Ki mennyire ismeri Dsidát?

Lászlóffy Csaba, cs, 06/07/2018 - 00:11

 

 

 

 

    A kortárs irodalom, művészet kritikai megközelítésében, kis műelemzésekben, még a napi újságírás műfajaiban is fölismerni a zsenit. Lírikus írta, „civilben”, a beszámolót, a hírfejet, a glosszát, a tárcát, a kritikát – tudták ezt közvetlen kor- és munkatársai is. Krenner Miklós–Spectator sírbeszédéből is kiérezheti az utókor, hogy a korai gyásznál is nagyobb volt a tét („Megbecsülik-e az élő magyarok a harmincéves lángeszűeket? Vajon megadtuk-e itt, állandó szorongatottságában Dsida Jenőnek, ami őt joggal és mindnyájunk javára megillette volna? (…) Dsida úgyszólván semmit sem kapott…”) Pedig a búcsúztató társ hogyan is láthatott volna előre a költőt túlélő néhány írótárs kezdetleges, nemegyszer szektáns gáncsoskodásaira. Én is ahhoz a nemzedékhez tartoztam, aki elől egy nem tisztázott „nagy bűn” miatt hivatalosan elzárták Dsida költészetét. Nem beszélve a költő napi életét, szakmai tudását és lelkiismeretét felmutató újság- és prózaírói hagyatékáról, vallomásairól, leveleiről.
    „Fölény és biztonság”, vallotta róla a költőtárs, Szemlér Ferenc is, aki közelről ismerte. S mintha bölcs kortársunk, nem egy huszonvalahány éves néhai zsurnaliszta szólalna meg ebben a több mint félezer oldalas kötetben*, aki csodálatos fölénnyel és biztonsággal segít fölismerni a képileg szimultánná kivetített helyzeteket. „A napfényben csak a rikkancsok maradnak, s a pártgyűlési meghívók plakátragasztói.” Az idősíkok változnak csak, a szomorú tapasztalat megismétlődik. Az ifjú irodalmár féltése szólal meg minduntalan, aki sejti, látja, hogy „a humánum és poézis igaz vallása eltöröltetett”, mivel „saját papjai között is voltak csalók és bűnösök”. A teljes magány megértését követő döbbenet – „a világ közepén, a horizont bármely pontjáról egyenlő messzeségben” –, midőn csak „a társtalanság és többet érés gőgje” követi a kiválasztottat, „mint fekete árnyék”. Talán Olosz Lajos költészetéről írt kisesszéjében találjuk meg a legmaibb és legérettebb felismeréseket. Ám meglátásai sehol sem hatnak éles, hangzatos szentenciákként; mintha „maszületett” korától fogva tisztában lett volna Ady és József Attila, Kuncz Aladár nagyságával; úgy közli velünk – mintegy séta közben – érveit, szubjektív meglátásait, hogy nyoma sincs lihegésnek, versengésnek. Sehol erőltetett futam, harc az idővel. Inkább valami tüneményes, kacérkodó játék az időtlennel; megkapóan friss és mégis bölcs tudással ajándékoz meg, annyi évtized után is. „Ebben a pillanatban úgy érzem és ki merem mondani, hogy József Attila az Ady Endre költői útjának első igazi és helyes folytatója” – írja hetvenöt évvel ezelőtt a 24 esztendős Dsida, először szembesülve József Attila verseivel. És nem a szellem, az ideológia érdekli, hanem az új nyelvi kifejezőerő… S ugyanazzal az igénnyel bánik a maga anyagával, a nyelvvel, rövidebb vagy hosszabb, alkalmi írásai esetében is. Ragyogó arányérzék, szakmailag magabiztos ítéletek (de nem ítélkezés), meglepő, mégis könnyed összehasonlítások (például Új arcvonal című írása a 19 fiatal erdélyi íróról). És mennyi bölcs, megbocsátó humor. Amikor a plágiumpletyka árhullámai az Ábel-regényt a magyar fővárosig ragadják, a Ladó Laji–Tamási Áron viszony szálait játékos könnyedséggel felgöngyölve, váratlan fordulattal kimutatja, hogy a hargitai „góbé”, Ladó Laji maga a plagizátor!…
    Az elveszett ló című, „krónikás hűséggel” megírt remek elbeszélést – mi több: antológia-darabot! – Sztánáról és Kós Károlyról az „Irodalomról – művészetről” fejezet helyett a „Novellák”-hoz lehetne besorolni: eleven párbeszédei, megkapóan friss leírásai, hiteles, ízes nyelve alapján. („Nyakadat szeghetted volna, a fene egyen meg!” – így összegezi Kós a Varjúvárat kereső költő éjszakába nyúló odisszeáját.) A befejezés mitikus, már-már hihetetlen, ámde költői erővel megörökített valóság:
    „Hajnali szürkületben arra riadtam, hogy hideg vízhullámok csapnak arcomba. Felültem az ágyban.
    A mosdótál vizében fekete varjú állott és feredőzött. Szárnyával sebesen verte a vizet, bőven összefrecskelve ágyat, falat, íróasztalt, könyveket és írásokat. Úszott minden. Aztán átröppent hozzám az ágy karjára, s miközben hunyorogva, szemtelenül pislogott rám, nyugodalmasan tollászkodott.
    Fölugrottam és hajkurászni kezdtem. Rászállott az íróasztalra, és fölborította a tentát. Végre kiröpült.
    A zajra bejött Kós. Felöltözve, útra készen. Végignézve a nagy pusztuláson, rám ripakodott:
    – Nem megmondtam, hogy becsukd az ablakot.
    Aztán enyhébben: – Itt lakik a fedél között a dög. Ha szerét ejtheti, belátogat, és összerondítja itt az egész irodalmat.”
    És hány ilyen máig érvényes, telitalálatot lehet kibányászni ezekből az ismeretlen dokumentumokból (?), mint: Kosztolányi „lírájának ötvösművészete.”
    Versei korízléshez kötöttebbek szinte („Valami édes illat árad verseiből”), mint jó néhány tanulmánya, vallomása. Fiatal optimizmusa helyenként talán naivságnak tűnik. Ki hallott még olyat, hogy a megújhodott szépség „felül majd koporsójában”?… Pedig ez is ő: az örökifjú Dsida.
    Most jutottam hozzá, s még felén sem rágtam át magam igazán a kérlelhetetlen kórral (a szívbetegség 31 éves korában végzett vele) és a mind több szörnyűséggel fenyegető újabb korokkal szembenéző lángész gondolati és nyelvi tisztaságának csodálatosan gazdag és megrendítő gyűjteményén.
 

 

 

 

Megjelent: Napút, 2008. máj.-jún.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap