A kéz, amely emberre, gazemberre emelte fegyverét – újabb havasi történet

Turcsány Péter, sze, 10/18/2017 - 00:02

1935 tele. Átlépés a felnőtt korba, felnőtt feladatok vállalása, döntések, kinevezések vártak Albi grófra. Készülődés az esküvőre. Hogy ne látszódjék olyan szegénynek a mezőségi família, talán éppen ezért is két hetet szánt még egy utolsó, legényes farkasvadászatra a Kelemen Kárpátok megszokott, jól ismert vadászterületén, a Ratosnyától északra terülő havasokban. Kellett a farkas- és nyusztprém; a Pótmamának, apja immár köztiszteletben álló második feleségének időtálló, szép bundát kívánt varratni a Hamburgban tervezett esküvőre. Albi nem a lázadó, hanem a segítő, a családért áldozatot vállaló útra lépett.

 

„Kora reggel szálltam le a kis vonatról az utolsó állomáson, és indultam el a Porku-pojána felé. A reggel olyan volt, mint mindig január közepén a hegyekben: ködös és csípős. Az ember az orrában érezte a hideget. Azokban az években – 1935-öt írtak – nem volt fakitermelés odafenn, s a kis állomás körül a legtöbb kunyhó üres volt. Kis, szűk völgy vége volt, zsákutca mindenfajta emberi közlekedés és civilizáció számára. A kilátást a Keleti-Kárpátok cikcakkos vonala zárta le: vad rengeteg, mely 2500 m magasan emelkedett Románia és Erdély között, s nem lakta más, csak szarvasok, medvék, vadmacskák és farkasok.”

„Azért akartam kimászni a Porku-pojánára, hogy egy tucat farkasbőrt szerezzek. Majd minden télen megtettem ezt, s januárban mindig szerencsém volt a farkasokkal. Persze, nehéz volt kijutni oda a sílécekkel, s egy álló napba tellett. De volt egy egészen jó boronaház fenn a Porku-pojánán, s ősszel, amikor szarvasra vadásztam, a tornácot jól megraktam tűzifával, főleg száraz fenyőgallyakkal meg cserefával. Még egy lámpát is hagytam fenn, meg egy kanna petróleumot a hosszú téli éjszakákra, amikor az ember nem tud egyebet tenni, mint a tűz előtt üldögélni s a szelet hallgatni.”

„Amikor elértem a falu utolsó házát, fényt láttam, s ez meglepett. Az öreg zsidó, Jackobson Moises háza volt, s amikor utoljára találkoztunk, úgy volt, hogy leköltözik a legközelebbi városba egy rokonához. Öreg ember volt Jackobson Moises, azt hiszem, akkor már hetven fölött járhatott, és nem volt helyénvaló, hogy egy ilyen öreg egyedül éljen a vadonban. De furcsa szerzet volt ez a vén zsidó, kedveltem-forma. Jó negyven éve költözött ide, hozott egy fűrészmalmot, s jókora befektetéssel felhozta ide a vasutat a fűrészáru szállítására. Eredetileg csak a 35 km-re levő kisvárosig építették meg.

Csinos vagyont gyűjtött a fűrészmalmával az évek során, de volt egy fia, egy semmirekellő selyemfiú, aki egyik botrányt a másik után keverte odalenn a nagyvárosokban, s az öregnek kellett kihúznia a csávából, valahányszor bajba került. Aztán egy idő után eltűnt. Az emberek odalenn a völgyben azt mondták, hogy a fiatal Jackobson elhagyta az országot.”1

 

Az öreggel való találkozás különös nyomott hagyott az egyes szám első személyű elbeszélő, Wass Albert emlékezetében. A később német nyelvre fordított és a német emigrációból előkerült novellában teljessé válik a megkezdett téli kirándulás. Wass Albert igazságosztó novelláinak egyikéről beszélhetünk, mint a Mosulé vagy a Vaddisznós Jákob esetében, vagy egy vallomásos történetről, amilyeneket a Titokzatos őzbak kötetben jelentetett meg gyermekkoráról és havasi útjairól? A kérdés feltehetően ma már megválaszolhatatlan, bár korabeli szászréheni újságok megtöredezett lapjai talán vallhatnának még a történet valóságtartalmáról. A stílus nagyon közel van, s az ábrázolt időpont is a nagysikerű novellafüzér feltételezett megírásának idejéhez, a személyes hang, az elhallgatott tanulság, az életes narráció valószerűsítheti emlék-novellaként is ezt a történetet. Az események helyszínén meg-megjelenő fiatal őzsuta motívuma is az emlékező könyv írásaival rokoníthatja. A téma – a gyilkosságok – személyes érintettsége viszont indokolná, hogy a szerző ezt az írást nem válogatta be az 1941-ben kiadott kötetbe, illetve később is németül kívánta volna megjelentetni. A Farkasok a hóban stílusa könnyed, gyorslefutású, elbeszélésmódja tárcanovellaszerű, ez is az író korábbi narrációstílusának alkalmazására utal. Érdemes hát figyelnünk kibomló cselekményére!

A történet folytatásában a személyes beszámoló vadásza egy újsághírre lesz figyelmes Jackobson Moises háza padlójára vetve:

 

„Lecsatoltam hótalpaimat, s kopogtam az öreg, penészes ajtón. Lépéseket hallottam, melyeket berozsdásodott retesz éles nyikorgása követett. Amikor megjelent az öreg Jackobson képe – szürkésfehér, mint a régi hamu, mély ráncokkal orra két oldalán s a homlokán, hosszú, sárga szakállal körülvéve – azt hittem, egyenesen a Bibliából lépett ki.

Egy röpke pillanatig tekintetem egy képre esett a címlapon: egy lány meztelen teste sötét, alig kivehető háttérben. A holttest nyakán volt valami, de a kép nem volt elég tiszta, hogy látszódjon, mi az. Épp csak hogy ki tudtam venni a nagy fekete betűket a lap tetején: »A Titokzatos Szörnyeteg hatodik áldozata«. Aztán az ajtó felé fordultam. Sietnem kellett.”

 

 Wass Albert itt és más, illetve későbbi történeteiben is egy nagy cselekményszövő Istent feltételez, aki olykor bele-beleavatkozik az élet dolgaiba. Ezt a dramaturgiai eseményt mintha személyes hite sugalmazná. Egy, már Amerikában írt novellarészlete így vall erről a jelenségről:

 

„Arra is emlékezett, hogy mit mondott a lelkész Istenről és a módszereiről. Két ember története volt, egészen jól emlékezett rá. Nagyon távol laktak egymástól és nem is ismerték egymást, míg aztán egy nap mindketten különös késztetést éreztek arra, hogy elmenjenek ugyanabba a városba, ahol aztán csináltak valamit, már nem emlékezett, mit, de valami nagy dolog volt, és a lelkész azt mondta, isten ezzel a módszerrel szokta véghezvinni a cselekedeteit.”2

 

A novellaíró személyes jelenléte szinte kitapintható a leírás lírájában, bár ez éppenséggel lehet a művészi hatás fokozására szolgáló írói eszköztár sajátsága is:

„A hó keményre volt fagyva, s csikorgott a talpaim alatt, amint a keskeny patakmederben kifele másztam. Hallottam a vizet a hó alatt, tompán és halkan, mint ahogy az alvó szív dobog az éjben. Majdnem dél volt már, amikor felkelt a nap, és megtöltötte körülöttem az oldalakat szikrázó izzásával. Folyton az öreg zsidóra kellett gondolnom, s biztosra vettem, hogy ott áll az ablakában, felbámul a szikrázó oldalakra nyitott szájjal, könnyes szemmel, s Isten hatalmán tűnődik.”

 

Míg Wass Albert novelláit, majd később néhány regényrészletét újra és újra olvassuk, felidézhetjük Albert Camusnak egy későbbi megállapításainak érvényességét: „Választani kell szemlélődés és cselekvés közt”, „Az egyén semmit sem tud tenni, tehetetlen, mégis mindenre képes”, „Nem az örök élet a fontos, hanem az örök életrevalóság”.3 

A novella drámai vonalvezetése nemcsak pozitív, nagy tettek dramaturgiájára vethet fényt: embermentésre, igazságosztásra, de emberi értelemmel felfoghatatlan katartikus tettekre is: Áté igazságosztó hatalmára.

Legyünk hát együtt Wass Albert „életrevalóságra” termett írói-emberi egojával, főhősének világával, legyünk egy botrányos gyilkossági kísérlet szemtanúi, mialatt egy megszokhatatlan kegyetlenséggel kitervelt sorozatgyilkosság részleteivel szembesülünk:

 

Nagy félkört írtam le a ház körül a lejtőn, de egyáltalán nem voltak nyomok. A hó mindenütt lapos volt és feltöretlen. Aztán éles kanyart írtam le, és lágyan csikorgó lécekkel megálltam a ház előtt. Az ajtó csukva volt, az ablakok jégvirágosak. Egy pillanatig hallgatózva álltam ott. De semmiféle zaj nem ütötte meg fülemet. Csend volt. Mély és halotti csend, amilyen csak a hegyekben lehet télen. Az éj hideg sötétje már belopózott a néma fenyők alá. És akkor hirtelen megéreztem a füstszagot. És tudtam, hogy van valaki a házban.

Olyan volt, mintha áramütés ért volna s szívem kalapálni kezdett. Szemem ide-oda ugrált, nyomokat keresgélve, de egyetlen nyom sem volt. És mégis, valaki volt a házban. Legalább hat napja ott kellett lennie. Anélkül, hogy elmozdult volna. És ebben a percben rájöttem, hogy bárki is legyen, bizonyára bajban van. Nagy bajban. Mert egyetlen ember sem bírja ki hat napig ezen a lakatlan vidéken anélkül, hogy kinyitná az ajtót, hacsak nem kényszerül rá, márpedig az ajtót az utolsó hó óta nem nyitották ki: a hó vastagon állt a küszöbön.

Lecsatoltam a léceimet, s térd fölöttig süllyedtem a hóban, miközben a tornác felé gázoltam. Az ajtó annyira be volt fagyva, hogy a bakancsommal kellett berúgnom. Aztán megálltam az ajtónyílásban, még mindig a puskával a kezemben. Először csak sötétséget láttam. Kirajzolódtak a szoba ismerős körvonalai: a faragatlan fából készült asztal, a pad, az ágy meg a tűzhely. Aztán észrevettem a még mindig füstölgő, kihunyófélben levő parázs halvány izzását, s valami mást is észrevettem. Egy hosszúkás valami körvonalait, mely a tűzhely előtt hevert.

Zsebem mélyén megtaláltam a zseblámpát, s fényét a földön fekvő dologra irányítottam. Földbe gyökerezett a lábam attól amit láttam. Egy lány feje volt, melyből nagy, rettegő szemek néztek rám. Nehéz, szürke pokrócba burkolózott.

– Mi van magával? – kérdeztem, és léptem egyet feléje.

Ebben a pillanatban sikoltozni kezdett:

– Ne! Ne! Könyörgök, ne! Ne tegye többé ezt velem! Könyörgök! Könyörgök!

Azt hiszem, egy férfi semmitől sem rémül meg jobban, mint egy lány sikoltozásától. És ez a sikoltozás olyan volt, olyan rémült, halálos rettegéssel teli, hogy életemben nem hallottam még olyat. Csak álltam ott, mint egy fagyott kőszikla, s gondolkozni sem tudtam. Majd lassanként a sikoltozás zokogássá csöndesedett. Arcát a tűzhely felé fordította; a mozdulattól a nehéz pokróc lecsúszott a válláról, s én megláttam, hogy a válla meztelen.

Letettem a zsákomat, kimentem, feltörtem a fagyott havat a tornác sarka mellett, s megtaláltam alatta a lámpámat és a petróleumos kannát. Ott volt a fejsze is, meg a fűrész. Amikor visszatértem a házba, a lány még mindig zokogott. A lámpát az asztalra tettem, és fényt gyújtottam. A lány arca ismét felém fordult. Fekete haja volt és fekete szeme. De azok a szemek tele voltak rettenettel, s úgy néztek engem, mint a rémült állatok figyelik kínzójukat. A nyakán is láttam valami furcsát, de most nem volt időm kideríteni, mi az. Jéghideg volt a házban, s tüzet kellett raknom, amilyen gyorsan csak tudtam. A lány meztelen volt a pokróc alatt; csoda, hogy nem fagyott halálra.

Megnéztem a falat, ami mellé tűzifát raktam ősszel, de mind elfogyott. Ismét kimentem, kivettem a fejszét a ház alól, és elindultam az erdőbe. Hamarosan találtam egy régi, kiszáradt cserefát, melyet kidöntött a szél, s félóra múlva elég fám volt éjszakára.

 Miközben tüzet gyújtottam, behúzódott a sarokba. Furcsa, fémes hangot hallottam, amikor mozdult, de nem foglalkoztam vele. Rövid idő múlva lobogott a tűz.

– Már felfekhet az ágyra – mondtam a lánynak. – Két perc múlva meleg lesz.

Még mindig csak bámult nagy, rémült szemeivel.

– Nem fog bántani? – kérdezte halk, remegő hangon.

Először nem értettem, mire gondol. Aztán feldühödtem.

– Ide figyeljen, kislány! – mondtam. – Nem randevúzni jöttem ide. Vadászni jöttem. És ha nem akar egy fedél alatt lenni velem, menjen, ahova tetszik. De ez az én házam és kész.

A hangom nem volt túl kedves, de valamelyest megnyugtatta. Észrevehetően megkönnyebbült.

– Bocsásson meg – mondta –, de azt hiszem, nem tudok felállni.

– Beteg? – kérdeztem.

– Éhes vagyok – mondta –, és a lábam valószínűleg lefagyott. Nem érzem.

Kinyitottam a hátizsákom, és egy poharat félig megtöltöttem pálinkával. Amikor feléje nyújtottam a poharat, ismét megláttam azt a valamit a nyakán. Fekete volt, olyasmi, mint egy kutya nyakörve. És aztán megláttam, hogy tényleg nyakörv, nehéz vasból készült szoros nyakörv, melyen kis lakat függ. És volt egy nehéz lánc is a nyakörvre forrasztva, a lánc másik vége meg a ház egyik oszlopához volt erősítve egy újabb lakattal. Belém fagyott a vér, amikor megláttam ezt.

– Mi az ördög…! – mormoltam, s szegény lány sírni kezdett.

Miután megetettem levessel és szalonnás rántottával, elmondta a történetét. Bukaresti diáklány volt, s karácsony után barátaival sítúrára indult. Sűrű hóesésbe meg ködbe kerültek a hegyekben, s elszakadt a társaságtól. Kiabálni kezdett, amire odament hozzá egy férfi, s felajánlotta, hogy elkíséri egy szállodába. Órák hosszat másztak a sötétben, s a lány egyre jobban megrémült. Késő éjjel értek ehhez a házhoz. A férfi megvadult, megverte és megerőszakolta, majd láncra verte: ezt a nehéz vasat lakatolta a nyakára. Eldicsekedte, hogy nem ő az első lány, aki megláncolt nyakkal a vágyait szolgálja, már sok lánnyal tette ezt, de egyet sem láttak többé élve. Majd hosszú, borzalmas napok kínzásai után elment, otthagyta láncra verve, hogy meghaljon.”

 

 Az őszről a kalyibában hagyott pokróc és konzerv mentette meg a lány életét. A lányt a főhős a falu felé, Moises háza felé irányítja, majd farkasnyomok után néz a hegyen, s másnap a gerincen a tizenhatból ötöt ki is lő, s a havasokban töltött két hét alatt még 3 nyusztprém is gazdagítja vadásztermését. Éppen hazafelé indul már, mikor folytatódik a boronaházban kibontakozó szörnyű történet:

 

„Éppen vissza készültem fordulni, amikor hirtelen három sínyomot vettem észre a szemközti lejtőn. A nyomok felfele vittek, s egy ideig azon tűnődtem, vajon mit keresnek ott azok a vadászok. Aztán megláttam őket fenn a gerincen, s távcsövemet a három lassan mozgó alak felé fordítottam. Két lány volt meg egy férfi.

Hirtelen különös érzés fogott el. Értelmetlennek tűnt, hogy két lány ezekben a hegyekben járjon, és a lakatlan vidék közepe felé tartson. Rövidítettem, és két óra múlva találkoztam a csoporttal a Valkaluca-patak fölötti nagy sziklánál. A nap már felhők mögé bújt, s a levegő enyhe volt, szél se fútt. Az ember a csontjaiban érezte a havazást.

Leültem egy kőre, és bevártam őket. A két lány jött elöl, erősen zihálva, tántorogva a fáradtságtól. A férfi szorosan a nyomukban jött. Nem lehettek több mint húsz méternyire tőlem, amikor az első lány, egy fiatal szőke, megállt és hátrafordult.

– Nem bírom tovább! – zihálta. – Nem bírom!

– Mozogjon! – parancsolt rá a férfi éles hangon, s abban a pillanatban észrevette, hogy ott ülök a kövön. Arca elkomorult, s egy pillanatig rám meredt.

A puskám keresztbe volt fektetve a térdemen, s ma már tudom, hogy ez volt a szerencsém. Keze rövid, gyors mozdulatot tett zsebe irányába, majd meggondolta magát, félreszökött léceivel, és a következő másodpercben eltűnt a meredek sziklák mögött. Amikor talpra szöktem és a gerinc pereméhez futottam, már messze lenn járt a patakvölgyben, úgy siklott lefele a meredek lejtőn, mint a szárnyas ördög.

A két lány rám meredt, félig rémülten, félig reménykedve.

– Mi történt, hölgyeim?

– Elraboltak minket – mondta a második, egy nyúlánk, barna lány. – Azt hiszem, pénzt akart kérni értünk a szüleinktől. Ma reggel óta kellett vele másznunk, és pisztoly volt a zsebében, és még meg is ütött a síbotjaival! Borzalmas volt!”

 

Vadászunk – mint a mesék jótékony királyfia – megmutatja a vasútállomáshoz vezető utat, s nem könnyű feladatra vállalkozik: ahol már ketten lesznek csupán élők a havasban, kezdetét veszi az egyenrangú „párbaj”, a gonoszság és az igazságszolgáltatás párbaja. Visszamegy saját boronaházába. Ott várja be az ellenfelet, a szörnyeteg gonosztevőt. „Esni kezdett a hó” – ami a házhoz vezető saját nyomát is eltörölte. Várja, egész éjjel várja csapdaként a csapdába lépő vadat – a hatszoros gyilkost:

 

„Hajnal felé a felhők oszladozni kezdtek, és csípős szellő kelt. Később megláttam a kék eget az ablak egy kis foltján, ahonnan leleheltem a zúzmarát. A tisztás fehér volt és üres; egyetlen nyom sem látszott rajta. Még mindig ott álltam az ablaknál, a kis tiszta folt előtt, amikor a nap feljött, és szörnyen hideg volt a házban, arra gondoltam, talán tévedek. De szemem hirtelen mozgást pillantott meg a halott és fehér csendben. Fenn volt, a fenyők mellett. És tudtam, hogy nem tévedek.

Még beletelt egy félórába, amikor meghallottam a lágy hangot, amit a sílécek vernek a friss hóban. A ház másik sarkából jött. A zaj az ajtó előtt megszakadt. Majd egy idő után lassan megmozdult a kilincs, amint valaki lenyomta kezével.

Csak ültem ott, mozdulatlanul, térdemen a puskával. A férfit, aki kinyitotta az ajtót, elvakította a hó. Előbb a tűzhely felé meredt, mint aki keres valamit. Állt a nyitott ajtóban, háta mögött a tiszta téli reggel erős ragyogásával, s nem láttam semmit az arcából. Majd lassan megfordította fejét, és amikor észrevett engem, mintha villám csapott volna belé. Keze zsebébe kapott, s én kénytelen voltam lőni.

Később, amikor a halott ember arcát néztem, az a különös érzésem volt, hogy már láttam valahol ezt az arcot. Nem tudtam volna megmondani, hol. Csak épp valahogyan ismerősnek tűnt. Aztán a holttestet levonszoltam a patakhoz, és a sziklák közé hajítottam.

Másnap reggel elindultam lefele a prémekkel.”

 

Visszamenet ismét betért Jackobson házához, a rövid találkozás, az igazságtévő gyilkos és a megfáradt apa találkozása Wass prózaművészetének egyik csúcsa:

 

„Az öreg aggodalmasnak tűnt, és nagyon öregnek. Felfele bámult a fehér lejtőre, s amikor tekintetem követte az övét, magányos őzsutát pillantottam meg egy fiatal cserefa mögött.

– Minden délután eljön – mondta az öreg Jackobson –, amikor a nap arra a helyre ér. Néha eltűnődöm: hűségből teszi, vagy csak egyszerűen nem jut eszébe más?”

 

„A titokzatos szörnyeteg” kilétére a novella csak azután derít fényt, hogy a vadász megjegyzi: „Ördögibb lények járnak két, mint négy lábon”, s az öreg rákérdez, hogy „megölte-e?”

A novella záró sorai egyszerre erősítik a történet életes és szimbolikus vonatkozásait. Wass Albert ábrázoló, kiábrázoló művészete – akárcsak Albert Camus-é – nem hagy kétséget a személyes miliő hitelessége felől. De hát mégiscsak művészet ez, és csak feltételes módban élet, „életrevalóság”, ahogy a francia-algíri mester fémjelezte volt. De fejezzük be Wass Albert elbeszélését!

 

„Bólintott. Egy ideig csak ült, a padlót bámulva, majd lassan felállt, megtört öregember, s a fal mellett álló ódon kis almáriumhoz ment. Kinyitott egy ajtót, és kivett egy képet. A képet az almárium lapjára tette, meggyújtott egy gyertyát, és a kép elé állította.

Aztán láttam, hogy lassan térdre hull, s öreg vállai rázkódnak a zokogástól. Vinnyogó, öreges hangon héber siratóba kezdett.

A képre pillantottam. Egy fiatalembert ábrázolt sötét öltönyben, arcán vidám mosollyal. És az arc valahogyan igencsak ismerős volt.

Lassan felálltam és elhagytam a házat. A nap jéghideg villogással vakított odakinn, s messze fenn a lejtőn az őzsuta még mindig ugyanott állt, mint egy magányos szobor.”

 

Jegyzetek:

1 Wass Albert: A szikla alatti férfi – Farkasok a hóban, Gálfalvi Erzsébet fordítása, Mentor 2005.

2 Wass Albert: A szikla alatti férfi –Valahol Floridában, Gálfalvi Erzsébet fordítása, Mentor 2005.

3 Albert Camus: Sziszüphosz mítosza, Magvető

Forrás: Polísz, 2014. 154. szám

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap