Kim Blaesbjerg: Vieri eldönthette volna

Szerkesztő B, szo, 08/25/2018 - 00:08

2002. június 18-án, csütörtök reggel fél nyolckor William Lund a New York-i Greenwich Avenue-n, az Elephant and Castle nevű bisztróban felpillantott a tévéképernyőre. Olaszországban délután fél kettő volt. Dél-Koreában este fél kilenc. William Lund előtt az asztalon kiadós reggeli. Home fries, scrambled eggs, pár szelet kenyér, egy pohár gyümölcslé meg egy csésze kávé. Megkóstolta a tojást, felnézett a képernyőre, és látta, hogy az ecuadori Byron Moreno bíró elindítja a játékot. A világbajnokságon Olaszország és Dél-Korea között megkezdődött a nyolcaddöntő.
William Lund szabadúszó fényképész volt, és néhány napja érkezett Koppenhágából New Yorkba, hogy a Berlingske Tidende számára képsorozatot készítsen a Ground Zeróról a romok eltakarítása után. William huszonnyolc éves volt, és majdnem négy hónapig lakott egyik barátjánál egy koppenhágai lakásban. Dániába való hazatérése előtt három esztendeig élt egy kellemes, kétszobás lakásban Rómában, a Via dei Pastinin. A római lakásban még most is ott van néhány ruhája (meg cipője, könyve és CD-je), ha Nina Bellucci (olasz ex-kedvese) ki nem dobott mindent.

Az első félidő ötödik percében szabadrúgást ítéltek Dél-Korea javára, miután Christian Panucci megrántotta az ellenfél egyik játékosának trikóját. William Lund megragadta székének ülőkéjét, amikor a koreaiak hosszú hajú sztárjátékosa, Ahn Jung Hwan nekifutott a labdának, és megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor Gianluigi Buffon, a kapus hárított. Átkozottul izgalmas küzdelem volt. William szerette volna megosztani az élményét valakivel, de ezen a csütörtök reggelen nem tartózkodott sok ember az Elephant and Castle-ban. Csak néhány tompa agyú törzsvendég követte szórakozottan és közönyösen a képernyőn zajló eseményeket.
William 1998 őszén, a Stadio Olimpicóban ismerkedett meg Nina Belluccival a szezon első helyi mérkőzésén, a Roma és a Lazio közti összecsapáson. Nina és William véletlenül egymás mellé került a lelátón, ott ültek, Nina túlcsigázva üvöltött, William semlegesen figyelt. Nina Bellucci egészen kicsi kora óta a Roma szurkolója volt. A mérkőzés elején William nem drukkolt egyik csapatnak sem. Egy dán újság megbízásából járt Rómában, és tulajdonképpen már hazafelé tartott, amikor egy bárban megvételre kínáltak neki egy jegyet, amely a Lazio–Roma mérkőzésre szólt.
William hagyta, hogy átragadjon rá Nina lelkesedése, és értelemszerűen a Romának kezdett szurkolni. A szünetben beszédbe elegyedett a lánnyal. William nem tudott olaszul. Nina viszont jó volt angolban. A FAO-nak, az ENSz Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének volt az alkalmazottja, amelynek Rómában van a székhelye. Ennek a szervezetnek az a célja, hogy a világ szegény országaiban előmozdítsa az élelmiszer- és mezőgazdasági termelést. Nina könyvtárosként dolgozott a szervezetnél, és többek közt a digitális információközvetítés tartozott a feladatai közé.
A mérkőzés után, amely 3-3-ra végződött, William ajánlatot tett Ninának. Nina eredetileg a bátyjával jött volna a stadionba, de ő megbetegedett. Ez volt William szerencséje. Aztán leitták magukat Ninával egy bárban, Róma központjában, és sok-sok órán át a dán és olasz fociról beszélgettek, míg Nina végül meghívta a lakására. Hazafelé megpróbáltak listát állítani az utóbbi idők legjelentősebb dán játékosairól az olasz A csoportban. William úgy vélte, hogy a listát Elkjærnek kell vezetnie, Michael Laudrup csak őt követheti. Nina Klaus Berggreen mellett kardoskodott – főleg azért, mert Berggreen egyetlen szezonban, a nyolcvanas évek közepén a Romában játszott.
William három nappal meghosszabbította római tartózkodását, a rákövetkező hónapokban pedig három-négyhetente meglátogatta Nina Belluccit. 1999 februárjában felmondta koppenhágai lakását, és odaköltözött Ninához, a Via dei Pastinira, egyszersmind beiratkozott egy intenzív olasz nyelvtanfolyamra.

A tizenkilencedik percben Olaszország 1-0-ra vezetett. Totti szögletből az elülső kapufához rúgta a labdát, ahol a fedezetlen Christian Vieri a hálóba fejelte. William Lund felugrott a székről, s felborította a csészét, úgyhogy a kávé kiömlött az asztalra. Néhány törzsvendég nevetett a focibolond külföldin.
A gól után az olaszok a jól ismert catenaccio-taktikájukhoz folyamodtak. Hátrahúzódtak a pályán, átengedték a kezdeményezést Dél-Koreának, s arra koncentráltak, hogy megőrizzék a vezetést, miközben lesték az alkalmat, mikor indíthatnak veszélyes ellentámadást, amely pontot tehet a küzdelem végére.
William Lund – akárcsak a dán focirajongók többsége – azelőtt mindig is megvetette a catenaccio-stílust. Gyáva és nézőellenes foci volt. De most, hogy három évig Olaszországban tartózkodott, ráadásul három évig élt együtt a Roma és az olasz válogatott szenvedélyes szurkolójával, s végül ő maga is megszerette mindkét csapatot – most megtanulta becsülni a catenacciót. A biztonság kellemes érzése kötődött ehhez a taktikához.
Nina Bellucci számára azonban nem a biztonságról szólt a dolog. Számára arról szólt, hogy a kedvenc csapata – az AS Roma és a válogatott – győzzön, márpedig a catenaccio-stílus az olasz csapatot mindig nagy győzelmekre vezette.

William Lund azon töprengett, mitől hullott szét a kapcsolatuk. Volt egy alapvető különbség, amit Ninával nehezen tudtak áthidalni, és amin végül talán nem is tudták túltenni magukat. Nina sikerorientált volt és türelmetlen. William szerette mérlegelni a dolgokat. Nina számára a cél mindig szentesítette az eszközt. Mindegy, hogy az olasz válogatott sündisznóállásból focizik, a lényeg, hogy győzzön. Mindegy, hogy a FAO égisze alatt létrejött megállapodások időről időre tartalmaznak homályos pontokat és titkos kiegészítéseket, a lényeg az, hogy a fejlődő országok termelési feltételei javuljanak. Mellékes, hogy a Williammel való viszonyában a felszín alatt problémák leselkednek, a lényeg, hogy ne vegyenek róluk tudomást, és kerüljék el a veszekedést. Csakhogy nem voltak abban a helyzetben, hogy ne vegyenek tudomást a problémákról.
William Lund sokszor eltűnődött rajta, hogy személyiségük milyen mélyen gyökerezik szülőhazájuk kultúrájában. Nina – aki, akárcsak William, 1974-ben született – olyan politikai rendszerben nőtt föl, amelyet a korrupció és a szervezett bűnözés jellemzett. A szicíliai maffia arra használta a szabadságot, hogy egy sor politikus, bíró és tisztviselő meggyilkolásával rajta hagyja keze nyomát a rendszeren.
Az olasz kormányfőkre mindig hatalmas nyomás nehezedett. Leszámítva Mussolini bő húszéves uralmát 1922-től ’43-ig, az olasz miniszterelnökök általában rendkívül rövid ideig kormányoztak. Olaszországra állandóan a politikai elégedetlenkedés veszélyei leselkedtek – és ennek többnyire azonnali következményei lettek. Nina életében eddig a napig – 2002. június 18-ig – a miniszterelnöki posztot nem kevesebb mint tizenhét férfiú töltötte be.
William összehasonlította Nina Belluccit az olaszországi politikai klímával. A vele való kapcsolatában Nina kész volt elfogadni mindenféle szabálytalanságot, elviselni perpatvart, megoldatlan konfliktusokat – egy bizonyos pontig. Amikor először fogyott el a türelme, már nem lehetett megmenteni a kapcsolatot. Williamnek mennie kellett – akárcsak egy olasz miniszterelnöknek ellenszélben.
A dán politikában egészen más volt a tűréshatár. Nináéval ellentétben, William életében csak öt miniszterelnök volt. Dániában a kormányok és a miniszterelnökök kaptak időt a bizonyításra. Ami nem azt jelenti, hogy a dánok szükségképpen becsülnék is a miniszterelnökeiket. A miniszterek esetleges népszerűtlenségének csak ritkán lettek következményei. Megszokták a miniszterelnököket, és biztonságban érezték magukat velük. William valahogy így szokta meg Ninát is. Szerette Ninát, és tudta, hogy viszonozza az érzelmeit. Ez elvileg elég volt Williamnek. Minden egyéb: a viták, a veszekedések természetesen gondot jelentettek. De William hajlandó volt elviselni Nina minden kis hóbortját és tüzes temperamentumát. Inkább maradt a szeretett nőnél – elfogadva hibáit és hiányosságait –, mint hogy újabbra vadásszon, akit egyáltalán nem ismer.
A William életében regnáló dán miniszterelnökök – egy kivétellel – mind sokáig voltak posztjukon. Viszont pályafutásukat egyszer s mindenkorra befejezték, amikor végül – önként vagy kényszerből – le kellett mondaniuk. Olaszországban más volt a helyzet. A gyakori kormányváltások miatt a pártvezetőknek sokszor adódott lehetőségük újra elfoglalni a miniszterelnöki posztot. Az utóbbi időben Giulio Andreotti például három ízben töltötte be ezt a tisztet. Amintore Fanfani pedig ötször.
William Lundnak az volt az érzése, hogy hiányzik Ninának. Már négy hónapja nem látta a lányt, de Nina küldött neki pár levelet. A dolgukat most már dűlőre kell vinni. Nina túlreagálta az ügyet, amikor kihajította. William tudta, hogy hiányzik a lánynak. De Nina túlságosan csökönyös és büszke volt ahhoz, hogy a döntő lépést megtegye. Williamnek kell kezdeményeznie. Ezt mindketten tudták.

Az első félidő végén Olaszország egy-nullra vezetett. William Lund hátradőlt a székén. Három napja Dánia 0:3-ra kikapott Angliától, és kiesett. Viszont megnyugvással töltötte el, hogy legalább a másik hazája a jelek szerint sikert arat.
A mérkőzés szünetében a tévében hírek mentek. Különösen két eseményt emeltek ki: a hatalmas erdőtüzeket, amelyek egész júniusban pusztítottak az USA középnyugati államaiban, valamint egy újabb terrorista robbantást Izraelben. Egy palesztin öngyilkos merénylő hét órával azelőtt felszállt egy jeruzsálemi buszra, és kioldott egy bombát, amely rajta kívül tizennyolc izraelit küldött a halálba. Ötvenen megsérültek. George W. Bush elnök megjelent a képernyőn, és megígérte, hogy néhány napon belül egy közel-keleti békejavaslattal áll elő. William eleve szkeptikus volt a Bush-kormány közreműködésével kapcsolatban. Az amerikaiaknak ritkán van érzékük a hosszú távú megoldásokhoz. Ez a benyomás alakult ki benne az után, ahogyan szeptember 11. óta a terrorizmus ellen felléptek. Az amerikaiak tünetileg kezelik a terrorizmust, úgy, hogy egyenként irtják a terroristákat. Kezdetnek nem is olyan rossz. De az amerikaiak a jelek szerint nem hajlandók meghatározó szerepet játszani a világ gazdag és szegény népei közti különbségek kiegyenlítésének unalmasabb és hosszadalmasabb munkájában – márpedig ha ezt megpróbálnák, hozzájárulhatnának ahhoz, hogy csökkenjen a terrorizmus kialakulásának veszélye.
Öt napja – június 13-án – a FAO élelmezési konferenciát rendezett Rómában azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a globális éhezés problémájára. A szervezők azt várták, hogy az állam- és kormányfők nagy számban jelennek majd meg, de szinte az összes nyugat-európai és észak-amerikai államfő – George W. Busht is beleértve – távol maradt a konferenciától. William tudta, hogy Nina és FAO-beli munkatársai igen csalódottak, amiért a nyugat-európaiak és az amerikaiak – rövidlátó módon – ennyire nem tartják ezt fontosnak. Ninának az volt a véleménye, hogy az USA egyre dominánsabb szerepet játszik a nemzetközi politikában, és hogy az amerikaiak a makacs seriff-retorikájukkal a terrorizmus alapvető okairól terelik el a figyelmet. A valóságban olyan kevés kellene ahhoz, hogy a szegény országokban javítsák az életkörülményeket.

A mérkőzés közben kezdett megérni benne a döntés. William Lund jól érezte magát. Olaszország irányította a játékot, és William úgy sejtette, Vieri lábában több gól is van még. A hetvennegyedik percben az Inter csatára szabadon törhetett előre egy egészen hátulról, a védelemtől kapott hosszú labdával. Na, most megint gólt rúg, gondolta William. De Vieri sajnos a berozsdásodott jobb lábára kapta a labdát, és elpuskázta a lehetőséget. Két perccel később a csatár megint közel volt hozzá, amikor a partvonal mellett megszerezte a labdát. De az akciót gyorsan befejezte, belerúgott egy védő lábába, a labda pedig nagy ívben röpült a kapu felé, és a háló tetejére esett. A koreaiak örülhettek, hogy az olaszok csak 1:0-ra vezetnek.

William Nina Belluccira gondolt. Micsoda hülyeség, mondta magában, hogy Nina meg ő más-más földrészen nézi ezt a futballmeccset, amely mindkettejüknek olyan fontos. Nina olyan csökönyös. Persze ő maga is az volt. Látta maga előtt a lányt. Tudta, milyen boldog az olasz válogatott sikere miatt. Elképzelte, hogy néhány FAO-beli kollégájával együtt nézi a meccset. Aznapra biztos befejezték a munkát. 
William Nina Belluccira gondolt, és ugyanakkor eszébe jutott a tudósítás a nagy erdőtüzekről, amelyek néhány hete több középnyugati államban pusztítottak, elsősorban Arizonában és Coloradóban. Most derült ki, hogy egy női erdőőr, bizonyos Terry Barton gyújtotta meg az egyik tüzet. Egy őrjárat alatt kibontott egy levelet az elvált férjétől, amelyben a férfi végérvényesen megszakította kapcsolatukat. Terry Barton bánatában tüzet gyújtott, hogy elégesse a levelet, de utána nem oltotta el rendesen. A tudósítók hosszasan elidőztek a szerencsétlen erdőőr és a mindent felemésztő erdőtüzek közti összefüggésen. A tüzek több mint hatvanezer embert kényszerítettek otthonuk elhagyására. Williamet is megindította a szerencsétlen szerelem és az erdőtüzek közti összefüggés. Fel fogja hívni Ninát. A meccs után felhívja. Butaság, ha az ember hagyja, hogy a büszkesége és más kicsinyes érzés parancsoljon neki. Ráadásul jó időpont lesz a hívásra: a meccs utáni percek, amikor mind a ketten eufórikusak lesznek Olaszország győzelme miatt.

A koreai egyenlítő gól hidegzuhanyként érte. Úgy nézett ki, hogy Trapattoni catenaccio-taktikája meghozza gyümölcsét, de egy amatőr hiba, mindössze néhány perccel a mérkőzés lefújása előtt bekapcsolta Dél-Koreát a küzdelembe. Christian Panucci nem tudta elrúgni a labdát, hanem odaajándékozta a koreaiak balszélsőjének, Szeolnak, aki könnyedén belőtte. William teljesen magába roskadt.
Egy perc múlva rövid időre újra magához tért. Tommasit, a Roma játékosát baloldalt indították, nem fogta senki. A labdát beküldte a kapu elé, ahova éppen Vieri rohant egyedül, mint a szélvész. Na, most dönti el a meccset, gondolta William. De a labda Vieri jobb lábára érkezett. Ráadásul túlságosan becsúszott a labda alá, és fölé rúgta. William sejtette, mi lesz ebből. Ha Christian Vieri nem képes kihasználni egy ilyen nyilvánvaló gólhelyzetet, akkor nehéz hinni az olasz győzelemben.
A hosszabbítás tizenkettedik percében Williamnek két másodpercre elállt a szívverése. Francesco Tottit, Nina kedvenc játékosát a tizenhatoson belül buktatták. William biztos volt benne, hogy Moreno bíró tizenegyest ítél, de ehelyett sárga lapot adott Tottinak szimulálásért. Totti kapott már egy figyelmeztetést ezen a mérkőzésen, ezért most kiállították.
– Micsoda rohadt hazugság! – kiáltotta William.
Az Elephant and Castle törzsvendégei a felizgult dánra sandítottak.
Olaszország az egész bajnokság alatt a hozzá nem értő bírók hibás döntéseitől szenvedett. Tűrhetetlen, hogy a csapat nyerési esélyeit a bírók rontsák le. William tisztában volt vele, hogy a dánok nagyon lenézik az olaszokat, amiért azok állandóan panaszkodnak, de ugyanakkor tudta, hogy hosszabb távon kifizetődhet a bírói ítéletek miatti panaszkodás. Dán játékosok, edzők és szurkolók is sokszor morognak a bírói döntések miatt, de ők nem gondolják olyan komolyan. Dániában nyugodtan fogadják az ítéleteket, mondják. Valójában a nyugodtság erős tekintélytiszteletet takar. Egyszerűen nem szeretnek túlságosan keményen beszélni a bírókkal. A bírók bizonyos értelemben védettek – ugyanúgy, ahogy a dán politikusok is számtalan hibát elkövethetnek, mígnem számolniuk kell a súlyos következményekkel. Dániában inkább megőrzik a békés viszonyt a futballbírókkal, politikusokkal és más tekintélyekkel.

Totti kiállítása után az olasz csapat – és William Lund – lassan kezdett elkedvetlenedni. William Nina Belluccira gondolt, aki a FAO római székhelyén egy tévé előtt ül, teljesen elszontyolodva. Williamnek ott kellene ülnie mellette, átölelve a vállát. Fel kellene hívnia.

De egy vereség után sokkal nehezebb – úgyszólván lehetetlen – telefonálni. Csaknem négy hónapja nem beszéltek egymással. Néhány seb egyáltalán nem gyógyult be. A győzelem miatti eufóriájuk megkönnyítené, hogy egymásra találjanak. William ökölbe szorította a kezét, és felsandított a képernyőre. Olaszországnak negyed óráig csak tartania kell ezt a gólarányt, és a büntetőrúgásoknál már a rutinjára hagyatkozhat. Ráadásul Buffon nagyon jó kapus. Már kivédett egy koreai tizenegyest. Reszketni fog a lábuk, amikor ott állnak majd vele szemben.
A száztizenhetedik percben – három perccel a mérkőzés lefújása előtt, s három perccel azelőtt, hogy Olaszország elküzdötte magát a tizenegyesrúgásokig – az Elephant and Castle-ra és a törzsvendégekre mintha köd ereszkedett volna. William Lund látása beszűkült. Nem látott semmi mást, csak a mozgást a tévé képernyőjén. Semmi egyebet nem hallott, csak az amerikai riporter lelkes kiabálását. Balról a labdát az olasz térfélre rúgták. Ahn Jung Hwan, aki száztizenkét perce kihagyott egy tizenegyest, Maldini fölé magasodott, és egy pontos fejessel megszerezte az Aranygólt. 2:1. A mérkőzés eldőlt.

William mérhetetlenül nehéznek érezte a testét. Minden ereje elhagyta. Néhány törzsvendég nevetett a focibolond dánon. Nem értették, mi a jelentősége egy ilyen vereségnek. Rómában Nina Belluccit garantáltan összetörte a hír. Biztosan örülne, ha hallaná az ő hangját. Olyan könnyű lenne bepötyögni a számot. De mit mondanának egymásnak? Hisz most egyiküknek sincs kedve cseverészni. William letette mobiltelefonját az asztalra a fényképezőgép mellé, és tétován meredt a két tárgyra.
Aztán fogta a telefont, és benyomta az első néhány számot. Nem, gondolta. Túlságosan nehéz. Ki tudja, vajon van-e egyáltalán kedve beszélni velem? William zsebre dugta a telefont, a gépet meg a nyakába akasztotta. Kurtán biccentett a pincérnek meg a törzsvendégeknek, majd távozott az Elephant and Castle-ból. Később is felhívhatom Ninát – majd máskor, gondolta, miközben elindult dél felé, a Ground Zero irányába.

 

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap