Kísérlet 1/2

Jókai Anna, p, 01/27/2012 - 01:39

 

 

 

 

 

– Komoly ember ez, kérem – mondta Lencsés, a sofőr. – Ahogy beszél tudja, mi az illendőség. Nemcsak bevágódni a hátsó ülésre, aztán maga marha, ott elöl, csak hajtson… nagyon jól elbeszélgettünk, kérem…

– Jól van, Lencséském – mondta a lapszerkesztő Jóska –, de most már igazán menjen. Reggel hétkor álljon be a bár elé, hogy elérjék a korai gyorsot.

Pircsi asszony, a lapszerkesztő harmadik felesége nagy, cseresznyepiros szalvétába csomagolt két összeragasztott sonkás-májas szendvicset.

– Egy kis útravaló! – bedugta a maszatos csomagot Lencsés elálló zsebébe. – Ha már nem ihat…

– Köszönöm szépen – Lencsés kitette a csomagot, éppen dr. Kerékjártó Emilné elé, aki a tanácsot képviselte. – Már én egy otthoni jó levesért el nem cserélem…

Kerékjártóné maga mögé tette a két szendvicset, az ablakpárkányra, a citromfa és sansavera közé.

Dudus szolgálatkészen a szemétbe dobta.

Lencsés elment, de még sokáig bőgette az autó motorját az ablak alatt.

– De jó is ennek! – sóhajtott Dudus, a költő. – Szabad ember!

– Hát nem? – tárta szét a kezét Jóska. – Mi baja? Mi baja eshet az ő szakmájában?

– Legföljebb beszalad az árokba, és kitöri a nyakát – mondta József kolléga, a könyvtáros.

– Ilyen nagy ember! Jöhetett volna a saját kocsiján!

– Egyáltalán – kérdezte Pircsi asszony bátortalanul –, most hol van?

– Pisil – mondta Dudus –, Brzda kartárs kivitte pisilni. Mert bármilyen furcsa, még az ilyen óriásnak is vannak természetes, emberi szükségletei… – Kerékjártóné szemébe nézett, bűvölgette.

Dudus volt a város legszebb férfiúja. Különösen fényképen, válltól fölfelé. Mert a feje nem illett az alacsony termetéhez. Annyira szabályos, energikus, elrajzolt fej volt, hogy Kerékjártónénak mindig az a játék jutott az eszébe, ahol a papírbaba feje alá különböző törzseket illesztenek a gyerekek.

Elképzelte Dudust tiroli nadrágban. Titokzatosan visszamosolygott.

– Akárhogy is – mondta Jóska –, rendes dolog tőle. Nem kellett volna elfogadnia. Találhatott volna száz kifogást. Túlterheltség, betegség…

– Nem tehette meg veled – mondta Pircsi asszony. – Hat levelet is írtál neki, hogy ha erre jár, el ne mulassza… ajánlott levelet…

A könyvtáros felszisszent.

– Igenis, barátilag jött – folytatta Jóska. Az asszonyt majd otthon megpofozza. Itt nem akarta, meglátszik az arcán. – Ekkora költő! Mit képzeltek, másképp miért?

– Azért furcsállom – mondta Kerékjártóné –, hogy Matejka elvtárs még nincs itt… ha már a nyilvános rendezvényt lekéste…

– Rolandot kilencre rendeltem, hogy fotózzon – mondta Jóska. Azt a képet hozzuk a lapban, amikor Matejkával koccintanak…

– Téged sem lehet lehagyni – mondta Pircsi asszony, te ebbe annyi idegességet fektettél…

Pircsi asszony kozmetikus volt, s minden valamirevaló nőt ismert a városban. Kerékjártónéról is tudta, hogy gyantával szedeti le a sűrű szőrt a két melle közül.

– Rolandot nem kell félteni – mondta József, a könyvtáros –, ahol ő szenzációt szagol!

– Ez a baj – bólogatott Dudus –, hogy rögtön lefekszünk! A név előtt, aki ide méltóztat…

– Kérem – mondta a könyvtáros –, ez valóban az. Ezt az egyet nem lehet letagadni.

– Persze, azért egy-két malacság nála is becsúszik – Pircsi rendezgette a poharakat. – Én ehhez nem értek, de bántja a fülem.

– Ilyen esetben másképp kell megítélni – legyintett Kerékjártóné fölényesen –, a belső átélés heve indokolja!

– Én azért tartózkodom! – mondta Dudus. – A költészet önfegyelem, elsősorban…

József kolléga csuklott, Jóska nyájasan hátba veregette.

– Képes ez a Brzda, és megmutatja neki az egész épületet… halálra untatja… – sóhajtott Kerékjártóné.

– Legyünk tárgyilagosak! Jóska szomorúan töltött, kiköpte a dugóreszeléket. – Brzdánál van a steksz…

Brzda nevét senki sem tudta kiejteni. Ezért a helybeliek Birizdának ejtették. Ő volt az úr a fogyasztási szövetkezetben. És nagyon bántotta ez a tiszteletlenség.

– Nem akarok áskálódni – mondta Kerékjártóné –, de Matejka! – Karórájára pillantott. – A kultúra ügye első fokon rá tartozik.

– Szerencse, hogy nem hallott mindent – jegyezte meg Jóska.

Ez a mi emberünk nem elég diplomatikus. A jó nép könnyen tapsol, kockázat nélkül…

– Felejthetetlenné kell varázsolni számára ezt az élményt – mondta Pircsi asszony –, vettünk kurvoáziét is, mi sem élünk elmaradottan, hadd lássa…

– Mit törődik ő velünk? – kérdezte Dudus. – Vagy bárkivel. Ő már sebezhetetlen.

– Modern Akhilleusz – mondta Kerékjártóné elmélázva –, gondolom, ismerik a sztorit? Olyan a haja is, ez a szép ősz, mint egy sisak.

– Ősz? – kérdezte Pircsi. – Jé, azt hittem, szőke… rendkívül fiatalos… Ugyan hány éves lehet?

A férje megint ránézett, vasvillaszemmel.

– Nincs irodalmi lexikonunk – védekezett Pircsi ijedten –, tudod, hogy hiányzik éppen az a kötet…

– Hatvankettő – mondta a könyvtáros.

– Az még nem kor férfinál – legyintett Pircsi –, az még az életerő telje…

– Kinyilatkoztat – mondta Dudus –, aztán visszavonul.

– Éppen a kinyilatkoztatás áll a legtávolabb tőle – mondta a könyvtáros csöndesen.

– Ne haragudj, de te csak kibic vagy… én a saját véremet adom… a saját véremet!

– Tulajdonképpen miért erőszakoltátok ki, hogy idejöjjön? – kérdezte József kolléga.

– Nem menne akárhova! – mondta Kerékjártóné büszkén. – Ez egyúttal fémjelzi a város hírnevét.

– De hol a pokolba maradnak?

Egy kicsit hallgattak, fárasztó nap volt, a szervezés, a telefonok, az izgalom, túl nagy a meleg a szövetkezeti irodában, nem vallanak szégyent, micsoda berendezés, Brzda rendelése szerint, tenyérnyi bőrökből összevarrva a kanapé, és forog is, fölötte Báthori Erzsébet, rézkarc, a szőnyeg valódi birkagyapjú stilizált liliommal, a szerviz antik porcelán.

– A baráti köre Lalának hívja – mondta Jóska –, illik hozzá, közvetlen egyéniség. Ne lepődjetek meg, ha én is…

– Szerintem ez törleszkedés – mondta József. Már bánta, hogy nem ment haza rögtön a találkozó után.

– Neked nem is… neked még a fenekeden a tojáshéj… de Dudus, aki mégiscsak költő, jómagam egy napilapnál…

– Mi majd elkerüljük a megszólítást – mondta Pircsi –, igaz, Klárikám? El leszünk mi foglalva a tálakkal…

– Nekem azért lesz egy-két kérdésem – mondta Kerékjártóné –, ami régóta izgat…

– Tőlem is kérdezhetne – mondta Dudus – valami izgalmasat…

– Ez a maga baja – Kerékjártóné elkomorodott –, hogy mindent nőstény-hím síkra terel… szerintem ez a verseire is rányomja a bélyegét…

– Szívesen vitáznék esztétikai kérdésekről – mondta Dudus, távolabb húzta a székét az asszonytól, hangja eljegesedett –, de nem magácskával!

– Gyerekek – ingatta fejét Jóska –, próbáljatok meg normálisak lenni… egy kicsit összedolgozni… legalább erre az estére…

Nyikorgott a falépcső. Az épület valamikor vadászkastély volt, tekervényes falépcsőkkel, korlátokkal, aganccsal, az agancsot exportba lecsavarozták, a többi maradt.

– Ez még nem a Matejka – mondta a könyvtáros –, nem hallottam a koppanást.

Matejka bottal jár, pedig csak egy árnyalatnyit sántít. De jól tudja a botot viselni. Előreböki, aztán hirtelen visszahúzza a levegőben.

Brzda eltűnt a vendég széles háta megett.

– Tessék, tessék – mondta –, csak előre… mindig csak előre a megtett úton.

Lala nevetett, Brzda is heherészett, bár nem tudta, mi ebben a vicc.

Lala lehajtotta a fejét, hogy az ajtón beférjen. Mindannyian fölálltak, tisztelettel. zavartan.

Ez valóban ősz – gondolta Pircsi –, és hogy egy kis lyuk is van az állán, ez valami aranyos… ehhez a hatalmas termethez… ámbár nem kövér… nem, nem… ez nem kövérség…

Mennyivel szebb egy ilyen behemót? – Dudus meghajolt. – Ostobaság azt képzelni, hogy a termet arányban van a tehetséggel… úgy értem, minden esetben… Amellett itt már azt sem lehet megállapítani, mi a valódi, és mi az, ami csak úgy, hagyománytisztelet, nimbusz… legenda… De nem olvassák!

Meg lesz elégedve. Jó hírünket viszi – Jóska közelebb tessékelte a fotelhez. – Nincs miért bennünket lenézni. Mi éppúgy fel vagyunk vértezve érvekkel… csak Dudus el ne rontsa! Dudus rossz költő, hiába! Megtiszteltetés, de azért nem esünk hasra… Mintha piszkos volna rajta ez a pulóver!

Ezek semmiféle mércét nem képesek alkalmazni – Kerékjártóné mosolygott, volt egy mosolya, amelyik kedvezően befolyásolta álla alatt a tokát –, mert egyszerűen nincs mércéjük! Pillanatok kérdése, és ki fog derülni, ki érti itt a lényeget egyedül…

A könyvtáros nem gondolt semmit. Megilletődötten törölgette a kezét az abrosz lecsüngő szélében.

Lala leült, köhécselt, ha nem tudták volna, kicsoda, azt hihették volna, ő is zavarban van, mert a lábát hol előrenyújtotta, hol meg visszahúzta.

– Hehe – nevetett Pircsi –, már féltünk, hogy el tetszett veszni.

– Elveszni? A kollégával? – Lala Brzdára mutatott. – Hiszen még az egérlyukakat is ismeri…

Brzda szerénykedve kigombolt a zakóján két gombot.

– Hát sose iszunk? – kérdezte, s a tulajdonos öntudatával nyakon ragadta a borosüveget.

– Talán engedjünk választást – mondta Jóska szemrehányóan. – Konyak? Bor?

– Inkább ennék valamit – mondta Lala.

– Enni! Persze! De mennyire! – Pircsi fölszabadultan forgatta a szendvicsestálat Lala orra előtt. – Jobbra sonkás, balra májas, középen lazac…

Lala nem kért tányért, papírszalvétát borított a térdére, és falatozni kezdett.

– Isteni – mondta teli szájjal –, ilyen kolbászt rég nem ettem.

Vajon valódi-e a fogsora? – tűnődött Kerékjártóné, igyekezett feltűnés nélkül Lala szájába pillantani. – Mert hogy olyan jól harap…

– Nem akartam a tömegben megkérdezni – karcolgatta hosszú körmével az asztallapot –, nem a tömegre tartozik; de most hadd ragadjam meg az alkalmat, érez-e rokonságot saját lírája és a modern festészet között? A formabontásra gondolok, közelebbről…

Lala túl nagyot nyelt, egy kis bort kért. Ittak mind.

– Kedves asszonyom – nyögte végül, rámosolygott a nőre, a ráncok ezerfelé szaladtak az arcán –, kedves asszonyom…

– A költészetet nehéz így megközelíteni – mondta Dudus fölényesen, lábát keresztbe vágta. – Aki csinálja, tudja… Csak nem magyarázni… soha, semmit nem magyarázni. Ha az értelmet keressük, az a vers halála…

– A hölgy – mondta Pircsi óvatosan –, akihez azt az ódaszerű verset tetszett írni, ugye, a kedves költő felesége?

– Nekem olyan nincs – mondta Lala; megtörölte a száját, a szalvétából galacsint formált, megcélozta a szemétkosarat, és bele is talált. – Gól!

– Futball? – kérdezte Brzda, és a szeme felcsillant.

– Csak úgy távolról – mondta Lala tétovázva –, egy-egy nemzetközi meccset…

Brzda arcán halvány, fegyelmezett megvetés suhant végig.

– Hát sose iszunk? – Jóska pörgette a két üveget. – Maradsz a bor mellett, Lala bátyám?

– Nemigen szoktam… csak ha muszáj… savat csinál…

József kolléga megkereste az aktatáskáját, kiemelt egy könyvet.

– Kérem – mondta halkan –, én nem maradhatok, elmegy az utolsó buszom Kéthalomra. Tegye meg nekem, hogy a nevét beleírja…

Lala készségesen, szeretettel kotorászott a zsebében. Dudus kisegítette ezüstkupakú filctollával.

Azért egy normális tolla lehetne – csodálkozott Kerékjártó Klárika. – Egy ekkora költőnek! Mivel írja fel a gondolatait, ha az ihlet hirtelen megszállja?

– Ez a könyv egyszer még sokat fog érni – mondta Pircsi –, jól tegye el, Józsika…

– Bocsánat – pattant fel Lala –, csak egy kézmosás… bocsánat… – a szolgálatkész Brzdát visszanyomta a fotelba, kiszaladt az ajtón, behúzott nyakkal.

– Kevés benne a méltóság – mondta Kerékjártóné. – Szerintem kamaszosan viselkedik…

– Szép példány – védte meg Pircsi –, le kell kopognom, örülök, ha hatvankét éves korára az én Jóskám így tartja majd magát…

– Engem a gondok előbb megőrölnek – mondta Jóska –, én nem érek rá a saját elefántcsonttornyomban ücsörögni, a világ zajától távol…

– Ezt aztán rá igazán nem lehet mondani – dadogta a könyvtáros, az utolsó pohár bor egy kicsit megnyomta a fejét –, aki akkor is szót emelt…

– Na jó! – mondta Jóska határozottan –, erről aztán végképp pissz. Pláne, ha itt a Matejka.

– A szeme… – A könyvtáros keresgélte kabátját a sarokban, a túlzsúfolt fogason. – A szeme. Ahogy nézi az embert. Mind a négy dimenzióban. És nemcsak nézi. Látja is.

A kabát legalul volt, vissza kellett a többit rakni, sorban.

– Józsika kitalált egy plusz dimenziót – súgta Kerékjártóné Dudusnak –, túl könnyen osztják nálunk a diplomát!

– Van a megjelenésében valami lazaság – mondta Brzda. – Híres ember létére… nem tudom, hogy tartana tekintélyt, teszem, egy nagyobb közösségben…

– Az ilyen tehetség ösztönös – mondta Kerékjártóné oktatóan –, ha aztán meg kell indokolni, eszmeileg alátámasztani, sajnos, beáll a zavar…

– Elmehetek? – kérdezte a könyvtáros, kettévágva az elmélkedést, majdnem udvariatlanul.

– Végül is régen vége a munkaidőnek… és köszönjük a szervezést, hogy behoztad a népet…

– Kezet mos? Ennyi ideig?

Matejka botja felkopogott. József kinyitotta az ajtót, a küszöbön találkoztak.

Az ajtó kicsiny volt, bár vastag kárpit borította.

– No – mondta Matejka biztatóan, – maga kimegy, én meg be. Szép sorjában.

József elsurrant mellette. A buszt már valószínűleg lekéste, hét kilométert gyalogolhat a fagyos, de legalább tiszta levegőn.

Odabenn átrendeződtek. A fotelt Lala üres széke mellé gurították.

Matejka családiasan letelepedett, Dudus az ablakkilincsre akasztotta a botját.

– Phű – mondta, homlokát törölgetve –, hát ti jól bedurrantottatok… az istenit a jó dolgotoknak… Az elvtársunk hol van?

– Kezet mos! – Jóska töltött. – Ezt kóstold meg!

Matejka tartotta a bort a szájában.

– Phű… nem sajnáltátok, látom. A kultúra ügyéért, mi, disznófülűek…

Brzda rászólt, sértődötten.

– Az én keretem… én biztosítottam…

– Ez úgy beszél – csippentett felé Matejka –, mint az egykori grófok… Semmi sem a tied itt, te… közös, vagy mi az isten… összeölelkeztek, régi barátság volt ez, csak az újak ugrottak be nekik.

– Tartottuk a frontot maga helyett is – mondta Kerékjártóné –, már kezdett kínos lenni…

– Szét vagyok szakadva – mentegetőzött Matejka. – Hát azt képzelik, nem jöttem volna előbb? Ha én azt felsorolnám, ami már ma mögöttem van…

– Persze, persze – mondta Jóska –, nem is szemrehányás. Ez a taknyos Roland is késik.

– Jól ment az ügy? – nézett körül Matejka. – Rendben?

– Jól – mondta Dudus –, szép számmal megjelentek.

– És Lala is megtalálta a közvetlen hangot – fűzte hozzá Jóska.

– Lala?

– Így hívják… barátilag.

– Igen? – Matejka fölélénkült. – Lala? A Lajosból? Mint én?

– Nem Lajos – mondta Kerékjártóné, halvány grimasszal. – Ismerheti a nevét, Matejka elvtárs…

– Kivagyok, mondom, kihagy az agyam…

– Ízlett neki a szendvics is – dicsekedett Pircsi –, ötöt megevett… Nem, hatot!

– Ügyes asszony ez, hiába – Matejka megpaskolta Pircsi derekát –, ügyes asszony… nem esik le az ágyról.

Nevettek. Jóska egy kissé savanyúan.

 

Folytatjuk...

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap