeletelik. Aztán mégis csak az öregnek lett igaza. Abban az időben bicikli alkatrészekkel a falusi áfészek műszaki boltjai eléggé jól el voltak látva. Így megvételre került az első tétel, amely egy 28-as váz volt. A következő fizetésből vett két abroncsot, majd két agyat és küllőket. Esténként a konyhában azzal bíbelődött az öreg, hogy befűzte a küllőket. A két végpont a ráf, illetve az agy volt. Egy-egy kerékhez legalább hatvan küllő kellett. Aztán azt szépen be kellett szabályozni, centírózni, hogy a kerék szépen, nyolcasok nélkül, simán peregjen.  Ezzel a művelettel elszórakozott legalább két hónapot, amikor a vázba felfüggesztésre kerültek. Így már a szerkezet megállt a talpán, a ráfokon. Legközelebb megvette a gumikat, két belsőt és két külsőt. Szépen beillesztette, levegőt fújt bele, szinte már gurulni is véltük a szerkezetet. Hiányzott a kormány. Úgy ez nagyon fontos kellék, máshol is, mert ennek hiányát a pontos vezetés sínyli meg. Ahhoz, hogy menjen, hajtani lehessen, kell hajtókar, fogaskerék, lánc, pedálok. A végén egy ülés a vázra. Mire ebbe az állapotba került, eltelt vagy tíz hónap.

    Az alkatrészekből a „házi” futószalagon összeállított bicikli, teljesen olyan volt, mintha gyárban készítették volna. Talán annyival volt másabb, hogy ezen látszott a gondosság. Nem csak a gyári, szalagon beidegződött munkálatokkal rögzítették az alkatrészeket, bizonyos pontoknál, talán szükség szerint, hosszabban babrált. Ettől lett masszívabb, stabilabb. Ez utóbbit azonban még ki kellett próbálni, tehát megkezdődött a „O” széria tesztelése. Először apám pattant fel rá. A nagyállomás körül a kibetonozott rakodó téren tette meg az első köröket. Mindig, amikor visszajött, mondta, hogy itt, vagy ott még állítani kell rajta. Pár nap múlva, rákerült a láthatatlan pecsét: „használható!” A gyerekek közül én, mint rangidős kaptam meg az elsőséget, egy közeli távolság megtételére. Ez a pár száz méter, nagy élményt jelentett, hiszen tavasz volt, a bicikli szépen gurult és legalább tíz éve nem ültem ilyen vasparipa nyergében. Jónak minősítettem, aztán átadtam öcsémnek. Neki is ez a távolság volt kiszabva, engedélyezve. Elindult, mi meg apánkkal stoppoltuk az időt. Le is telt, de ő nem érkezett vissza. Már aggódni kezdtünk, amikor véres térddel, arcán fájdalommal érkezett vissza. Az egyik árokfeletti átjárónál, nem jól vette a kanyart és az árokba lendült. Szerencsére a biciklinek nem lett semmi baja. Az öcsém térde, pedig nyolc napon belül, egyszerűen begyógyult.

    Innentől kezdve felváltva használtuk a biciklit. Egyedül apám nem ült rá többé, ő a szereléssel teljesítette a gyerekek óhaját, legyen bicikli. Lett bicikli, amit mi ketten alaposan ki is élveztünk.

    Teltek az évek, a kerékpár sem volt már nagy szenzáció. Aztán történt egy hirtelen jött tragédia a család életében. Anyánk egyik este a vacsora után rosszul lett, agyvérzést kapott és a halál nem tágított mellőle. Hárman maradtunk férfiak. Apánkat a gyász közepette is lekötötte a vasút rohanó mozgalma, a pályát mindig rendbe kellett tartani. Engem elszólított, abban az időben még „működő”, haza védelmét szolgáló honvédség, minden fiatal számára, tényleges időt felölelő szolgálat. Öcsém maradt otthon apánkkal. Ő, pedig élvezni kezdte az ifi korból kibontakozó felnőtt, viselkedési szokásait. Szórakozott a haverokkal, kereset hiányában, egy hetes társasági sörözés fejében, felajánlotta a biciklit. Egyik nap, késő délután elkerekezett vele, este már gyalog jött vissza. Így lett vége a két kerékpárnak, amelyek vas anyaguk ellenére, az égbe szálltak.

*

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap