Ki volt Wass Albert (6. rész)

Turcsány Péter, p, 04/29/2011 - 07:54
 
 
 
6. Szellemi szennyesünk tisztítása
Nemzeti humanista szellemű lap Kolozsvárott, 1939–1944



„Ha megismerni kívánunk egy személyt, vagy a személyek egy csoportját,

 akkor közelebbi és távolabbi környezetükkel is meg kell ismerkednünk,

amelyben mind a hagyomány, mind a világnézet ereje befolyásoló,

 sőt olykor-olykor mindent eldöntő tényező.”
(C. G. Jung)

A rágalmak, amelyek körülveszik a 20. század magyarságának legkiválóbbjait is, már csak a jóindulatú tényfeltárással viszonozhatóak, a mocskos füstöt és a ködöt csak a jó szél és a napfény oszlathatja szét. Így és ezzel a vezérgondolattal ültem az asztalhoz, amikor Wass Albert-kutatásaim során a II. világháború szellemi életének felvázolásáig jutottam. Soha annyi rágalmat történetírók és hírlapi álhír-terjesztők nem hordtak össze történelmi korszakról, mint éppen erről az időszakról. A szellemi hitelrontás máig tart. Elkezdték a romániai magyarság politikai bértollnokai és a nyugati emigráció mindig napra kész balos mocsok-gyárosai, folytatták marxista-álcás katedra-keselyűk, s ma is szennyezik szellemi életünk tisztulni vágyó levegőjét a szoborgyalázók, az utólagos nyilaskeresztes-pártkönyv hamisítók és társaik. Szellemi szennyesünk tisztítása közéletünkre ma is ráfér. Éppúgy, mint a múlt század harmincas-negyvenes évek Erdélyében. A követhető példa feltárása is vezeti a mai író tollát, amikor annak a korszaknak a sajtóját kívánja feltárni, amelyről oly magasztosan és elismerően nyilatkozott egyik koronatanúja, Wass Albert: „Erdély szellemi és lelki megújhodásának nagy esztendei voltak ezek: 1930 és 1944 év között.” Igazságkeresésünk tárgya egy nemzeti humanista szellemű napilap Kolozsvárott, az 1939-1944-es esztendők Ellenzéke, amely az író életében jelentős szerepet játszott.
Írásommal az Erdélyi Magyar Újságíró Szövetség elnökére, Zathureczky Gyulára is emlékezni kívánok, és baráti körére, az irodalmi vezetőnek felkért Tamási Áronra és más kiváló írókra, az újságírás napi robotosaira, a Horthy Miklós által kinevezett erdélyi kormánybiztosra, gróf Bethlen Bélára, az. Erdélyi 2. hadsereg parancsnokára, Dálnoki Veress Lajos vezérezredesre és elsősorban a 22 éves lelki iga alól felszabadult kincses főváros, Kolozsvár szellemi kiútkeresésére és fölemelő, háború alatti életpéldájára. Vajon miért kellett 60 évnek eltelnie, hogy beszéljünk végre 1944 magyarságának minden nációhoz méltó, emberséges és tragikus helytállásáról?
Az Ellenzék, kolozsvári napilap: 1880-1944-ig. Bartha Miklós függetlenségpárti, ellenzéki politikus alapítja és főszerkesztője 1895-ig. 1920-25 között az erdélyi polgári liberalizmus lapja, szellemi irányítója Kuncz Aladár. 1923 nyarától heti 4 oldalas irodalmi mellékletet jelentet meg, állandó zenei-művészeti rovatok színesítik… Átmenetileg 1925-27 között az Országos Magyar Párt hivatalos irányvonalát vállalja, de 1927-től Bánffy (Kisbán) Miklós és csoportjának (Erdélyi Helikon) orgánuma lesz, irodalmi mellékletét Magyarországra költözéséig Áprily Lajos szerkeszti. Az Ellenzék „kisebbségi alapon áll, állásfoglalásai pártszempontból függetlenek.” (Erdélyi lexikon, 1928.) Szemtimrei Jenő 32-35-ig, Wégh József 38-40-ig, Zathureczky Gyula 40-44-ig, majd Szász Béla 44-ben jegyzi főszerkesztőként. Az Ellenzék felelős kiadója 1939-től 1944 őszéig az ellenfelei által is közismerten humánus és demokrata szellemű Vita Sándor.
A csöndes és progresszív nemzeti feléledés és nemzedéki együttműködés tanújele, hogy a román királyi diktatúra alatt, 1939. február 11-én, megalakult a Romániai Magyar Népközösség, melynek elnöke Bánffy Miklós lett. A vezetőségben helyet kapott Kemény János, Kós Károly, Tamási Áron, Asztalos Sándor, Kéki Béla és Vita Sándor. A Magyar Népközösség a 2. bécsi döntés után megszűnt, de Dél-Erdélyben Kurkó Gyárfás vezetésével folytatta működését.
Vita Sándor 1939-ben éppen Bánffy Miklós javaslatára lett az Ellenzék felelős kiadója, a napilap célja a demokratikus népi és nemzeti erők egységes összefogása volt. Ezt a törekvést jelezte már az Ellenzék akkor is, amikor a Vásárhelyi Találkozó fiataljainak helyt adott, mikor „népi demokratikus” céljai miatt őket az Országos Magyar Párt fórumai megtámadták.  Tamási Áron ugyanis a Vásárhelyi Találkozó megnyitó beszédében így fogalmazott: „Egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, amely erkölcsi és nemzeti alapokon álló népi demokrácia.”
Később, 1939. október 15-én Nemzedéki Vallomás címen Erdély akkori idősebb és fiatalabb íróit, nemzeti és baloldali írókat egyként szólította meg – éppen az Ellenzék hasábjain – a Tamási köré gyűlt nemzedék. „Ez a nemzedék korban és felfogásban odáig érkezett, hogy nemzedéki gondjai nemzeti gondokká nőttek és magasztosultak.” Voltak közöttük baloldali, népi demokrata nézeteket valló szerzők, pl. Asztalos István, Jancsó Elemér, Szemlér Ferenc Kovács György  és Demeter Béla, de a nemzeti humanista értékek írói is képviseltették itt magukat: Venczel József, Szabó T. Attila, Teleki Ádám és nem utolsósorban Kemény János személyében. E tömörülés legutolsó aláírója az akkor még csak 31 esztendős nagyreményű író, Wass Albert volt, akinek nemzeti, humánus és demokrata elkötelezettsége vitán fülül állt; ekkor már első regénye révén, az Erdélyi Helikon tagjaként, korábbi „helikoni”, majd nemzedéki összejövetelek résztvevőjeként, a Nemzedéki arcvonal felhívásának egyik aláírójaként egyre népszerűbb írónak tartották nemcsak Erdélyben.
Az Ellenzék lett az a legszélesebb olvasó réteghez eljutó fórum, éppen napilapként, amely át tudta venni a szellemi és szervezői stafétabotot Kós Károly nemzedékétől. Elmondhatjuk, hogy a lap és munkatársai legalább megkíséreltek felnőni a Márton Áron által kinyilvánított feladathoz: „Történelmi fordulóban, eszmék és népek elkeseredett mérkőzésekor születtünk, de a nagy időkhöz nagy nemzedék kell, s megéri, hogy a szerepet vállaljuk, összefogjunk, mint még soha.”
1940-től Zathureczky Gyula lett a napilap főszerkesztője (Öszény, 1907. július 5. – München, 1987. június 6.). Jogász, író, újságíró, majd rádiós szerkesztő. Személyében olyan ember került a lap élére, aki korrekt, tárgyilagos, humanista és nemzeti szellemű újságírást kedvelt és művelt. A Tisza István Tudományegyetem jogi karán, Debrecenben végzett. Pályafutását fővárosi lapok munkatársaként kezdte és a 30-as évek közepétől az erdélyi fiatal írók fórumainak egyik támogatója, propagálója lett. Az 1939-ben megalakult Romániai Magyar Néptanács egyik alapítója, szervezője. Riportjait összesítve jelentette meg a korszakról ERDÉLY, amióta másképp hívják című, maradandó értékű művét, amelyet Püski Sándor Magyar élet kiadója második kiadott könyveként, mint nemzedéki kiállást értékelt. 1940 után az Erdélyi Magyar Újságíró Szövetség elnökévé választják. Az Ellenzék főszerkesztőjeként nemcsak a Magyar Kormány berlini tudósítója, de gyakran foglalkoztatott újságírója is a budapesti lapoknak.
A könyv az erdélyi magyarságnak – a már a 2. bécsi döntés előtt megindult – egységesülő lendületét mutatja be, az alábbi sorok éppen Wass Albert akkoriban játszódó regényének, a Csabának gondolataira emlékeztetnek: „Falumunka, falumozgalom, falukutatás… Erdélyben megszületett az egyosztályú magyar nemzet…A kisebbségi sors első évtizedében megszűnt a különbség úr és paraszt, diplomás és írástudatlan között…Az erdélyi magyar társadalom spirituális forradalmának megindítói a fiatalok voltak… könyveket raktak elém és folyóiratokat, a maguk írásait… Szövetkezetek hálózata, magyar hitelélet, magyar tőke, szervezett gazdatársadalom, kulturális szervezettség, ütőképes politikai szövetség!”  
Az Ellenzék irodalmi rovatát Vasárnapi szó címmel 1939 őszétől Tamási Áron, majd 1941 tavaszától Wass Albert szerkesztette. „Novemberben ismét hazatértem, és 1941 januárjának közepéig maradtam otthon, amikor a budapesti Erdészeti és Mezőgazdasági Minisztérium kinevezett „erdészfelügyelőnek” Désre. Ugyanezen év márciusában a kolozsvári Ellenzék című lap irodalmi szerkesztője lettem. Ebben a lapban már évek óta közöltem publicisztikai írásokat és novellákat. Ettől kezdve az időmet úgy kellett beosztanom, hogy eleget tehessek hármas feladatkörömnek. Egyrészt az otthoni gazdaságot kellett rendeznem, édesapámat segítve a munkában, másrészt az erdészfelügyelői feladataimat kellett ellátnom, s mindezek mellett a lap vasárnapi számainak szerkesztési teendőit is el kellett végeznem.”
Wass Albert életének és írói kiteljesedésének gazdag időszakát hozták a 2. bécsi döntés utáni évek. 1940-ben neki ítélik, első könyvéért (!) a Baumgarten-díjat. Gyermekei sorra születnek. Írásban és könyvei megjelentetésében példátlanul termékeny. 1940-ben megjelenik második regénye, a Csaba, a Márton Áron által megálmodott nemzedék nemzetépítő hitét rajzolja fel először az erdélyi irodalom egére ez a könyv. Kádár Erzsébet lelkesen méltatja a Nyugatban, le meri írni a regényről a talán egy életre szóló bátorító mondatot: „Tamási Áron hangja mellett ma a legbiztatóbb üzenet Erdélyből.” Megírja a Jönnek-et, Erdély visszavételének lélegzetelállító hitelességű dokumentumát. Sikere nem lehetett kétséges. 1941-ben megjelenik önéletrajzi novellafűzére, A titokzatos őzbak, amelyben nem csak saját család- és eszméléstörténete foglalkoztatja, hanem a Trianon előtti előérzetek és az utána bekövetkező lelki sokk társadalmi állapotrajza is. Írói sikere tartósnak bizonyul, könyvei kilenc-tízezer példányos utánnyomásban kelnek el a Révai Kiadó forgalmazásában. Magyarország megismerte Wass Albert írásművészetét.
1942-ben Klebelsberg-díjat kap. Ugyanez év tavaszán a Kemény Zsigmond Társaság íróival nagysikerű magyarországi előadókörúton vesz részt: Sátoraljaújhely, Budapest, Sopron és Debrecen értő közönsége ünnepli őket. Gyermekeinek s az utókornak örökbe hagyja a mezőségi tavak felejthetetlen mítoszvilágát a Tavak könyve című mesesorozatban. A könyvet, micsoda megtiszteltetés, Hincz Gyula illusztrálja, ihletetten, kitűnően. Megjelentet még egy feszült, izzó, hiteles regényt a hunok letelepedéséről Erdélyben (Vérben és viharban, Nemzeti könyvtár, 1942). Majd ír egy címében is szimbolikus gyermekregényt, megírja a Maros-mente, a Havasok népének Nyilas Misijét: az Istenszéke alatt igazságáért kószáló, küzdő és igazságot is tevő árva gyermek, Mártonka történetét. Egyedül a világ ellen. Úgy válik szimbólummá ez a mű, ahogy felismerjük: nem csak ez az árva fiú, hanem a kényszerekből háborúba sodródott magyarság volt egyedül már másodszor abban az embertelen világirtásban, világégésben. Egyedül a hűségben, a magyarságban „a szenvedés ösvényein”.
Korábbi munkáinál még nehezebb írói feladatra vágyik: kettős történelmi családregényt ír, társadalomkritikai igénnyel. 1943-ra elkészül a Mire a fák megnőnek és A kastély árnyékában című regény. E történetfolyamban 1849 sötét gyászától követi saját családja sorsát a Millennium látványos, de hamis ragyogásáig. Ismét tízezernél nagyobb példányszámok. Asztalomon éppen az egyik kötet kilencezredik példánya, megsárgult lapjaival. Siker és elismerések kísérik Wass Albert pályáját, de őt magát inkább a család, a hegyek és a szerkesztőség körében találjuk. Alkot és alkot. Itt irodalmat, ott szabad légkört az irodalom kedvelői és olvasói számára.
A Ellenzék irodalmi rovata folyamatosan kapcsolatot tartott a magyarországi népi-nemzeti írókkal, a Márciusi Front tagjaival, Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, de a polgári írók közül Márai Sándorral, Zilahy Lajossal és az Erdélyből az anyaországba vándorolt Makkai Sándorral vagy Ravasz László püspökkel. 1942-től közli Entz Géza kiemelkedő művészettörténeti írásait. Több alkalommal az Ellenzék volt a Kolozsvárott is megrendezésre kerülő Könyvnapok egyik legfőbb házigazdája, támogatója.
A kulturális hírekben az akkori magyar sajtóhoz képest példa nélküli volt a teljes szellemi egység hangsúlyozása, nyitottak voltak a magyarságtól Trianonban elcsatolt területek írói felé, jöhettek azok balról vagy jobbról, lehettek zsidók vagy svábok, szlovákok. Különszámban ünnepelték a Délvidékről jött írókat, a Kassáról-Pozsonyból érkezőket, de lapszerkesztői és olvasói Illyés Gyulát, Kodály Zoltánt is értően és szeretettel tűzték zászlójukra.
Szólnunk illik az Erdélyi helikon két világháború közötti és világháború alatti szerepéről is, hiszen szellemisége döntően meghatározta az Ellenzék szerkesztőinek és íróinak nézeteit és gondolkozásmódját. Wass Albertet, noha baráti és rokoni szálak fűzték az Erdélyi helikon alapítóihoz, csak 1936-tól találjuk a meghívottak között. A Temető megindul című verses kórusdrámájának 1943-as marosvásárhelyi bemutatása és sikeres első regénye, a Farkasverem megjelentetése után érte ez a megtiszteltetés. Az író első marosvécsi meghívásakor Molter Károllyal és az akkor már családi barátként számon tartott Tamási Áronnal, „Áronkával” kerültek egy szobába. A három írót a vendéglátói figyelmesség terelte össze, hogy az idő és a rosszindulat szellemi és erkölcsi értelemben soha szét ne szórhassa őket többé. „Tizenegy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egy időben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás szoborral. Erdély szellemi és lelki megújhodásának nagy esztendei voltak ezek: 1930 és 1944 év között.” – kell megidéznünk a koronatanút.

1942 augusztus 14-16-án: a történelmi idő még egyszer szellemi összegzésre készteti az erdélyi írók jeleseit. Az írói közösség nyilatkozata címmel közös állasfoglalást tesznek közzé. Az utolsó helikoni összefogás dokumentuma kételyt nem ismerően szögezi le, hogy a másfél évtizedes múltra visszatekintő írócsoport: „Óhajtotta az erdélyi népek egymáshoz való szükséges és közhasznú békességét, nem különben hangsúlyozta a szellemi kultúrának népek és nemzetek, politikák és világnézetek felett való egyetemes kötelezettséget. (...) A népek nagy együttesében élve, így nem feledkezhettünk meg azokról az erkölcsi törvényekről sem, amelyek tiszta és erős magyarságunkon keresztül kötelességünkké teszi az alapvető emberi eszmények megbecsülését és szolgálatát. Küzdöttünk a hatalmi elnyomás és a szociális igazságtalanság ellen.” Azok írták alá ezt a maga korában példaszerű, máshoz nem hasonlítható kiáltványt, akik magukat akkor már az „erdélyi magyarság szellemi irányítóinak” vallották. Méltán. A 19 aláíró között az utókor sem találhat mást, mint büszkeségre okot adó neveket: Bartalis János, Bánffy Miklós, Hunyady Sándor, Jékely Zoltán, Kemény János, Kiss Jenő, Kós Károly, Maksay Albert, Molter Károly, Szabédi László, Szentimrey Jenő, Tamási Áron, Tavaszy Sándor és Wass Albert.
Nemcsak a magyar históriában, de a 2. világháború alatti egyetemes kultúrtörténetben is példaadó kiállásról beszélhetünk. Az utókor nevében Marosi Júlia erdélyi irodalomkutató fogalmazza meg helyesen tettük politikai és erkölcsi jelentőségét: „Az együtt élő népek szellemi értékének megbecsülése, s ennek hangsúlyozása 1942-ben a helikoni hagyomány egyik legfontosabb vonásának: a fasizmus évei alatt megőrzött humanizmusának bizonysága.”
A háborús időkben korrektül, demokratikusan, de antibolsevistaként és nemzeti szellemben dolgoztak az Ellenzék munkatársai. „Az emberben magában vannak a bajok. Abban, hogy jelszavaknak hódol.” Írta a főszerkesztő Z. Gy. még a német hadisikerek idejében, 1943 március 5-i vezércikkében. Wass Albertnek azonos volt a véleménye, amelyet több művében is nyomatékosított. Gyakran előfordult, hogy a magyarországi német sajtófőnökség követelt a laptól helyreigazítást az antant-barát közlemények leközlése miatt.
Wass Albert – noha nevét nem tüntette fel a lap impresszuma, visszaemlékezése alapján –1943 márciusától június 1-ig szerkesztette a lapot. A helyreigazítási eset és sok más, az Antant-hírügynökségeitől átvett hír jelezte az író kiváló tájékozottságát és angolszász-amerikai szimpátiáját, de a már akkor kialakult bolsevik-ellenességét is. A lapnál töltött fordulatos 1943-as évre így emlékszik vissza az író: „Amikor 1943 márciusában az Ellenzék főszerkesztőjét behívták a hadseregbe, ideiglenesen engem bíztak meg a helyettesítésével. Július elsején azonban, amikor két német a Gestapótól behatolt a szerkesztőségbe, felmutatva a parancsot, hogy a német hadsereg megbízásából „felügyelniük” kell a lapot, egyszerűen kisétáltam az irodámból és felmentem a hegyekbe. Két hét múlva édesapám régi barátja, Veress Lajos tábornok üzent, hogy a németek „keresnek” engem. Hogy elkerülje a kellemetlenségeket, Veress tábornok, aki az Erdélyben állomásozó magyar hadsereg parancsnoka volt, egyenruhát adott nekem, s mint alhadnagyot Ukrajnába küldött a 9. Magyar Királyi Lovassággal, ahonnan csak karácsonykor tértem vissza.”   
Az Ellenzék szellemi pezsgésére és demokratikus szellemére jellemző, hogy Tamási Árontól szinte évente közöl írásokat, amelyekben nyomon követhetjük az író demokratikus és antifasiszta gondolkodásának alakulását: Szellemi őrség, Ellenzék, 1939. október 15., Hitvallás és vallomás, 1939 november 12., Érnek az idők, 1939 december 10. sz., jelünk, A háromágú csillag, 1940 január 14. sz., vallomás, 1942 április 25. sz., Kérdés és felelet, 1943 szeptember 14. sz.
Érdemes a német fegyverek árnyékában is demokrata és nemzeti humanista szellemű Kolozsvár napilapjára figyelnünk, ahol leírattatnak és olvashatóak az alábbi mondatok, s micsoda földöntúli remény vetette őket papírra: „Valójában csak most döbbenek rá, hogy milyen veszedelmek között kellett nekünk magyaroknak áthaladnunk. Mindenek között a legbiztatóbb jel s egyben nagy szerencse, hogy a nemzet eszméjét nem tudta hatalmába keríteni olyan politikai világnézet, amely idegenből érkezve, a magyarság természetének nem is lehetett volna megfelelő. Egyedül társadalmunkban tettek kárt ezek a politikai világnézetek, amelyek mind a két szélsőséges, idegen rendszerekkel szerettek volna boldogítani minket.”
Az irodalmi szerkesztésben utód Wass Albert és Tamási Áron barátságának fényes bizonyítéka a megjelent emlékező írásokon túl, hogy az 1941-ben született Wass Hubának keresztapja és keresztanyja volt az Ábel írója és átkeresztelkedett, zsidó származású felesége, Margó.  
1944-ben a lap már megkockáztatta a nyílt németellenességet is. Demeter Béla, Az Ellenzék bulvárkiadásának szerkesztője, nyílt konfliktusba került a Sztójai kormánnyal, s emiatt e számot hatóságilag betiltották. Később Nagy Józsefet, az Ellenzék haditudósítóját a Gestapo elhurcolta és meggyilkolta.  A háború alatti Kolozsvár vezető körei (Bethlen György, Teleki Géza és a 2. magyar hadsereg parancsnoka, Dálnoki Veress Lajos vezérezredes) közismertek voltak angolszász-barát politikájukról, ugyanakkor Horthy háborúból történő sikertelen kiugrási kísérletének is éppen ők voltak nemcsak főszereplői, de É-Erdély civil elöljáróiként a kezdeményezői is. 1944 őszén ők szabadították ki a baloldal korábban német nyomásra letartóztatott vezetőit a börtönből, ők bújtatták és mentették ekkor a Dél-erdélyi zsidóság tagjait vagyonra és rangra való tekintet nélkül, és ők feleltek a szovjet front előli lakossági menekülés mondhatni sikeres végrehajtásáért.
Gróf Bethlen Béla, É-Erdély utolsó, Horthy által kinevezett kormánybiztosa Naplójában így tanúsítja a történteket: „Én már 6-án reggel kiszaladtam Tordára, mert meg akartam előzni azt, hogy az aranyosszéki magyarság – meggondolatlanul a saját szakállára – hozzáfogjon a városban vagy a környékén az „igazságtételhez”. Tordára érkezve mindjárt felvettem a kapcsolatot az ottani magyarság vezetőivel. ... Nekik őszintén feltártam a helyzetet. (…) Mindenütt figyelmeztessék a lakosságot, hogy tartózkodjék minden provokációtól. Aztán néhány román értelmiségi útján tudtára adtam a románságnak, hogy amennyiben passzívan viselkednek, nem lesz bántódásuk. Majd a saját lakásán felkerestem dr. Várfalvi Mór ügyvédet, régi ismerősömet, az ottani zsidóság vezető személyiségét... Utasítottam, hogy siessen át legközelebbi zsidó ismerőséhez és közölje vele intézkedésemet, mely szerint senki se varrja fel a sárga csillagot és a továbbiakban senki se maradjon közöttük a lakásában, hanem húzódjék meg valamelyik barátjánál, ismerősénél. Ezt az üzenetet közvetítsék aztán családtól családig úgy, hogy rövid idő alatt értesítve legyen így Torda egész zsidó lakossága. (...) Bár a Torda körüli harcok hetekig eltartottak, az egész idő alatt sem a zsidóságot, sem a románságot bántalom nem érte. tehát ez a kiszállásom sem volt hiábavaló.” (Gróf Bethlen Béla, É-Erdély utolsó kormánybiztosának Naplójából) „A korábban letartóztatott Balogh Edgár és Demeter János érdekében is gróf Bethlen interveniált a rendőrségen, így nem indítottak eljárást ellenük. Mindkettőből hamarosan egyetemi tanár lett, Bethlen Béla pedig nyomtalanul halt meg, letartóztatása után eltűnt a román börtönökben.”

Ha összegezni kell, milyennek is ítélhetjük meg ezt a fórumot, az Ellenzéket? „Zathureczky és körének” munkáját? Milyen is volt ez a fórum a 2. világháború véres és embert próbáló forgatagában? Milyen lehetett? Amilyen Erdély népe akkor. Kivételes pillanata volt a történelemnek: Erdélyben egységesült parasztság, fiatalság és úri világ, jobban és erőteljesebben, mint az anyaországban, mondhatni: máig példa értékűen! Természetesen a lapok telve voltak a háború hol lelkesítő, hol lehangoló híreivel, hírügynökségek sokszor ellentmondó állásfoglalásaival, bolsevik-ellenességgel, de soha nem nácibarátsággal, fasiszta jelszó-halmozással!
Ma már történészek állapítják meg, hogy a Horthy Miklós és kisebb részben Bajcsy Zsilinszky Endre mögé sorakozó magyar értelmiség 90-95 százaléka soha nem engedett teret a náci és fasiszta ideológiának! A zsidótörvényeket csak folyamatos német nyomásra hajtotta végre az ország vezetése. Politikailag 1943-tól nyitottak voltak a finn példa iránt. Kállay kormányzósága alatt várták a különbékét az angolszászokkal, sajnos hiába. Titokban reménykedtek az Antant balkáni partraszállásában is, szintén hiába. „Magyarország nagy vesztesége, hogy a balkáni partraszállásban a szövetségesek nem láttak akkora lehetőséget, mint amekkora veszélyt Hitler látott benne.” – írja majd a helyzetről Horthy monográfusa.
Az 1944. március 15-i német megszállás, a Sztójay-kormány kényszer-kinevezése és Adolf Eichmann Budapestre érkezése után egyértelműen kényszerpályára siklott történelmünk, de csak akkor! S még akkor is mentettük, ami még menthető volt, az utolsó pillanatig: a katonai és polgári becsületet, az emberek, a megalázottak, majd a menekülők életét, a szeretteink életét. A polgárság és jelentős mértékben az ország vezető rétegei bújtatták, segítették a deportálás elől esetenként menekülni tudó zsidókat, de a Gestapóval, az SS-el és az SD-vel szemben tehetetlennek kellett bizonyulniuk. Az egész nemzet volt veszélyben, a Vörösmarty által megjósolt nemzethalál lett apáink világháborús végjátékának mindennapi tapasztalata.
1944 májusától a magyarországi zsidóság, majd az 1944 őszi harcokkal kezdődően az egész magyar nemzet került mindennapos életveszélybe, egy totális háború civil áldozataivá.
„Kolozsváron és általában Észak-Erdélyben sokkal jelentéktelenebb volt az antiszemitizmus súlya, mint az anyaországban, mindez azonban az érintetteken vajmi keveset segített.” – írja Hámori Péter fiatal kutató. S ehhez hozzá tehetjük Gidó István megállapításait: „Számos magyar, román értelmiségi és közember vállalta a rejtegetéssel vagy mentéssel járó kockázatot. Tóth József, Szabó T. Attila egyetemi tanárok álltak ki zsidó személyek érdekében. (…) Vita Sándor, az Erdélyi Párt képviselője pedig a mentési kérések elbírálásánál több mint hatvan zsidó családot mentett meg a deportálástól. Életben maradtak azok is, akiknek a Haynal-klinika nyújtott menedéket…”
Az 1944. október 15-e utáni eseményekről Wass Albertnek Az Antikrisztus és a pásztorok című regénye és az emigrációban önálló könyvként kiadott Valaki tévedett című novellasorozata nyújthat lélek- és társadalomrajzban is hűséges látomást. Most álljon itt az író ún. Rövid életrajzának egy ide kívánkozó részlete, nyers visszaemlékezésként, megidézően: „Októbertől csapataink Erdélyen majd Magyarországon keresztül vonultak vissza, erős orosz-román támadások közepette. Ennek ellenére mégis elég sokszor sikerült hosszabb-rövidebb időre visszahódítanunk egyes városokat és falvakat, ahol a románok és oroszok néhány napot töltöttek. Amit ott láttam, sohasem tudom elfelejteni: halálra erőszakolt magyar lányokat, egészen kicsiket, hároméveseket is, megcsonkított, lefejezett magyar férfiakat és nőket. Az a gonosz vérengzés, amelyet a románok és oroszok a magyar civil lakosság ellen elkövettek, mindent felülmúlt, amiről valaha is hallottam.”
A Román Magyar Irodalmi Lexikon (RMIL) szócikkében Jordáky Lajos zavarosan, tévesen, rosszul informáltan és baloldali előítélettel nyilatkozik az Ellenzék állítólagos jobbra, majd a háború vége felé ismét balra tolódásáról: „A 2. bécsi diktátum (döntés, T. P.) után az Erdélyi Párt szócsövévé válik. 1941 és 43 között erős jobboldali befolyás alá kerül Zathureczky Gyula és köre vezetése alatt. (Sic. T. P.) Előbb a radikális, majd a liberális írókat rekesztették ki, faji szempontokat alkalmaztak, s felhagytak a haladó hagyományok ápolásával. (...) Részleges visszatérés a demokratikus vonalra csak 1944-ben következett be, erre utal a lap burkoltan antihitlerista publicisztikája a német megszállás alatt.”  
Az írásunkban feltárt időszakról mégiscsak azt jegyzi meg a szerző: „A háború utolsó éveiben ismét jelentkeznek szerkesztőségében a Vita Sándor képviselte haladó polgári erők.” Hogy is van ez? Vita Sándor nevezte ki az imént említett Zathureczkyt, lapszerkesztési elveiket, sőt politikai céljaikat mindvégig együtt dolgozták ki és valósították meg, s nemcsak Erdély, de a kor Európájának is egyik legdemokratikusabb és leghumánusabb vonalvezetésű napilapját szerkesztették – s akkor a nem hálás, de a megfélemlített és korrupt utókor képviseletében jön egy Jordáky nevű szakszervezeti vezető, aki mételyeit, dezinformációit lexikoncikkekbe préselve zavartalanul áraszthatja a generációk elméjébe, mindmáig, generációkról generációkra?
Így kell zavarossá tenni, ami tiszta! Egy demokrata, humánus és nemzeti napilap egységes vonalvezetését a bolseviki nézetektől befolyásolt utókor így próbálja meghamisítani. A szócikkíró részrehajlóságát indokolttá teszi saját, háború utáni élettörténete: Jordáky Lajos szocialista újságíró 1944 után a Szakaszervezetek Tanácsának főtitkára, majd a megalakult Szociáldemokrata Párt elnökségi tagja. 1956-ban a Dobay István-féle per vádlottjaként tartóztatják le, de nem került vád alá (!) és szabadlábra helyezik.
Wass Albert és Tamási Áron barátságát fizikai létükben csak az orosz megszállás vághatta ketté, csak a „vasfüggöny” zárhatta őket el egymástól, mikor is óvatosságból, féltve Tamásit, Wass néhány válasz nélkül maradt levele után már nem próbálkozott a híradással. Ezzel együtt, amit Isten, sors és írói elhivatottság kötött össze, azt sem a mostoha történelmi idő, sem az utókor rosszindulatú hamissága nem vághatja szét. A két író barátsága a nagy magyar íróbarátságokéval rokon: a Petőfi – Aranyéval, a Gulyás Pál – Németh Lászlóéval.

A lap főszerkesztőjének, Zathureczky Gyulának a sorsa a nyugati emigránsok sorsához lesz hasonló, de reméljük, elfeledettsége nem a sokakéval rokon elhallgatottság végzetével lesz terhes. Közéleti, újságírói munkássága közismert és elismert volt életében. 1944-ben Budapesten van az ostrom alatt és egy amerikai bombatámadáskor elveszti feleségét és 10 éves fiát. 1945-ben, az ostromgyűrűben, mint tartalékos főhadnagy orosz hadifogságba esik.
 1948-ban a hadifogságból kiszabadulva Ausztriában, majd Németországban telepedett le, ahol a dél-európai kérdések szakértőjeként tevékenykedett. 1949 januárjában a Mindszenty-per elleni tiltakozásul Nyirő Gyulával, Wass Alberttel, Szathmáry Lajossal, Kerecsendy Kiss Mártonnál és másokkal együtt aláírja a Magyar emigráns íróknak a világ népeihez írott Kiáltványát. Fontos Cassandra-sikoly volt ez az emberiség jobbik lelke, a világ értelmisége irányába, a kiábrándító bolsevik-világ képmutató magatartására, a hazugságok mögötti valós terrorra figyelmeztette a világ lelkesedő baloldali és tartózkodó jobboldali szellemeit egyaránt: „Mindszenty bíboros letartóztatása (...) egy jel az alvilág erőinek a végső támadás megindítására is, minden ellen, ami még a nyugati szellem örökségének bélyegét hordja magán Magyarországon.” Azokban a hónapokban – éppen az ő felhívásuk nyomán – az egész világra „kiterjedt a tiltakozási hullám”, az európai és amerikai nagyvárosokban egyaránt „a letartóztatott és elítélt prímásért imádkoztak.”
Zathureczky Gyula megírta az oroszországi magyar hadifoglyok első monografikus értékű sorsregényét (Az úton végig kell menni, Róma) A hadifogolylét pszichológiai és szociológiai természetrajza úttörő voltában megelőzi Szolzsenyicin hasonló értékű Gulág-beszámolóit. Csakhogy a világ a regény elszigetelt magyar nyelve miatt nem figyelhetett fel a mű korszakos jelentőségére. A berlini tudósító, lapfőszerkesztő majd huszártiszt további életútja is méltó az etikus és politikus magyar újságíráshoz, használta mindig a toll fegyverét, ha kellett, hogy nemzete érdekeit a világ bármely pontján is képviselje. 1948-50-ig Radio Rot-Weis-ot (Salzburg) munkatársa; 1949-50 között a Hungária című lap főmunkatársa; 1950-53-55 között az Erdélyi Sajtószemle, az Erdélyi Magyar Sajtószemle és az Erdélyi Szemle szerkesztője illetve társszerkesztője; 1950-től Innsbruckban a Tiroli rádió magyar adásának szerkesztője és bemondója; 1951 augusztusától 1972 júliusáig a SZER belpolitikai munkatársa és bemondója, s többek között a Hanns Seidel Alapítvány és más külországi szervezetek vezetőségi tagja. Erkölcsi feddhetetlenségét a CIA alapos vizsgálatai bizonyíthatták, mikor többek között régi barátjával Kovách Aladárral együtt őt is felkérték a SZER európai munkatársai közé. Az ötvenes évek elején bevonja a SZER munkájába a szintén feddhetetlenségi bizonyítvánnyal bíró Wass Albertet.
A Hungária „Annak az emigrációs tábornak, amelynek a Hungária volt amolyan központi orgánuma, amely széles körű olvasótáborral rendelkezve és nyomtatott formában megjelenve kellő publicitást kínált mindenkinek, akinek e szemléletnek megfelelő mondanivalója volt (...) Azoknak a politikusoknak és újságíróknak lett a közlési helye, akik egyfelől rokonszenvezte a negyvenöt előtti rezsim némely jelenségével, és csak fenntartásokkal vették tudomásul a negyvenötös változást, de ugyanakkor elkülönítették magukat a nyilas szélsőségektől és olyan tünetektől, melyek hitelüket ronthatták volna a nagy nyugati nemzetek szemében. (…) Cikkírói közé tartozott Cs. Szabó László, Kannás Alajos, Zathureczky Gyula, Mátray (Marschalkó) Lajos és Wass Albert.”
Az 1950-51-ben az 1944-es ellenállásban szerepet játszó Soós Géza (a Soli deo Gloria diákszövetség volt vezetője) kezdeményezésére a Magyar Szellemi Munkaközösség létrehozta az Új Magyar Út című folyóiratot , amely tömöríteni kívánta a 45-ös és 46-os emigráció „íróit és szakembereit”. A felelős kiadó Wass Albert, a társszerkesztő Gombos Gyula és főmunkatársa Vatai László volt. A szerkesztőség 1952-ben átköltözött Washingtonba. Munkatársai között találjuk – a már természetesnek vett – Zathureczky Gyula mellett Bogyay Tamást, Ferdinándy Mihályt, Flórián Tibort, Kannás Alajost, és a clevlendi egyetem professzorát, Reményi Józsefet, a magyar irodalom amerikai megismertetésének élharcosát.
A hatvanas években Zathureczky Gyula könyvével kezdi meg a Wass Albert által létrehozott Amerikai Magyar Szépműves Czéh az amerikai könyvkiadását: Transylvania, Citadel of the West (Gaineswille, 1965). Több ezer amerikai egyetemistához jutott el ez a könyv, és a Fehér Ház képviselői először az ő munkája alapján ismerhették meg „a keresztre feszített magyar nemzet” huszadik századi igaz kálváriáját. A 80-as években gyakran publikál a Kanadai magyarság című lapban, olykor Wass Alberttel és Habsburg Ottóval közös témakörökben. Megemlítendő, hogy 1979-1987 között még elvállalta az 1950-es alapítású Hadak útja című lap szerkesztését. Mondhatjuk, a rotációs gépek mellől dőlt ki 1987 január elején bekövetkezett halálakor.  
Zathureczky Gyula 1927-től hivatalos újságíróként dolgozott, 60 éves újságírói-szerkesztői gyakorlata például szolgál az utókornak hivatás- és magyarságszeretetből. Aki az ő emlékét sérti, az több millió magyar múltjába tapos, aki az általa a 2. világháborúban szerkesztett Ellenzéket rágalmazza, az csak dezinformáltságból vagy máig tartó félrevezetési szándékkal teheti. Sajnos, a Jordáky-féle rágalom-gerjesztők ma is vannak még legalább annyian, mint a kommunizmus bértollnokai által ránk testált Romániai Magyar Írók Lexikonának jóhiszemű olvasói. Vagy talán mégsem? Remélhetem-e, hogy halkul az ármány hangja?
 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 
 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap