Ki volt Wass Albert 13/18

Turcsány Péter, h, 02/29/2016 - 00:12

 

 

 

Wass Albert kiválasztottsága és hivatástörténete

„A nagy időkhöz nagy nemzedék kell, s megéri, hogy a szerepet vállaljuk, összefogjunk, mint még soha” – jelentette ki a múlt század harmincas éveinek záró akkordjaként minden idők nagy erdélyi, katolikus püspöke: Márton Áron. Az idők méhe pedig már korábban megszülte kiválasztott fiait, és Isten különös kegyelme felkészítette őket nagy küzdelmek elviselésére, sőt megvívására is.
Ez történt a 19. században is, Kölcsey, Vörösmarty, Széchenyi, majd Petőfi nemzedékével. S történelmünk megrázó ismétlődéseképpen a 20. század két világháborúját és a trianoni szétszaggatottságunkat átszenvedő nemzedékekkel is.
Isten jó előre kiválasztja embertelen fájdalmaink szószólóit, az igaz tanúnemzedékeket. Tanúságtevőknek, hitet gyarapítóknak, hűeknek alakítja és formázza tragikus idők nagy íróit.
Nagy fájdalmak, nagy korszakok kiválasztott embereket adnak az emberiségnek. Korai fájdalmak, korai megpróbáltatások szérumoltásai készítik fel őket a későbbi súlyosabb „tűzpróbákra”.

A négyéves Albi elveszíti játékait a mezőségi tóvidék váratlanul felbuzgó árvizében. Futna, vetné magát szembe a csörtető szennyel, hogy mentse kicsiny háza népét. Árvíz, halálos és mérgező veszedelem. Magány és tehetetlenség tapasztalásai hányszor visszatérnek majd a kilencven évet megélt ember életében!

„Figyeltem a víz minden mozdulatát. Már nem egy nagy elnyúlt élőlénynek láttam, hanem sok apró ellenséges mozdulatnak, mely készült elfoglalni mindent. Új és új csapatai törtek elő a gyepből, s gyorsulva közeledtek. Egy perc s mögöttem összezárult az árvíz két karja, és én sziget lettem.
Ezt a sziget-érzést sokszor éreztem azóta is. Akkor döbbenetes volt, ijesztő és iszapszagú. Még nem tudtam, hogy mi az, amit érzek, de valami névtelen sötétség szorított össze, s csak nézni tudtam és hallgatni csöndben. Azóta sokszor éreztem ugyanezt, és megtanultam, hogy a bezáruló magány árasztja ezt az érzést. Mikor az elhagyatottság összecsukódik körülöttünk, és megérezzük, hogy egyedül vagyunk ezen a világon. Egyedül vagyunk, és körülöttünk iszapszagú, szürke, idegen árvíz, mely szigetté teszi az életünket.”

Később többször is szembe kellett néznie Wass Albertnek az őt vagy a nemzetét érintő megsemmisítő rémpillanatokkal. De mégis, már a gyermeket is körülveszi Isten a maga különös jeleivel. Gyermekkora egy másik rémült pillanatában a tó zsilipjének rozoga gátjánál megmenti a vízbe zuhanástól, szinte csodaként biztos cölöpöt tesz a lába alá. Hétköznapi földi örömeiben is jelen van, de valahogy mindig történik valami különös a gyermekkel.

A nagypapától flóbertet kap, első nyúlvadászata sikeres, s míg édesapjának léha vadásztársasága közönyös, a kis Albi aludni tér, s álmában életre szóló látomást kap.
A magyarság pompás eredetállata védelmező őrként meglátogatta, lelkileg megjelölte a fantáziájában amúgy is igen érzékeny gyermeket:

„Álmomban nagy sötét erdőket láttam – azóta is gyakran álmodom ilyent – nagy, súlyos csendet hallottam, és föld és ég között mozdulatlanul, mint pompás kőszobor, állt a fejedelmi őzbak, és csillagokat bökdösött az égbe.”

 „Mint pompás kőszobor” magasodik a lélek sötét erdejében „föld és ég között” a „fejedelmi őzbak”: sikert ígérőn, nem félelmesen, sőt „csillagokat bökdöső” merész hetykeséggel. Nyoma sincs a kicsiny játékait éppúgy, mint a gyermek lelkiségét is fenyegető „szennyes ár”-nak.
A „kőszobor”-szerűség erőt, bizonyosságot jelent: a mély-én erejét, a mély-lélek erejét! (Akár Jákobét, aki első, Istentől kapott álma helyét azzal a kővel jelölte meg, majd tisztelte oltárként, amelyen feküdt álomlátása alatt.) Életre szóló eligazító erőt vélhetünk a kisgyermek álmában. A lelki természet templomának felmagasodó urával szembesült. Volt hová menekülnie!
A „nagy súlyos erdő”, a lelki megrázkódtatások és a nyomasztó elhagyatottság, az egyedüllét súlyát jelenítik meg, „a súlyos csend” a lelki rokontalanságot, a jövő visszhangtalanságát vetíti az álombeli tájra, de: az erőteljes Őzbaknak van jövője, van hite, tán ő maga a jövő és ő maga a hit. Szemtől szembe, „színről színre” látni a legmagasabbrendű álombeli „találkozásokkal” rokon.

13 évesen, 1921-ben újra próba alá vettetik fiatal élete. Istentől kapott első leckéjét tanulja meg az őt kígyómarásból kigyógyító öregember bölcs szavain keresztül: Albi, mint a mesék gyermeke a javasember kérdésére félholtan is kidadogja a választ:

„Hosszú lehetett az út oda föl, de nincs emlékezésem erről. Mindössze arra emlékszem – de az is lehet, hogy úgy tűnik, mintha emlékeznék erre, mert annyiszor hallottam mások szájából –, hogy egy öregember fölém hajolt és megkérdezte:
– Mit tudsz Istenről, gyerek?
S én meg kinyögtem, nehezen mozduló nyelvvel:
– Ő teremté a világot...!
– Színigazat mondtál, s ehhez tartsd magad – felelte az ismeretlen szakállas vénember, s megtoldotta egy második kérdéssel: – Ha Istennel lennél, teremtenél-e mérget?
Azt mondják, akik ott voltak, hogy erre csak megráztam a fejemet, mert beszélni már nem tudtam többé. Kék voltam, mint az érett szilva, s szemem is lezárult. De úgy rémlik még ma is, mintha roppant messzeségből hallottam volna az öregember hangját, ahogy mondta:
– Az Úr se teremtett ilyesmit. De az emberek buták, s nem hiszik el, amikor mondom. Na. Amit Isten nem teremtett, annak nem lehet hatalma fölötted, ’sze tán Isten gyermeke vagy. Teszünk egy kis ciberét a marások helyére, hadd menjen ki belőlük a hőség, s rendben leszel, mielőtt hármat szól a fürj...”

Néhány év múlva szembesülni kíván csodálatos fölgyógyulása emlékével, s a színhelyre látogat. Kellett ez a látogatás, hogy életre szóló tanítássá váljék gyermekkorának isteni kegyelme. Elszánt hitté, amely későbbi iskoláztatása során Debrecenben, Németországban és Franciaországban, majd katonai szolgálatai alatt Bukarestben megkönnyítik számára az üres, cinikus világban való eligazodást:

„Az Úr végezte azt. Ő tartotta meg magát is, ha igaz, amit mond. Én csak egyike vagyok azoknak, kik őrzik még mindég a szent hagyatékot, amit őseink hagytak volt reánk sok száz esztendeje annak, régi időkből, mikor még az Úr nemzete voltunk. Őrizzük, egyre csak őrizzük az Úr védelméhez visszavezető kicsinyke ösvény titkát, mely olyan ma már ebben a nagy megbolydult világban, mint elmohásodott vadcsapás havas erdő sűrűjében, amit már csak a lélek láthat meg, nem a szem.”

A kiválasztottság mellé hitet is kapott Wass Albert. A Trianonban vesztes nemzet talpra állítói maguk mellé fogadták. Első regénye és novellái sikeresek. Gazdálkodásba kezd, majd kérdéses körülmények között, de elszántan családot alapít, „iránymutató magyarként” küszködik hétköznapjaiban.
Egyházi tisztséget vállal, újságot ír, erdőmérnöki állását örömmel végzi, mikor a kötelesség hívja, katona lesz, olykor csodás események kísérik tetteit. Eközben nem gyűri le őt a teendők sokasága, jelképesen kíséri, kísérti és sarkallja a Titokzatos őzbak tovább, Csaba vezér legendája is vállaira nehezedik, ha kell, harcol ő is a nemzetért, az erkölcsi helytállás talaján, mint kicsiny kamasz hőse: az Egyedül a világ ellen c. regényében. Nemzetalakító, népi igazságokat megnevező, természet- és istenhű irodalmat vet ki tolla alól a sors.

„Magyarságom a gyökér, mely hozzáköt földhöz s nemzethez. Emberségem a korona, mely a fa törzsét egyenesen nőni tanítja, s mindig fölfele. Hogy amellett a magyarságom helyhez kötött, abban nincsen semmi meglepő. Ha sehova-sem-való magyarnak tudnám magamat, akkor már gyökértelen lenne bennem a magyarság. Regionális a magyarságom, mint ahogy emberségem is az, midőn azt mondom, hogy magyar vagyok. Magyarország a hazám, de Erdély az otthonom, s ezt nem is akarom soha elfeledni.

Nem késik az elismerés sem: a Baumgarten-díj, a Klebelsberg-díj. Sem a megtisztelő tagság a Kisfaludy Társaságban, ahol a Reményik Sándor halálával megüresedett helyre őt választják az írótársak.
S nem késik a bukás, az újabb nemzetbukás órája sem. Részvétlenül, mondhatnánk, ha lehetne nemzetünk egyik legsúlyosabb éveiről beszélni így: nagypolitikai megrendelésre, különbéke lehetősége nélkül elérkezik számunkra a második világháború drámai végjátéka. Mintha 95 év múlva ismétlődne a huszadikban – a tizenkilencedik század. Ismét a muszkaáradat söpri el jól megszervezett honvédelmünket, függetlenségi ambícióinkat, szabadságtörekvésünket.

„Apám, én láttam ezt a háborút
és megvakult azóta a szemem.
A torzult-arcú emberfenevadban
Isten képmását többé nem lelem.

A régi gyermekmesék mind hazudtak.
Embert habzsolt a gyilkos tudomány!
Nem hősök és vitézek háborúztak:
csak férgek kúsztak a gyűlölet nyomán.

Nem volt sehol bajvívó, hősi torna,
csak síró nők és feldúlt otthonok,
csak olcsó préda és embertelenség,
tolvaj próféták, férgek és romok...!”

                                       (Levél, 1946)
 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 
 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap