A kézifék

Fehér József, sze, 04/17/2013 - 00:11

Az öreg Wartburg még vitte egy darabig, aztán mint a csökönyös szamár, hirtelen megállt. Már csak ez hiányzott, gondolta a srác és a slusszkulcs elfordításával, ahogyan ezt szokta, megpróbálta beindítani. Még egyet mordult a motor (mintha azt mondaná, hagyj békén!) majd végleg megadta magát a sorsnak.

 

- A franc essen bele! – káromkodott a srác. Mindkét tenyerével mérgesen a volánra csapott. Kint a bíbor alkony már sötétlilára váltott, s a csillagok lassanként kezdtek feljönni az égre. Már csak ez hiányzott, motyogta és zseblámpa után kutatott a kesztyűtartóban. Az igazat megvallva, késve indult el Vásárhelyről, és ekkorra már szeretett volna Szegeden lenni. Küszködve ment a vén járgány, gondolhatta volna, hogy nem bírja sokáig. De máskor is volt már így, és legkésőbb a harmadik kulcsfordításra mindig beindult. Eddig még sose hagyta cserben, ezért is nem figyelt oda az autó hangjára. Egész úton Zsuzsán dühöngött. Annyira összekaptak, hogy el sem búcsúzott tőle. De igazából, nem is akart. Jó erősen bevágta maga után az ajtót (talán még a falak is beleremegtek), majd beült a kocsiba és indított. Dilis egy csaj, mindig úgy fel tudja cukkolni. Megegyeznek valamiben, aztán variál; sosem jó úgy, ahogyan azt korában eldöntötték. Hogyne húzná fel magát rajta.

 

Úgy volt, hogy együtt jönnek el; megnéznek egy jó filmet, ami ma megy utoljára a plázában, aztán keresnek egy remek helyet, ahol táncolni is lehet, és majd hajnalban haza indulnak. Zsuzsa valamiért nem akart jönni, most sem érti igazán, hogy miért nem, egyszerűen csak nem, és kész. Ez a baj a nőkkel, mindig csak körülírják a szándékukat, állandóan taktikáznak, sose tudni, hogy mit is akarnak. Nehéz kiigazodni rajtuk.

 

Végre megtalálta a kis cső alakú, műanyag zseblámpáját, megnyomta az oldalán lévő gombot és a cső vége máris sárga fényt árasztott. Ahogy fordította, mozdította a lámpát, körbevilágította vele a kocsi rendetlen belsejét. Holnap majd kitakarít, gondolta és maga felé húzva a kilincset, kinyitotta a Wartburg ajtaját. Kellemes, meleg, nyári este volt, fényesen sütött a hold, vadvirágok enyhén fanyar illata érződött. Az út melletti sötét erdősávból tücskök ciripelése, fácánkakas csérogása hallatszott. A közeli búzatáblában időnként fürj pitypalattyolt.

 

A srác egy mozdulattal kipattant a kocsiból, de abban a pillanatban fel is sóhajtott. Az jutott eszébe, mi lesz most, ha véletlenül hozzáér az új farmernadrágja vagy a rövid ujjú, fehér pólója valamihez. Annak akkor annyi. Legfeljebb vesz másikat, vonta meg a vállát. Most mindenképpen meg kell néznie, mi baja lehet az öreg jószágnak, nem szeretné az éjszakát itt, az országúton tölteni. Elővette a csomagtartóból az elakadást jelző háromszöget, és kirakta az autó mögé a betonra, hátha észreveszi valaki és leáll neki segíteni. Aztán felnyitotta a motorháztetőt, és keresni kezdte a hibát. Sorra nézte a különböző berendezéseket, kábeleket, de nem talált semmit. Lecsukta a kocsi hátulját és jobbra oldalt lépett. Zseblámpájával bevilágított a Wartburg alá, de ott sem látott semmit. (Mintha a fenekembe néznék, jutott eszébe apjának tréfás mondása. Önkéntelenül elmosolyodott.) Erős késztetést érzett, hogy a hátán fekve becsússzon az autó alá. Biztosan több mindent észrevenne. Levetette hát a pólóját és bedobta a nyitott ablakon át az ülésre. Utána lassan beügyeskedte magát a kerekek közé, és a zseblámpája fényénél igyekezett mindent alaposan szemügyre venni. Kocsik suhantak el, megrezzentették rövidre nyírt haját, de egyikük sem állt meg. Mindegyik annyira siet, a franc essen beléjük, háborgott magában; szemernyi belátás sincs bennük. A meztelen hátát már nagyon törte a beton és a legszívesebben abbahagyta volna a vizsgálódást.

 

Amikor már majdnem végzett, egy halk reccsenést, nyikordulást hallott az öreg jószág hátulja felől. Megmozdultak a kerekek, villant át az agyán; nyilván elfelejtette behúzni a kéziféket. Hirtelen elfogta a félelem, és megpróbált kicsúszni a kocsi alól. De már késő volt. A mellkasa reccsenve fogta meg a jobbhátsó kereket.

 

Erős fájdalmat érzett, és nehezen lélegzett. „Úristen, még a végén itt halok meg!” Zsuzsa jutott eszébe és a veszekedésük. Miért kell mindig civakodniuk? Két éve, amióta ismerik egymást, másból sem állt a kapcsolatuk, mint örökös ellenkezésből. Kettőjük közül valaki mindig okosabb akart lenni. Általában Zsuzsa volt az. Ő meg úgy vágott vissza, hogy azonnal megsértődött. Ez az állandó huzakodás néha már az idegeire ment. Ilyenkor azt kívánta, bárcsak sose találkoztak volna. Amikor napokig nem látta a lányt, akkor meg annyira hiányzott neki, hogy majd beleőrült. Voltak szép időszakaik, amikor nagyon szerették egymást. Az utóbbi időben már egyre terhesebbé vált számukra ez a kapcsolat, de egyikőjük sem akart még szakítani. Vajon milyen házasság lett volna belőle? Lehet, hogy ezt már sosem tudja meg, villant át rajta a gondolat, mert egyre gyengébbnek érezte magát. Biztosan belső vérzés, gondolta, majd távoli szirénahangot hallott. Ettől megnyugodott.

 

Valahol, nagyon mélyen az a gondolat motoszkált a fejében: az embereknek egyáltalán nem szabadna civakodniuk egymással. Soha nem tudhatják, hogy az életükből mennyi van még hátra.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap