Ki volt Wass Albert? 1/18

Szerkesztő A, cs, 01/08/2015 - 00:15

 

 

 

Féltő nagyapára leltünk

 

„A kényelmes napokról nekünk le kell mondanunk: harcok idején, történelmi fordulóban, eszmék és népek elkeseredett mérkőzésekor születtünk, de a nagy időkhöz nagy nemzedék kell, s megéri, hogy a szerepet vállaljuk, összefogjunk, mint még soha, s a nyomasztó jelenben is tántoríthatatlan bizalommal dolgozzunk és mindent megtegyünk a szent célért, azokért, akik utánunk következnek.”

Márton Áron: Templom és iskola, 1939

Ahogy haladtak előre az órák, hetek és hónapok, gyűltek a jegyzetek, az idézetek és a felhasználásra váró memoárok, emlékezések, egyre erősebben nyomult felém a felismerés: a megalázott, de szellemében mégis függetlenséget áhító magyar nemzet 20. századi ra(b)pszódiájának történetét kell feltárnom ahhoz, hogy Wass Albert életéről írni tudjak.
Nagy idők nagy nemzedékének hazánkban és a Kárpát-medencében legelnémítottabb (fél évszázadon át „szív-némaságra ítéltetett”) írófejedelmét kell minden meglévő és leendő magyar olvasó lelkébe haza szállítanunk: hamvainak újra és újra történő hazaszállítása (sziklába helyezése és erdőkbe szórása) mellett és helyett a Feltámadás misztériumába kell ismét beavatnunk sokat szenvedett és még többször félrevezetett nemzetünket.
Úgy tűnik, minden új évszázadot egy-egy feledésre és megtagadásra ítélt nemzeti géniusz újraébresztésével kell kezdenünk. Miképpen tette ezt a magyar nemzet II. Rákóczi Ferenc csontjainak a Kassai Dómban történt újratemetésekor, úgy kellett tennie és tette is ezt a Kráter Műhely Egyesület kiadógárdája Wass Albert írói hagyatékának és életművének megjelentetésével. Számtalan önzetlen segítőnk van, felsorolásuk szinte lehetetlen, kutatók, szemtanúk, jogászok, irodalmárok, előadók, pályázó diákok és tanárok sokasága áll minden föllelt betűnk mögött, minden kiadott munkánk mellett.

Wass Albert a 20. század magyarság tragédiáinak előjátéka idején született, 1908-ban, amikor történelmileg véglegessé és visszafordíthatatlanná vált a Monarchia és a későbbi antanthatalmak érdekköri szétválása. VII. Edward és Ferenc József 1908-as cseországi fürdőtalálkozása már jelezte a 20. század vérgőzös folytatásának diplomáciai előkészületeit:

„VII. Edward, Anglia királya próbálta rábeszélni az öreg Ferenc Józsefet: ne kösse a Monarchia sorsát Németországhoz. Csakhogy Ferenc József már fiatalabb korában is nehezen hajlott az okos szóra. Makacs volt mindig, most meg már csökönyös. Felséges vendége kibeszélhette a lelkét, ő nem ingott meg. Az oroszok ellenében – erősködött – ő nem nélkülözheti a német szövetséget.
Edward végül is felhagyott a reménnyel, hogy ezt a konok vénembert valaha is meggyőzheti. 1908-ban járt nála utoljára. A búcsú perceiben a Ferenc József mögött álló angol nagykövet nem állhatta meg, hogy hangosan meg ne jegyezze: »Azt hiszem, hogy őfelsége élete nagy esélyét mulasztotta el.«
Az elmulasztott esély azonban nemcsak ezé a hetvennyolc éves aggastyáné volt. Az utolsó nemmel ő egész Európát odadobta az immár elkerülhetetlen háborúnak s a Habsburgok évszázados birodalmát az enyészetnek. Ezzel pedig a történelmi Magyarország sorsa is megpecsételtetett.
Íme, ez volt az európai háttere annak, ami a századforduló után hazánkkal történt.”

Az írót életeseményei a 20. század első felének egyik koronatanújává teszik. A románok 1918 december 23-i kolozsvári bevonulását, majd másnak Karácsonyestén a Kárpátok őre Deák utca-i szobrának felrobbantását családja körében éli meg a gyermek. Abban a Deák Ferenc utcában, amelynek családjai ötvenegynéhány év leforgása alatt két miniszterelnököt is adtak a magyar hazának (báró Bánffy Dezsőt és gróf Teleki Pált).
„Az első világháború következményeképpen 1918 decemberében a román hadsereg elfoglalta szülőföldemet, Erdélyt, ami addig Magyarország részét képezte – emlékezik vissza 1979-es Rövid önéletrajzában az író –. 1919. január 19-én, tízéves kisfiúként részt vettem azon a kolozsvári utcai tüntetésen, ahol a magyarok önrendelkezési jogukat követelték, annak szellemében, ahogyan azt az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghatározta. A tömegre rálőttek a románok. Családomból többen megsebesültek, néhányukat letartóztatták és megverték. Amint megpróbáltam fedezéket keresni magamnak, golyók süvítettek körülöttem, és emberek hullottak a földre mindenfelé. Ez volt számomra a megváltozó világ első bemutatkozása. A nemzeti méretű tiltakozás ellenére Erdélyt mégis Romániához csatolták, és ezzel elkezdődtek kisebbségi sorsunk rémségei. Meg kellett tanulnunk románul, és megtiltották, hogy anyanyelvünket nyilvánosan használhassuk. Létünk minden vonatkozásában hátrányos megkülönböztetés áldozatai lettünk.”
Érdemes elidőznünk az utcai tüntetés egy személyes momentumánál, mert maga Wass Albert is többször visszatér erre az epizódra, isteni elrendelés első jeleként is értelmezhetjük: „Tizenegy éves koromban akaratom ellenére román állampolgár lettem, és 11 nappal születésnapom után megismerkedtem a kisebbségi élet bajaival is: 1919. január 19-én, Kolozsvár magyarjai tüntető felvonulást rendeztek a főtéri New York szálloda elé, ahol az új határmegállapító bizottságot vezető francia tábornok lakozott. A román katonaság sortűzzel oszlatta szét a magyar tömeget (a francia tábornoknak azt hazudták, hogy kommunisták akarták őt megtámadni). A tüntetésnek 18 halottja és 38 sebesültje volt. Én futottam, akár a nyúl, nagyapám Deák Ferenc utcai házáig, s csak a báránybőr sipkát lőtték le a fejemről.
Az I. világháború utáni antant és román megszállás körülményeiről itt egy gyermek szemtanú emlékezik, szavaihoz nem férhet kétség, Trianon gyermeke beszél a magyarságot ért méltánytalan bánásmódról, a magyar területek megszállásáról, s később, felnőttként mindhalálig, ahol teheti, folyamatosan tiltakozik majd a magyarság etnikumának román beolvasztási kísérletei ellen.

Wass Albert a Farkas utcai Református Gimnáziumban tanul. Erdőmérnöki tanulmányait Debrecenben a pallagi főiskolán, majd a németországi Kohenheimben végzi, s a párizsi Sorbonne-on fejezi be. A román impérium alatti Erdélyben nem tehet mást, mint egyetlen gyermekként visszatér a családi birtokra gazdálkodni. Megházasodik, egyik közeli rokonát, nagynénjének lányát, Siemers Évát veszi el, Erdélyben öt gyerekük születik, akik közül az egyik korán meghal.
 1936-ban ­ első regénye, a Farkasverem sikere után tagjává választja az Erdélyi Helikon írói közössége. Kós Károly, Reményik Sándor és Bánffy Miklós atyai barátsága és Dsida Jenő, Molter Károly, Szabédi László kortársi eliemerése mellett Tamási Áron, majd Nyirő József írói barátsága is köréje szövődik.
1938-ban már a legpatinásabb erdélyi írók társaságában jelenik meg a Mélység fölött című novellája a több kiadást látott Erdélyi köszöntő című nagy sikerú antológiában. (Büszkén nézem könyvespolcomon ma is az első kiadásnak a családom által megőrzött 927. számozott példányát.)
kép: az autogrammok és a belső címoldal
A kötet novellája a közel azonos időben alkotó japán Okutagawa Rjunoszuke és a későbbi írótárs, a magyar Sántha Ferenc írásművészetének erkölcsi hőfokán éreztei törvény és bűn, megtorlás és összejátszás, igazság és forgandó szerencse szinte mítikus körforgását a hószagú Kelemen havasok sziklái alatt: a magyar vadőr, az oláh vadorzó és a szász vásáros gazda történetében. A 29 esztendős író lerakta névjegyét az egyetemes irodalom asztalára.
A kötetbe válogatott írótársak névsora zordonan jelzi a szerkesztők ítélőerejének tévedhetetlen biztonságát, egy szelet irodalomtörténeti felsorolás: Nyirő József, Makkai Sándor, Tamási Áron, Dsida Jenő, Bánffy Miklós, Kós Károly és Wass Albert. Az együtt valók, az együtt lépők időben egyszeri, de kultúrtörténetünkben példaszerű találkozása a könyv lapjain. Annak az írógárdának együtt jelentkezése, amelyről Márai Sándor, a már akkor világhírű kortárs, így ír 1942-ben: „A székely, az erdélyi magyar, aki húsz esztendőt töltött el kisebbségi sorban, megtanulta  a dolgokat igazi valóságukban látni.”

 „Erdély”

Így írhatjuk, idézőjelben, ezt az egyetlen szót, mint az örökérvényű, sokat mondó fogalmakat, mint egy nagy és nemes szimbólumot. „Erdély”: a magyarság sziklavára, megtartója keserves történelmi időkben, egy nemzet és fajta életerejének jelképe és biztosítéka. Az ország megpróbáltatásának napjaiban sokszor Erdély adta a megmentő egyéniséget, a szellemnek azt a frissességét, amely győzelmesen szállt szembe a történelem haragjával.
A nemzet új kataklizmájában is elsőnek Erdély találta meg a szellem kivezető útját, nép és kultúra, modernség és hagyomány szinte őserejű összefoglalását teremtve meg irodalmában. Az erdélyi irodalom a nemzeti lélek győzelme a sors fölött, a tisztult magyarság öneszmélésének nagy bizonysága. Az a magasabb szféra, amelyben leszakadt magyarság és anyaország politikai határok fölött a lélek jegyében megtalálja egymást, az a magasabb légkör, amelyben fáradt napjaiban erőt, végzetében biztatást, útja sötétségében fényes ígéretet talál.
Erdély írói egy táj, egy történelem, egy nemzet szavát képviselik, az egyéniség változatosságával, a lelkiismeretvizsgálat komolyságával és a humor vigasztaló emberi derűjével. A jelen szomorú valóságából a jövő derűs valóságára utalnak, a fájdalomból a megszülető örömre. Örök magyar szó az erdélyi irodalom szava, s aki ezt megérti, szereti, az a nemzet jövője, hazai és leszakadt magyarság megtartása érdekében a legnagyobb és legszebb munkát végzi el. Erdély irodalmában egy kiért történelmi hivatástudat szól az ország egyeteméhez: fogadja a közönség oly szeretettel és örömmel, amilyen szeretet s öröm illik magvas művésziességéhez, – s a művelt magyarság emelkedett szelleméhez, műveltségi hagyományaihoz.

Erdélyi köszöntő, a könyv előszava

Az 1940-es 2. bécsi döntés a Wass-családi birtokainak szélén vonja meg Észak- és Dél-Erdély határát. Szűkebb szülőföldi tájegységének, a Mezőségnek kettémetszése sem etnikailag, sem geopolitikailag nem volt indokolt! A Teleki Intézet kiváló politikai és etno-földrajzi ismeretekkel rendelkező kutatója, Rónai András a Német Birodalom gazdasági érdekérvényesítésével magyarázza ezt a határként kirajzolt különös zsákot, hurkot.
„Kolozsvártól kelet felé a határ nagy kanyarulatot írt le, a feltűnő beszögellést nem nemzetiségi megoszlás keletkeztette. A Mezőségnek azon az eléggé gyéren lakott területén kevert magyar és román lakosság élt, egyik sem jelentős többséggel a másikkal szemben. Földrajzi szempont sem határozta meg ezt a vonalat, és a határ utakat, vasútvonalakat vágott el, Kolozsvár és a Székelyföld vasúti összeköttetése megszakadt. Ezért kellett lóhalálában megépíteni a Szeretfalva-Déva vasútvonalat.  A magyar vasútépítők és geológusok számára igen nehéz feladatot jelentett ez a Mezőség suvadásos terepén. A beszögellés a Mezőség rendkívül gazdag földgázmezőit (Kissármás) és az arra települt sokféle és jelentős ipart kanyarította ki Románia javára. (Gazdasági érdekét szolgálva, a másik félre más súlyos gazdasági terheket rótt: a gazdasági elvű területmegosztás sem könnyebb feladat, mint a nemzetiségi elvű.) A gázmezőre települt iparban jelentős érdekeltsége volt a németeknek, s ezt még növelni kívánták a következő években.
Az író Jönnek című regényében 10 nap történéseibe tömörítve, a szemtanú hitelességével, írja meg a várt felszabadulás utáni öröm és az elszakított emberek iránti bánat élményeit. Majd ezután is több novellájában ír a kettéosztottság miatt beállt közösségi, emberi anomáliákról. A Hűség bilincsében, a Máté Feri hazatér, a Kívül a métán című novellái az embert a szülőföldjén ért egyetemes sérelmekről beszélnek, egyetemes bánatról, egyetemes fájdalmakról, egyetemes érvénnyel.
Jaj, ezek az atrocitások hányszor vannak jelen mind a mai napig a politikusok meggondolatlan döntései nyomán a szegény emberiség történetében! S hányszor rejlik a cselekedetben a csattanós válasz, hányszor ismétlődik a keserű „magvetés”, de hát „búzavetés” az is, a Dél-Erdélyben maradt magyaroké:

„– Hova-hova, Stefán?
– Vetni, tanító úr.
– Éjszaka?
– Dolgozni kell, tanító úr, ha élni akarunk.
Hallgatva mentek egymás mellett, a szekér lassan csikorgott utánuk.
– Rosszul esik neked, ugye, hogy nem lesz itt Magyarország? – kérdezte hirtelen a tanító.
Telkes István felnézett a holdra és nagyot sóhajtott.
– Hát, tanító úr, ha az Úristen teszen velünk valamit, nem kérdi, hogy jól esik-e nekünk, vagy nem. Csak teszi, ahogy akarja. S mi igazodunk hozzá.
Hallgatva mentek egy darabig, aztán az iskolánál betért a tanító.
– Ne búsulj, Stefán, nem lesz neked ezután se rosszabb. Nem bántjuk mi azt, aki dolgozik és hallgat.
Telkes István újra felnézett a holdra, szemére húzta a kalapot, mélyen.
– Jóéccakát, tanító úr.
– Neked is, Stefán.
Ment Telkes István gazda a szekér előtt tovább, szembe a holddal. Olyan volt a hold, mint egy nagy tüzes kerék, mely addig gurult csak, s métát emelve a falu fölé hirtelen megállt.
Ahogy ment, háta mögött óriásira nőtt az árnyék, átesett a két ökrön, át a falu utcáján, s emberen túli távolságba nyúlt.”

Wass Albert íróként országos elismertségre tesz szert. Már nagyon fiatalon tagjai közé választja a Kemény Zsigmond Társaság, majd az Erdélyi Helikon, s később a Kisfaludy Társaság. Többek között a legjelentősebb magyar irodalmi díjnak, a Baumgarten-díjnak 1940. évi díjazottja, s egy évre rá újabb könyve elismeréséül (Csaba) a Klebelsberg Kunó díjat is átveheti. Írói feladatvállalása a 20. századi magyar írók között szinte példátlan. A titikzatos őzbak című önéletrajzi elbeszélés-füzére, református világlátása ellenére, a mélyen katolikus beállítottságú Pilinszky János elismerését is kiváltja. Két nagy sikerű történelmi regényt ír a szűkebb tájhazáról, a Mezőség 19. és 20. századeleji történetéről, a Mire a fák megnőnek és a Kastély árnyékában című regényeinek történelmi realitásérzéke és nemzeti önbírálata megdöbbentő, szenvedélyes, nagyvonalú. S még mesekönyvre is telik, elsősorban a gyermekeinek és a jövőben felnövőknek állít emléket a szülöföld tavainak meséivel, oláh-magyar mítoszvilágának bartóki színvonalú megörökítésével (Tavak könyve). Történelmi regénye hunok és székelyek közös eredetmítoszait realizálja (Vérben és viharban) modern lélektani ismeretek birtokában. Ifjúsági regénye pedig a többszörösen is árván maradt kamasz gyermek erkölcsi és emberi helytállásának örökérvényű oldalaival gazdagítja irodalmunkat: az nevelőszülőtől rámaradt juss visszaszerzése mellett az Egyedül a világ ellen című kisregény főhőse, Mártonka, a lelki vezetés nélkül maradt falu valódi hősévé válik.
Wass Albert írói áradásának és emberi fegyelmének szimbolikus értékeit mutatja fel Babits Mihály a Baumgarten Díj kiosztásán elmondott beszédében: „A bombazápor között íróasztalánál nyugodtan dolgozó Zrínyi az egész mai magyar irodalom jelképe lehetne, s alapítványunk ez idei névsora voltaképp ugyanazt billusztrálja, amit ez a jelkép.” A fiatal íróra nem lehetett hatástalan ez az életre szóló, megelőlegezett bizalom sem.
Ugyanebben a beszédében kifejezetten Wass Albertre vonatkozóak a következő sorok: „Aki regényíró, az egy távoli, alig ismert tájék, s egy elvonult, magának élő társadalmi osztály erkölcseit írja.” Ez a túlzó szavak nélkül elhangzó megállapítás mégis fontos az író számára, és számunkra, mai olvasók számára is. Wass Albert életében és művészetében a nagyapai hagyományként megőrzött erkölcsi alapelvek valóban meghatározóak. Erkölcsi romlás és erkölcsi helytállás mindig vonzotta, nagyobb formátumú műveinek és kisebb novelláinak is ezek a fő feszültségforrásai. Az egzisztencia határ- vagy peremhelyzeteiben megfelelő erkölcsi válaszokat keresett, s többnyire talált az író, vagy ha nem, akkor ítélete ostorként csattant akár szereplői hátán is. (Pl. Kicsi Anna sírkeresztje vagy majd A funtineli boszorkány megfogant átkai, stb.)

Más próbák, a jelen történelmének próbái is várták a fiatal apát és sikeres írót. Kései visszaemlékezésében egyszerű szavakkal foglalja össze a magyarság férfivilágának és nemzedékének háborús helytállását: „Egy évvel a felszabadulás után behívtak katonának, mentem is örömmel és büszkeséggel, hogy a magyar hazát szolgálhatom. Aztán jött a háború, melyről tudtuk, hogy jól nem végződhet. De harcoltunk, becsülettel, mert más választásunk nem volt.”

Esztendők, amik tízszeresen számítanak

„Hiába a nyolcvanhetediket taposom, s volt múltamban sok olyan esztendő, ami tízszeresen számít, mint például amit a Hitler börtönében töltöttem, ahol azzal szórakoztattak, hogy „vallatás” ürügye alatt jobb kezem ujjait tördelték sorba, vagy amikor kiküldettem a Pripjet mocsaraiba mint huszártisztet, s csak az ukránoknak köszönhetem, hogy életben maradtam.”

1943 őszén a 9. Magyar Kir. Lovasságnál zászlóaljparancsnokként részt vesz a csapattársaival a visszavonuló Ukrán Front harcaiban. Előbb a német vízi utánpótlást zavaró partizánokat leplezi le, majd katonatársait menti ki egy mocsaras vidéken át az ellenséges bekerítő gyűrűből, mindezekért másodosztályú, majd első osztályú vaskereszttel tűntetik ki, amelyekre élete végéig méltán lehetett büszke. Katonai visszavonuláskor Kijev közelében a gépkocsija alatt akna robban, s a több méteres repülés után a földet érés okozta agyrázkódás miatt „protoplazma megrázkódtatással” kezelik a front mögött, egy német hadikórházban, majd visszairányítják a hátországba.
1944 elejétől az Erdélyi Front 2. magyar hadosztályparancsnoka, Dálnoki Veress Lajos szárnysegédjeként szolgál. Januárban a dél-erdélyi, Brassóban állomásozó Német–Olasz Tiszti Bizottság mellé osztják be kommunikációs tisztként. Ekkor Sepsiszentgyörgyön állomásozik. Különleges megbízatásokat teljesítve részt vesz a dél-erdélyi román visszaélések és atrocitások kivizsgálásában, majd folyamatosan teljesíti szeretett parancsnoka utasításait egészen Horthy Miklós sikertelen átállási kísérletéig, a tragikus emlékű 1944. október 15-ig.
Előtte még, október 9-én látja utoljára Vasasszentgothárdon a későbbi romon uralom alatt lerombolt szülői házat. Nevelőanyja emlékönyvében az író így emlékezik meg a búcsúról: „Régi emlékek fájó melegével a szívemben búcsúzom a régi otthontól, melyet elsöpör ma a történelem vihara. De hiszek abban – ha van Isten valahol az életek és sorsok fölött –, hogy visszatérünk egyszer, s ha a ház, mely fölnevelt, újra otthonná válik, hogy kivirágozzon belőle új évszázadokra a győzedelmes élet.”
Ahogy Petőfi Bem apót a végzetes csatáig, úgy követte Wass Albert is D. Veress Lajost az SS-letartóztatás pillanatáig, mikor az írót is őrizetbe vették, a németek által akkor okozott újjcsönttöréseire több alkalommal is visszaemlékezik, noha egy nap után szabadon bocsátják, s az újonnan kinevezett tábornokok alatt még tovább szolgál. Több ütközetben részt vesz, s az Erdélyből kivándorló civil lakosság exodusának biztosítótiszti feladatait is nehéz helyzetekben ő látja el.
Vezérezredesét sopronkőhidai börtönében meglátogatja, ahol éppen ő buzdítja emigrációba vonulásra, hogy folytassa az Erdély önállóságáért folytatott küzdelmet, törtetlenül, egész életén keresztül.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap