A kis kalap

Fehér József, v, 12/02/2012 - 00:04

 

Amikor még kisiskolás voltam, a  nyári szüneteket mindig a nagyszüleimnél töltöttem a tanyán. Szerettem ott  lenni náluk. Ezernyi titkát tárta elém a természet, amit a városban talán észre sem vettem volna. A szélringatta búzamező látványa, a gyümölcsöskert trillázó madárhangjai, a közeli szárazér nádsusogása felfedezni való, különleges világot tárt elém. Már annak  a gondolata is izgalommal töltött el, hogy felmásszak egy fára, és megtudjam, mit rejt a madárfészek: tojásokat-e vagy fiókákat. Csodálattal néztem, ahogy a madárszülők fáradhatatlanul hordták a röptében  elkapott legyeket, bogarakat folyton tátogó, pelyhes kicsinyeiknek. Máskor meg jóleső örömmel hallgattam a fűben elnyújtózva, a fák rózsaszín vagy fehér virágfürtjei közül elégedetten döngicsélő méhek énekét.

Olykor odamentem én a kerti gémeskúthoz is – melytől eltíltott nagyapám –, hogy meghallgassam, mit válaszol vissza a kút vize, ha illendően köszöntöm. (Akkor még nem tudtam, hogy ilyenkor a visszhangot hallom.) Levettem a kis szürke kalapomat, és így köszöntem neki, hogy „Jó napot!”, mire a kút azt kiáltotta:”Pot-pot-pot!”. Eleinte csúfolódásnak véltük mi, a szomszédék hasonló korú Miska fiával, aki  unalmában néha átjött hozzánk játszani, később meg csak nagyot nevettünk rajta.

A Miska gyereket még nem hallottam szépen beszélni, ez alkalommal meg mintha csak sértegette volna a kutunkat, amikor azt kiáltotta neki:”Mar-ha”. Húztam is a nyakamat, mert azt hittem: baj lesz belőle, hiszen senki nem szereti, ha sértegetik, még ha netán egy kútról is van szó! Ehelyett azonban nevetést hallottunk lentről, hogy:”Ha-ha-ha!”  Ezen aztán felbátorodtunk és mindenfélét kiabáltunk bele.

Nemcsak csúnyán beszélt ez a Miska gyerek, de gonosz is tudott ám lenni. Egy alkalommal kikapta a kalapot a kezemből, és átdobta a kút kávája fölött a zöldellő fűbe. No, gondoltam, most azonnal felkapom, és elszaladok vele hazáig, mielőtt még nagyobb baj lenne belőle. De a Miska gyorsabbnak és ügyesebbnek bizonyult nálam, ahogy felemelte a fűről a fejfedőmet, már dobta is tovább, nehogy véletlenül a kezembe kerüljön. Ez a dobása azonban erőtlenre és ügyetlenre sikeredett, és zsupsz, a kalapom beleesett a kútba. Ahogy a mélybe lenéztem, majdnem elsírtam magamat, az én kis fejefedőm mintegy úszó sziget, ott lebegett a víz tetején. Mi lesz most, hogyan halásszuk ki?

Válasz helyett csak pintyerített a szájával a Miska, és a vállát vonogatta: - Te vagy a hibás!.. Te vagy a hibás!..

-… Méghogy én? – néztem rá mérgesen. –Te dobtad bele a kalapomat a kútba!

- De ha elkaptad volna – érvelt tudálékosan –, most nem lenne belőle baj!

Elöntött a méreg, és azt hittem, menten megütöm vagy belelököm a kútba. …De azért is én kapnék ki, futott át rajtam a gondolat, és ez az undok kölyök lenne az áldozat. Nagyokat sóhajtottam, hogy lecsillapítsam a haragomat, és azon töprengtem, hogyan kéne kihalászni a kalapomat a kútból? …Mert ha nagyapám megtudja, hogy mi történt: „Lesz ne mulass!”

A Miska meg mintha provokálni akart volna; azzal csúfolt: „Ügyetlen vagy!”, „Ügyetlen vagy!” –  és elszaladt nevetve, benne hagyva engem a pácban. Legszívesebben elnáspágoltam volna, de inkább megfogadtam, hogy  soha többé nem állok vele szóba.

Néztem a vizet, és már az is megfordult a fejemben, hogy utána ugrom a kalapomnak, de ahogy lenéztem, nagyon mélynek találtam a kutat. Talán, ha lejjebb húznám a gémet, és a vödörrel alámerítenék, kivehetném a kalapot. Megmenekülhetnék mindentől, amibe a Miska belerángatott.

Éppen megragadtam a vödröt tartó rudat, amikor odaért a nagyapám. – Mit mondtam én neked?! – kiáltott rám. – …Hogy tartsd távol magadat a kúttól! Gyere onnan, de nagyon gyorsan! - Ijedtemben megdermedtem a félelemtől, majd hirtelenjében elengedtem a rudat, és a gém a lendülettől zörögve kiemelte a vödröt a kútból. Ezzel aztán kivívtam nagyapám nadrágszíjának haragját. Le kellett hajolnom, és meg kellett fognom a szandálom orrát, máris éreztem a nadrágszíj sajgó csattanásait az ülepemen. Hirtelen elfogott valami dac: összeszorítottam a fogaimat, és eldöntöttem, hogy azért sem sírok. Egyetlen jajszó sem hagyta el a számat, de legbelül zokogtam az igazságtalan verés miatt.

– Odamégy-e még a kúthoz?

- Nem! Nem! Soha! – kiáltottam.

- Mit kerestél ott?

- A kalapomat … - nyöszörögtem. – Beleesett a kalapom.  De…  nem én dobtam bele.

- Tán a mezei nyúl? – húzta fel a szemöldökét nagyapám.

Most beárulhattam volna a szomszédfiút, elmondhattam volna, hogy mindenért ez a komisz kölyök a hibás, de nem tettem. Láttam, hogy úgy sem hinne nekem, és a kárörömtől is elment a kedvem.

Hanem, amikor hírét vettem, hogy megfázott a Miska gyerek, és betegen fekszik az ágyban, megsajnáltam, és arra kértem nagyapát, hogy látogassuk meg. Amikor a fiú meglátott bennünket, elfogta a félelem, és mentegetőzni kezdett. Azt mondogatta, hogy nem akarta ő beledobni a kalapomat a kútba, véletlenül esett bele, és ne haragudjunk rá, soha többé nem csinál ilyet.

- Szóval te voltál? – ripakodott rá nagyapám. -  Miattad vertem meg az unokámat? Szégyelld magad! Nem érdemled meg a túrós buktát, amit neked hoztunk.

Ekkor kérlelőn nagyapára néztem, ő meg hunyorítva énrám, hogy „Jól van, legyen! Adjuk oda neki.”; elvégre kiderült az igazság.

– De csak akkor kapod meg a süteményt, és jöhetsz át hozzánk játszani, ha most mindenki előtt megígéred, hogy ezentúl jól viselkedsz.

A szomszédfiú mindent megígért. Azután meg különösen, miután elmeséltem neki, milyen fájdalmasat tud ütni nagyapám nadrágszíja.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap