Kétszáz éves Pálóczi Horváth Ádám dalgyűjteménye (Dalaink időszerűsége, sorsa) 2/3

Tusnády László, p, 08/22/2014 - 00:11

Pálóczi Horvát Ádám gyűjteménye olyan versek társasága, sorozata, amelyek egész életét meghatározták. Félt attól, hogy egyetlen gyűjtemény elveszhet. Sőt, amikor kiderült, hogy a németellenes versek miatt bajba kerülhet, akkor a német helyett franciát írt, de a cenzúra annyira óvatos, szigorú volt, hogy még az oroszokról sem lehetett versben elmondani az igazat, mert az osztrákokat ez is zavarta.

A szó mindenféleképpen veszélyes volt. Liszt Ferencet már említettem: ő ezt látta meg a lengyelek sorsában. Chopinről szóló könyvében ezért ír oly alaposan a mazurkáról, a polonézról.5 Pálóczi Horváth Ádám rajongva szerette a magyar táncot. Következetesen magyaros viseletben járt. Tudta és hirdette, hogy „Arany szabadságunkat aranyon eladták”, „Úgy járjuk a táncot, mint a sípok szólnak, / Vesztünkre megtesszük, amit parancsólnak”,… „vérünket rongálják”. A „Magyar föld” című vers szerzője ismeretlen. Pálóczi szerint százévesnél régebbi. Időszerűségét, jelenünk égető kérdése, körülményeink hatalma igazolja:   

 

Ilyen jó föld sehol sincsen,

Ennek párja másutt nincsen;

Isteni jól-tétel,

Bő itt a tál étel,

Melyet mi nem adnánk semmi kincsen.”

 

A vers szerzője örökre ismeretlen marad. Az az öröm, amely Isten áldotta földünk miatt élt benne, most is szívünkben él. Ám ez vegyül az aggodalom érzésével is: elveszik-e tőlünk újra az idegenek? A vizeink is veszélyben vannak, mert pillanatnyi „üzletkötésre” fölöttébb jó, alkalmas „tárgy”, jó hozamú érték, de nekünk létünk alapja: a magyar élet kiapadhatatlan forrása, amely nem kerülhet kufárok kezére, még akkor sem, ha ez a tiszta víz helyenként már többet ér, mint a sivatagból felpatakzó olaj. Híd ez a vers, mert a hajdani hazánkfiait a jelenbeliekkel köti össze, és a jövőbe ível:

Áldj meg, Uram! minket,

Áldd meg szép földünket,

Hogy itt lakjunk bátran és merészen.

Így zárul a költemény. Igazi erőt sugall, mert a veszélyeztetettségen túl a magasabb minőséget hirdeti. A megmaradás hitét és reményét, annak törvényszerű igényét, valóságos alapját, mert ha szeretjük ezt a földet, megbecsüljük vizeinket, élünk ragyogó napfényünk igazi áldásaival, a magunkkal hozott fényt felragyogtatjuk, és ugyanezt a szemléletet adjuk át gyermekeinknek és mindazoknak, akik hozzánk kötődnek, akkor a magyarságlét erős szikla lesz, mely a helyén áll, és a történelem viharai továbbra sem győzhetik le.

A törököt Budáról 1686-ban kiűzték, de a két ellenség a Duna két táján úgy maradt meg, hogy mi továbbra is őrlődtünk a világhatalmi harcok fogaskerekei között. A „Magyar Mars a Török ellen” címmel a „Holmi” II. kötetében jelentette meg saját versét Pálóczi, s ennek a dallamát is ő szerezte. A későbbi gyűjteményben ennek „Mars a törökre” lett a címe:

 

Harsog az új trombitaszó. Dobolnak.

Harcra megyünk, a törökök unszolnak.

Ellepi már a pogány a Bánátot,

Illik-e hát neki mutatni hátot?

Hiszen hónyunk több ezeret is látott.”

 

Bizony látott a honunk jó néhányat belőlük korábban is. Mintha valami állókép lenne a mi történelmünk. A népek jönnek, mennek, felvirágoznak, hanyatlanak. A mi nagyságunk talán épp abban van, hogy szilárdan megkapaszkodunk ezen a drága földön, és nem sodor el a hadak vonulása. Veszteségeink viszont arra figyelmeztetnek, hogy még jobban kell védenünk azt, ami a miénk. Erősödnünk, gyarapodnunk kell, mert az a halálos vonulás végzetes nyomot hagy maga után:

 

Nem a sógort, nem a legyet bántják már.

Magadban van, édes Hazám! a nagy kár.

Keskenyül már jóval a magyar határ,

Pusztít, éget szerecseny, török, tatár;

Hull a huszár, az az erős ellen vár.

 

            Morzsolódásunknak, szomorú megfogyatkozásunknak a fő oka van itt előttünk. A költő és hadvezér Zrínyi Miklós fő reménysége volt az, hogy népünk önerejéből tud szabad lenni, mert jól tudta, hogy a szabadsággal, függetlenséggel egyetlen idegen nép sem fog megajándékozni minket. Az európai hatalmak kapzsiságát, féktelen szerzési vágyát, mohóságát mutatja az, hogy II. Rákóczi Ferenc végleges otthonát Rodostóban találta meg, és Kossuth Lajos egyik amerikai beszédében azt emelte ki, hogy az európai hatalmak még az életét sem voltak képesek megmenteni: azt egyedül a török szultánnak köszönhette. Pálóczi létideje a két nagy történelmi személyiség által képviselt kor között van. Bátor szava újabb és újabb veszélyeztetettségünkben zendült fel. A Bánát áldott földjéhez a törökök is ragaszkodtak. Történelemkönyveikben is ott szerepel. Sőt, modern szótáraikban is jelen van a mi „bán” szavunkkal együtt.6 Mindennek a hátterében egy igen fontos esemény van: 1738. szeptember 1-jén Belgrád újra török lett.

           „Az arany a sárban is arany” – hirdeti a közmondásunk. Ebben a gyűjteményben vannak olyan dalok, amelyek romlott változatok.  – Pajzánok is vannak közöttük – mondaná mentegetőzve az ember, ám maga Pálóczi is mentegetőzött azért, mert olyan dalokat is elhelyezett a gyűjteményében, amelyekkel ő, se tartalmával, se szókincsével nem azonosult. Úgy érezte, hogy ez is hozzátartozik ahhoz a világhoz, amelynek az értékeit meg akarja menteni. Megtették ezt mások is. Többen kifejtették, hogy a nép egyszerű fia nevén nevezte a dolgokat, és csak a „polgári ízlés” képviselője botránkozik meg rajtuk. Épp ezért vannak közszereplőink, akiknek a szókincse túl egyoldalú – valamilyen végzetes félreértésről van szó. Érdekes volna a jelenlegi falusi esküvők népdalkincsét vizsgálni, mert van olyan sejtésem, hogy a népdal ürügyén a drasztikum, a trágárság is megjelenik - nagyobb mértékben, mint ahogyan ezt a hajdani „szókimondás” alapján gondolná az ember. A más, nem egészen kulturális közegben élők szép számban nem jutottak el Bartók és Kodály világához, és úgy érzik, hogy épp a számukra már „kinőtt” népdal teszi lehetővé a sikamlós kifejezéseket. Tudom, a szókincs skálája rendkívül széles, mélységesen félreért az, aki azt hiszi, hogy bármilyen dalokat is cenzúrázni akarok. Ám az is furcsa lenne, ha szó nélkül mennék el olyan jelenség mellett, amely mindig is a lélek mélységét – annak állapotát tárja elénk. Fülembe csendül a csegöldi harang. Az öreg Darabost temették. Kisgyerek voltam, és tudtam, hogy a derék bikagulyás félelmesen tudott káromkodni. Verus nővér borzadva hallgatta a szentséggyalázó tirádákat, és kérve kérte a sziporkázó szókincsű embert, hogy fejezze be káromkodásait, mert menthetetlenül a pokolba jut. A bikagulyás tűnődött leendő sorsán, és ezt válaszolta: „Nem káromkodnék én oly cifrán, de a Kormos csak ezt érti”. Mindent a maga helyén! Így védekezett az az egyszerű ember. A tiszta lelkű apáca is megértette, hogy a pogányság életerős maradványával találkozott, és szomorúan továbbment. Kodolányi János az Ormánságban nem ilyen erőtől duzzadó, a természet erejét képviselő bikát is megfékező szavakat hallott, hanem olyan ízlésteleneket, amelyek ferde hajlamra utaltak. Ő ezt az egykét kísérő, kizökkent szerelmi élet következményének tartotta. Kis-Ázsiában jártam az egyik ramazán idején. Ha ott, akkor valaki káromkodott volna, nem tekintették volna normálisnak. A legdurvább káromkodásokat valahol Európában hallottam: az indulat, a gyűlölet célpontja az anyaság volt.

            Erről a kérdésről fontos volt ennyit elmondanom, és boldogan jegyzem meg, hogy ebben a gyűjteményben az arany van túlsúlyban. Még akkor is, ha „Arany szabadságunkat aranyon eladták”. „A régi kis világ, arany idő”-ben az ovidiusi szemlélet alapján idézi Pálóczi a múltat.

 

Pásztori bot vólt a nagy gazda kezében,

Királykodott maga barma seregében,

De a botot emberekre nem emelte,

S barmainak emberűl gondját viselte.

 

A magvető barázdát szánta, s alatta

Istent talált, ha vetettjét megaratta;

Kertészleány virágok közt múlattába

Az Alkotót feltalálta fübe-fába.

 

Ez a szemlélet találkozik Csokonai világával. A kor irodalmárainak az útja sorsosan Kazinczy Ferenchez vezetett. Kétszer találkoztak személyesen. Pálóczit Kazinczy kereste fel szántódi otthonában 1789-ben és 1791-ben. A széphalmi mesternek kezdetben jó véleménye volt róla, ám a „fentebb stíl” jegyében, annak következetes igényével nehezen tudta egyeztetni azt a világot, amelyet Pálóczi és Csokonai képviselt. Pálóczi viszont végig rajongással vette körül a széphalmi mestert. Levelezési szenvedélyükben viszont rokon lelkek voltak.

Jegyzetek:

  1.             Szomjas-Schiffert György – Csenki Imre: Népdalaink a történelemben. Néprajz mindenkinek sorozat. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984. 139. népdal, „Megfogtam egy szúnyogot,…” A 2. versszak Arany János dalgyűjteményéből: „Párnás tánc”, „Még azt mondják nem illik a tánc a magyarnak!” Ebben a kötetben szereplő változatot Bartók Béla gyűjtötte. 184. o.
  2. Liszt Ferenc: Chopin. Gondolat Kiadó. Budapest, 2010.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap