Két ünnep

Kalász István, k, 12/25/2012 - 00:05

 

 

 

 Soha nem gondolta volna, hogy negyven évvel később megismétlődik a helyzet, ugyanaz a szánalmas-szomorú helyzet, ami miatt gyerekként sírni szeretett volna, és ez negyven évvel később újra sírásra kényszerítette, de akkor már nem tudott.

Tízéves volt.
Közeledett a karácsony, apja valahol külföldön volt, megint üzleti úton, kint nyugaton, és pontosan emlékszik, ahogy éjjel felébredt a telefon furcsa, szaggatott csöngetésére, mezítláb szaladt át a sötét nappaliba, felemelte a kagylót, hallotta apja hangját. Valami lakásból hívta őket, nevetés hallatszott a halkan zúgó vonalban, ő csak állt, a fülére szorította a kagylót. Apja valami elmaradt tárgyalásról magyarázott, nem jöhet még, mondta, de szentestére feltétlenül hazarepül, ő csak állt mozdulatlanul, és hajtogatta, jól van, jól van, jól van. Várunk. Nagyon.

Anyjának csak reggel mondta meg, hogy éjjel beszélt az apjával; a konyhában álltak, anyja bólintott, nem kérdezett semmit, fájt a feje. Előző nap veszett össze a főnökével, az iskola igazgatójával, a kövér férfi verte a gyerekeket, ha kettesben maradt velük, és nem engedte, hogy Betlehemet játsszanak a folyosón.
Anyja még azon az estén belázasodott, sápadtan feküdt az ágyban, kamillateát ivott, ő délután az utcán csavargott a szélben, aztán egy osztálytársánál ült, nézték a televíziót, vaníliás pudingot ettek.
Anyja csak szenteste délelőtt lett jobban, bágyadtan ült a fotelban, mosolygott, elfelejtettünk karácsonyfát venni, mondta, majd zavartan felállt, megölelte őt. Pontosan így történt, nem kell erőlködnie, hogy felidézze magában azt a jelenetet a nappaliban, emlékszik anyja szavaira, az ablakon túli erőtlen napfényre. Az anyja végül pénzt adott, vegyen valahol fát, ő csak délután indult el, maga sem tudja, miért? Odakint sötétedett, a megszokott helyekről eltűntek a faárusok, az áruház melletti téren széttört fák, gallyak hevertek a kövezeten. És akkor ott, az üres téren találkozott az öregemberrel, az öreg szintén fát szeretett volna venni, a külvárosból jött, szomorúan bólogatott, durván rángatta a lábánál ülő kutya pórázát. Arra is pontosan emlékszik, hogy neki jutott eszébe a városházánál lévő karácsonyi vurstli, ahol az árusok bódéi között karácsonyfák álltak, szép, nagy fenyőfák dús gallyakkal. Onnan szerezhetnének fát, suttogta. Az öreg almát vett elő a zsebéből és felé nyújtotta, edd meg, mondta, a gyerekeknek sok almát kell enniük. De ő nem ette meg, kabátzsebébe csúsztatta az átmelegedett almát, és elindult az öreggel a kihalt belvároson keresztül át a városháza felé. A vurstli szélén zavartan álltak meg, az öreg gyanakodva kémlelte az elhagyatott bódék közé vezető keskeny, sötét utcácskát, ő félelmet érzett akkor, és tudta-érezte, az öreg is fél. Lopni mentek, fenyőfát lopni. Nem tehettek mást. Megkerülték a vurstli területét, odabent csönd volt. Elhagyatott építkezésre jutottak, az öregember behúzódott a betongerendák közé, megkötötte a kutyáját, aztán elindultak. A körhinta előtti téren ott álltak a fenyőfák. Kínlódva szedték szét az acélhuzallal összeerősített fákat, ő mohón tépkedte a jéghideg fémhuzalt, fát akartak, semmi mást. Kiszabadítottak végre egy fát, vigyorogtak, amikor meglepte őket a biztonsági őr. Futott feléjük, az öreg felkapta a fát, gyere, kiáltotta, futni kezdtek, ő elesett, de az öreg nem engedte el a karját, felhúzta, fuss, hallotta valahonnan. Nem nézett hátra, futott tovább. Arra is emlékszik, hogy a betongerendák között botladozva rátalálnak a boldogan vinnyogó kutyára, ahogy állnak ott, és mindketten zihálnak, és ahogy ott hever kettőjük között az egyetlen fenyőfa, és az öreg nyugtatgatja a kutyát, halkan nevet.

És ahogy az ő még mindig reszkető kezébe nyomja a fát, a tiéd, mondja. Vidd haza! És akkor, negyven évvel ezelőtt nem kérdezett semmit, meg sem szólalt, csak állt, az öreget figyelte. Az öreg arról beszélt, visszamegy, szerez fát, fenyőfát, semmi mást. Kell egy fa. Pontosan emlékszik arra a képre: az öregember a földön térdelt, simogatta a halkan lihegő állatot, később felnézett rá, intett a kezével.
Futott hazáig.
Apja nyitott ajtót, megcsókolták egymást, nem kérdezett semmit a fáról, csak díszítették, a konyhában halkan zúgott az új hűtőszekrény. Apja bort ivott, az utazásról mesélt, hogy semmire sem jutott ideje, majd később vesz ajándékot, anyja a fotelban ült. Megengedték, hogy ő gyújtsa meg a gyertyákat, később nem szóltak egymáshoz, apja tévét nézett, az anyja lefeküdt aludni, a lakásban csönd volt. Talán így volt akkor az este. Talán így történt.

 

Negyven évvel később szenteste napján, kora délelőtt szólalt meg a telefon, M., volt felesége telefonált, elmondta, hogyan könyörögte ki magát az ünnepekre a kórházból, ő rögtön megkérdezte, hol van, honnan telefonál, de M. nem válaszolt, ma este gyere el hozzám, mondta, kérlek, és letette a kagylót.
Ő az egész napját otthon töltötte kettesben az előszoba szőnyegén bánatosan heverő kutyával, egy lélekelemző tesztekkel teli újsággal, melyben a kedvenc színéről, az anyai szeretetről és valamelyik családtagjának odaadandó, életmentő veséjéről kérdeztek. Este taxit rendelt, kábán ült, hallgatta a motor halk zúgását, később belépett a lakásba, de nem ölelte meg a nőt, kerülni szerette volna az érzelmeket, hiszen vége volt már évek óta, csak állt a hideg előszobában, zavart érzett, és tudta, nem tehet ellene semmit.
A szoba közepén féloldalasan álló, csupasz fenyőfát nem akarta megdicsérni, de aztán mégis megdicsérte, valamit beszélni kellett, és hát nem is akart sokáig maradni.
M. meggyújtotta az asztalon a gyertyákat, egymás mellett álltak, nem szóltak egymáshoz. Ő nem is tudott volna mit mondani M.-nek, arra gondolt, nem szabad jelét adnia annak, hogy csak udvariasságból jött el.
Később kibontotta az ajándékait, és elképedve vette tudomásul, a nő rengeteg pénzt költött rá. És, tette fel a kérdést, honnan volt ennyi pénzed? M. csak nevetett, minden pénzemet rád költöttem, mondta, ezt a kis fát is neked loptam. Tudod, a kórházból másképpen nézi a dolgokat az ember. A kinti világ értékesebb lesz. A fa is. Te is. Az életem is.
És mesélte, hogy elfogyott a pénze, de fenyőfát mindenképpen akart, nemcsak gallyat a szobába, így hát elindult. Ő nem szólt, és M. nevetve folytatta, hogyan mászott be a közeli piacra, hogyan talált rá a fenyőfákra, hogyan válogatott éppen, amikor meglepte a zseblámpájával hadonászó, öreg biztonsági őr. De a fenyőfát elhoztam, mondta M., úgy futottam vele! Örömet akartam szerezni. Tudom, mennyire szereted, ha van fa.
Ő ült az ágy szélén, a negyven évvel azelőtti karácsony jutott eszébe, ahogy az apja állt a fa előtt, és ahogyan ő kísérelte meg akkor büszkén elmondani a fa történetét, és ahogyan anyja fáradt hangon félbeszakította. És az is eszébe jutott, hogy M. nem futhat, tiltották az orvosok.

 

Ült szemben a fával, ahogy akkor is, de most azzal a fával, amit neki loptak. Eszébe jutott, hogy akkor sírt a szobájában. Hogy az apja nem hallgatta meg.
És eszébe jutott az is, hogy közben apja elhagyta az anyját, hogy M. szülei meghaltak, és hogy most ő nem tud mit kezdeni a szoba közepén álló fával.
M. később azt mondta, szóltak, új szívet kap, végre sorra kerül, sikerült kivárnia. És arra kéri, legyen ott, ha operálják. Akkor jobb lesz. A férfi ült, valamit mondani akart, de nem tudott megszólalni, mintha elszokott volna a beszédtől. Ezért hát megfogta a nő kezét. Annyi év után ismét.  

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap