„A király mulat…”

Lukáts János, h, 08/20/2018 - 00:04

 

 

 

 

 

 

 

 

MEDVESORS – az útjelző tábla végére egy tréfáskedvű látogató biggyeszthette a nagy S betűt, amitől a mackók ketrecsora filozófiai értelmet kapott. A fiatalok nevettek a medvesorson, de a fiatalok már csak ilyenek. Bogláron fehér blúz feszült, Zoltán karján sötét-csíkos zakó gyűrődött. Szigorlatról jöttek és az Állatkertbe érkeztek, aligha van jobb alkalom, hogy a tanultakat élményekre cseréljék. A medvék unatkoztak, mint mind a fogoly állatok, Boglár és Zoltán vidámak voltak, mint mind a szabadult diákok.

- És hogy jutott eszedbe, hogy éppen ezt a novellát mondjad, A király mulat-ot? – kérdezte a fiú, és tenyerébe fogta a lány aprócska öklét.

- Le roi s’amuse – a lány a francia szavak kiejtésére csücsörítette ajkát. A fiú utánozta, egy darabig: - Lő roá…?

- Sz’áműz! – de érzékeltesd középen az aposztrófot!

- Na, menjél már! Aposztróf!

- Hát persze, másképp nem jelenti azt, hogy „a király mulat”! – aztán nevetve fordult Zoltánhoz: - Látod, én már kifelé tartok a medvesorból! Hanem, tudod, azért igazi férfi aljasság, amit őfelsége produkált. Elrabolni a púpos lantos szép leányát, ez nem mulatság, ez disznóság. Burzsoá önkényeskedés.

- Feudális – pontosított Zoltán. – Ezért kellett a francia forradalom. Látod, manapság ilyen nem történik. Királyok sincsenek - meg mulatság sincs. – A lány válaszként kézitáskájával hátba ütötte a fiút. Megkerülték a fókatavat, Zoltán nem szerette a tengerre született, szabad állatok kényszeres körkörözését.

Hatalmas gipsz ragadozófej vonzott-riasztott az Oroszlánház homlokzatán, a firkálónak itt is volt közölnivalója: OROSZLÁNY – hirdette a felirat. – Letöröm a kezét! – dohogott egy takarítófiú, mosogató ronggyal és vödörrel. Boglár és Zoltán belépett a félhomályos épületbe. – A macskák nem szeretik az éles fényt – magyarázta Zoltán. – És ezt az orrfacsaró oroszlánbűzt? – fogta be az orrát Boglár.

Egyedül voltak a folyosón, a ketrecek előtt, a kora nyári délidő mintha látogatásmentes félórája lett volna a ragadozóknak. A sarokketrecben kivételesen szép két állat volt összezárva, nagyobb, mint a többi, fényes bundában, hullámos sörénnyel.

- Te, Zoltán, fésüli valaki az oroszlánokat? – női logika sugallta a kérdést.

- Most keresnek oroszlánfodrászt, láttam a kiírást, nem akarsz jelentkezni? Fésülés közben mondhatsz nekik aposztrófot – Zoltán hátrált, Boglár most a fiú fejét vette célba táskájával. – Berber oroszlán, biztos ért franciául egy keveset! – A két oroszlán – szép pár volt – fölemelte fejét az emberi hangra. Beleszimatoltak a levegőbe, gyomruk órája már a delet mutatta, fülük jelezte, hogy a húsos tepsi a tolókocsin már a közelben csörömpöl. A nőstény négy lábra emelkedett, a hím még hevert egy keveset, de sörényét már megrázta. A két fiatal mozdulatlanul figyelt, oroszlánnak, etetőnek ezek unt napi rutinhangok voltak, - nekik kalandot ígértek.

- Kuss, te… mordult a gondozó, betolta a ketreceket elválasztó rácsot, belökött az üres ketrec aljába két nagy, csontos húst, véreset, inasat, aztán még két maroknyi aprólékot. – Zabáljatok… - kihúzta az elválasztó ketrecrácsot, és elcsörömpölt ócska kocsijával. Az oroszlánok rávetették magukat a húsdarabokra, de mintha inkább a szagra – vérszag! – lettek volna kíváncsiak. Egész életükben etették őket, nem ismerték a zsákmányszerzés gyönyörűségét. Megcibálták a húsokat, a ketrec ellentétes két sarkába vonszolták, a nőstény „egymaga ülte körül” csontos húsdarabját, a hím a koncot bal mancsával a ketrec padlójához szorította, a fogával pedig szaggatni kezdte. Közben ásított egy jóízűt, morgott, rábámult a nőstényre, egyszer Boglárra is. Farkával kettőt csapott, az elsőre megzördült, a másodikra halkan kinyílt a ketrec ajtaja. Zoltán hátán valami különös borzongás futott végig: - Lö roá sz’aműz! – suttogta, és ő is Boglárra nézett.

A lány két kezével a melléhez szorította táskáját, miközben leplezetlen csodálattal meredt a méltóságos oroszlánfejre. A hím horkantott egy mélyet és felállt, bal mancsával előrenyúlt váratlanul, és a nőstény arcába legyintett.

- Behúzott neki egy oroszlánost! – gondolta Zoltán.

- Láttad, megsimogatta! – suttogta áhítatosan Boglár.

A nőstény felpillantott, aztán ismét a húscafat rágcsálásába merült, mintha más se érdekelné. A hím felpúpozta a hátát, amúgy a macskák módján, farkával ismét körbesöpört a ketrecben. Zoltán félszemmel az ajtó felé lesett, az ajtó nyitva volt. A hím lépett előre kettőt, és teste magasából nézett le a nőstényre, valami csöndes kurrogást hallatott, amit csak ők értettek ketten. Meg mintha Boglár és Zoltán is, mert ők is egymásra néztek. Nagy, emberi zavarban.

A hím most a nőstény nyakára nehézkedett méltóságos mancsával, körmeivel a sörényébe kapott. A nőstény elrántotta a fejét, haraggal visszapörölt a hajcibálásért, aztán, mintha csak ingerkedne, a padlóra hajtotta fejét és morgolódni kezdett. A hím váratlanul a nőstény oldalát támadta meg a fejével, belemorcogva vágyakozását, és egyúttal elrejtve arcát szemérmesen. A nőstény ekkor olyan hangba kezdett, mintha a szavannán kiáltaná a napfénybe boldogságát, aztán fejét váratlan nyivákolással a hím – hímje – oldalába fúrta.

Körüljártak: űzték és hívták, kergették és csalogatták egymást a riasztó ketrecpalotában. A két fiatal a sarokba húzódott, szorították egymás kezét, és bűvölten nézték a vadállatokat. A nőstény a hím oldalába harapott, a hím a nőstény nyakára szorította álkapcsát. Zoltán szívdobogva figyelte, hogy – mégis – úgy csattantja rá rettentő fogsorát, nehogy felsértse a nőstény bőrét, nyakát. A földre gyűrte a gyönyörű nőstényoroszlánt, amelyben moccanásnyi erő sem maradt, hason fekve elnyúlt az állat a padlón, torokból-szívből kibuggyanó üvöltés szakadt föl belőle. A hatalmas hím lenyűgöző erővel ereszkedett föléje, a két test páratlan harmóniában mozgott együtt. Hátborzongató, vég nélküli hörgés és ölelkező harapás volt a vége a ketrecbéli oroszlánnásznak.

Boglár zsebkendőt vett elő táskájából, hogy az orrát befogja, de Zoltán úgy látta, a lány a szemét törölte meg. A két állat a ketrec két ellentétes sarkában hevert, a nőstény bosszúsan tüszkölt kettőt, a hím rosszat sejtetve kurrogott. A hátukat mutatták egymásnak, miközben lesunyt fejjel lestek maguk körül. Mindkét vad fel-felhúzta az ínyét, most ölni kész ragadozók voltak. A fiatalok kihátráltak az oroszlánházból. Zavartan lépkedtek, a földet nézték, lábuk alatt nyiszorgott a kavics. Aztán…

- Az oroszlán is csak ember – szűrte a szót Zoltán a foga között. Boglár hallgatott, a fejét aggályosan megcsóválta: - Szegények, itt a ketrecben…

- Azt ők nem érzik, ők akkor csak egymásról tudnak. És csodálatosak…

- Félelmetesek. Nekem a hátam borsózott – vallotta be Boglár.

- Hát még ha láttad volna, hogy egész idő alatt nyitva volt a ketrecajtó! – a lány kezéből kiesett a táska. – De, hát, tudod: „A király mulat…”! Nem úgy, hogy a hölgyét megtiszteli, hanem, hogy nem szaggatja szét a szemtelen leselkedőt.

Kézen fogva sétáltak tovább az Állatkertben, ma valami rendkívülit tanultak, talán felhasználhatják a következő szigorlaton.

 

2013. augusztus 10.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap