Két emlék Velencéből

Döbrentei Kornél, h, 12/18/2017 - 00:06

 

 

 

 

 

 

 

 

                           A horgony ördögszarván

 

Kis vaporetto-cikázások a dagálytól ödémás,

szertartásos méltósággal málladó árkádok között,

rövid manôverezô reményfutamok az éjféli

ôrszolgálatra a kikötôbe vissza, a rakparthoz

simuló hajóra, melyet drót és manilakötelek

istrángoznak fel hatalmasan, ernyedô-feszülô

izmaikkal tartva kordában emelkedést, süllyedést,

vissza a hajótest miniumtól vérzô nyers sebeihez,

rézgombokkal nyakig fölgombolt köpenyben megsétáltatni

a lelket a fedélzeten, s nekidûlve a mellvédnek,

mely akkor nem a szabadság határa volt: rezervátumi

limesz, lesni a fémesen pendülô holdfényben,

a szikrabundás patkányok hersegve hogy zabálják

az elhullajtott gabonát, nem tudtam, így halnak meg

a csírák s azt sem, hogy az a vissza harminc évvel

késôbbre van, amikor minden révbe evickélés,

eliszaposodó megbújás: elárulása tengereknek,

egykori diadalmas magam odahagyása, s kínlódó

fölkúszásom a nyálkás árbocrúdra, hogy végre

földet kiáltsak, önerôs dac csupán, mert mire visszacsúsztam,

kiderült, csak futóhomok, míg horgony ördögszarvára

fölakadt életem mozdíthatatlan, s a lázadás:

ha egy komisz, pokolbugyra csehóban öklömtôl

behorpad a kocsmapulti rézveret, a falon a megidézett

sátán tátog, a nekem szánt rettenetes csöndet

citálja dadogva, sugallván, nincsen kiút, kacsintok

rá, hogy megértse, semmi se történt és lehet bármi,

ô sincs és nem vagyok én se, mi jövôm lenne, mögöttem

van s a múlt elôttem tart, kifosztottá hidegedett

kráter a tükör, mélyén az arcom egy emlék maradék

talánya, s tudom, Gibraltár felôl, ahol a tenger

 

fölé hajol az Isten-gyûrte roppant sziklahomlok,

már elindult, akit az életemmel magam ellen

neveltem föl, betetôzô sorsul, elindult az a

cápa szender-szelíden s egyre gyorsabban közelít,

brutális bírvággyal robbanásig telített torpedó,

láthatáromon fölfeketéllik a farokuszony

háromszöge, akár a kalózlobogó vagy bûvészkendô,

mely ha rejtelmes teljével beterített, tudom,

feltámadással tündérkedô tavaszokat itt hagyok,

s bár a Madonna forró tenyerével betakarja szemem,

már nem olvaszthatja meg benne a kékbehökkent fagyot.

 

                                                                                       

 

                                  A Madonna

 

 Nem a Doge-palota, nem a véren virult pompa

 s a finnyásra hajszolt ízlés örökkévalósággal

 kacér mûremekei a romlás buján tenyészô,

 érett fekélyeivel, nem a nagy víz ellen erôlködô

 erôdökön, homlokzatukon a hôsi hanyatlás

 salétrom-medáljaival, sem az elgyötört-sárga

 ragyogással bevakolt oszlopcsarnokok, színükön

 fonák a patina, mint vérfoltok rablott kincseken,

 ó, kigyúlni nem ezek az emlékrajzok vésettek

 koponyám barlangfalára, az emlékezés nem

 szabad akarat, de sorsszeszély, mi emlékeztetni

 akar, csak az marad, borostyán-jelenné rabul esni

 az idegpályákon föl csak az tolul, miként a tenger,

 ahogy azúr húsát fölhasítja  a szél s a  habosan fölnyíló

 egymásba omló sebekbôl orrbôszítô kátrány s nyers

 ikraszag özönöl a kikötô felôl, az olajfaillat

 aranyfüstje csitítón lengi be, mire a Szent Márk

 térig ér, és nem a harangzúgás duzzasztotta kupolák

 ôrzôdtek meg, csak a mennybolt rajtuk pihenô,

 

 

átszellemülten-kék íve, s a delelô napkorong

platina udvara, ahol freskókból szabadult, szárnyuk-olvadt

puttók kerengnek korommal kibársonyozott ellipszisen,

Istentôl távolodóban –;

                                       idelent türkiztollazatú

galambok szemtikkasztó tündöklése tombol s akár

az irgalmatlan ôszinteség, a lélekig fáj az

engesztelhetetlen gyehenna-fény, tébolyt ihletô

fehérizzás, balkonokra terített lepedôk

parcellázzák föl, megannyi jóreménységû vitorla,

siklatni suhanóssá a szerelem hadigályáit, gyöngéden,

miként jázminszirom-epekedést emel magához

sógyöngyöket vajúdó fuvalom, és nem a Sóhajok Hídja

maradt velem tenger-távlatos ifjúságom és az örök

veszteglés között, súlyos búcsúzásoktól megrogyottan,

megkövesített köldökzsinór, roncsként mered alá,

s én, leszakadva a tömlöc-szakadékba, szégyenem

vörös iszapjában tapsikolva senyvedek, mert

megcsúfoltam, aki lehettem volna,

                                                         de ami elkísér,

megkísért a Sóhajok hídjaként az a rózsahevülésû

lélekzet, mely ajkon át ajakba oltja magát,

és az évszázadok csiszatolta lépcsôkön, az öregidô

zsámolyán kiválasztottan üldögélô Madonna,

puritán gyolcsban, arcocskája durva vásznakból s a

festék zseniális masszáiból hamvas elevenné

visszaszökött, a tükör ezüstáramlása megállt,

ha belepillantott, a sûrû embergomolyon átsütött

az arca, megbabonázva néztem ôt, éreztem,

lesorvad rólam a ruha, lemeztelenedem

s drótkötelek szántotta testemen csodalámpásként

lángolni kezd ezernyi heg, Ô visszarévedt hosszan,

birtokának tudva, majd, hogy a világnak visszaadjon,

tekintete ébenfa-árnyékba felöltöztetett.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap