Kisida Erzsébet: Az erkölcs értékrendje

Szerkesztő A, k, 07/16/2013 - 00:06

 

 

 

 
 
 

Az ember magában hordozza mindazokat az értékeket, amelyek őt emberré tették. Értelme felülemeli a materiális lét göröngyein. Mégis, manapság egyre gyakrabban elbizonytalanodik. Úgy érzi, elveszítette azt a bizonyos csillagot, amely mutatja az irányt. Ebből következően elvéti az utat is. Nem látja az ösvényt, tapogatózik a semmibe, valahonnan fénysugarat remélve. Hiányzik az a tényező, ami segít megtalálni a reményt.
Nem csupán vélemény az, hogy nehéz tisztességgel élni, hanem a mindennapi élet gyakorlata is. Erőfeszítést igényel helytállni az életben, mert egyrészt az értékek nem a fehér és nem a fekete, hanem a szürke skálán mozognak, másrészt az értékrend úgy torzult, hogy a jó szándékú igyekezetet a másodlagos, harmadlagos tényezők, a körülmények visszafelé húzzák, olykor átminősítik. Még a mindennapi élethelyzetre is érvényes ez az állapot. Az ember magára marad csekély örömével és sok gondjával. Nem érzi a biztonságot, még a közösségből származó erőt sem.
Az elszánt, acél-edzettségű emberben megérlelődött a tisztánlátás: önmagára támaszkodhat. Ehhez pedig erő, sok erő kell. Az, ami ott nyugszik legbelül, ami onnan belülről munkál. Az állhatatosság elengedhetetlen feltétel. Jó adag hit szükségeltetik az élethez. Hinni abban, hogy az ember képes megvívni a csatát. Bizalom is kell hozzá. Bízni önmagában, még tudat alatt is. Mindezzel együtt cselekedni – belső késztetés. Tenni azt, ami a feladatunk, tenni úgy, ahogy emberhez méltó, tenni annyit, amennyi telik tőlünk. Így van rendjén.
Nehéz emberré lenni és embernek maradni, ha alig vannak meg az ehhez szükséges feltételek. Keserves lépkedni az olyan ösvényen, ahol az ember emberhez nem méltó módon fogadja a jó szándékú, tiszta cselekedetet. Mégis, következetesen kell a tiszta emberi értékrendet képviselni, példát mutatni, világító fáklyaként lobogni, akkor is, ha az ember napkeltétől napnyugtáig belefárad az apró tevékenységekbe, akkor is, amikor szélmalomharcot vív az értetlenséggel, akkor is, amikor megszállottnak hiszik, mert emberhez, önmagához méltóan szeretne gondolkodni, cselekedni, élni.
A társadalom jelenségei aggasztóak. Az ifjúság ijesztően táncol a szakadék szélén, az idősek némán, bölcsességgel várják azt az időt, amikor túllépnek a léten. A szegények, elesettek, nincstelenek, hajléktalanok üres tekintettel ámulnak a semmibe. Ha gondolkodnak, azon a ponton elakadnak, hogy mire való, mire jó az élet? A derékhad „önmegvalósító gimnasztikát” végez, tempóz kegyetlen elszántsággal. Az értelmes gondolatokat pedig kiszorítja a holnap nyűge előli menekülés kényszere. Mindezt így éljük meg, mert hiányzik a fénysugár, az irány, a remény.
Az antik világ virágzása, a reneszánsz, a reformkor, a dicső csaták, a szabadságharcok és az emberiség történelmének sok más fényes korszaka magasztos eszméket hordozott, felemelte, alkotóvá tette az embert. Mert emberré válni és embernek maradni az élet legfontosabb feladata. Olyan feladat ez, amelyhez a tevékeny, pozitív közösség, a társadalom segíti hozzá az egyént.
Hogyan jutott célba az adott kor embere?
Kezdetben a közösségek a saját maguk által elfogadott szabályok szerint élték közösségi életüket. Azzal, hogy saját maguk fogadták el a szabályaikat, egyben kötelezettségvállalást is hordoztak arra nézve, hogy betartják azokat. Megalapozottnak, tartósnak bizonyultak ezek az erkölcsi szabályok.
Az antik Rómában a társadalom alapegysége a család volt. A család szabályait, a családi életet nem a ius, a jog rendje határozta meg, hanem a mos, az erkölcs, és ezen felül – részben – a fas, az istenek törvényi rendje.
Érdemes figyelmet szentelni annak a ténynek is, hogy Róma közrendje az öregek, a senatus tekintélyén nyugodott. Nem szabad elsiklani azon jelentős tény felett, hogy kezdetben Róma magánügyeit nem jogi, hanem vallási és erkölcsi szabályok befolyásolták. Fontos értékelni, milyen stabil alapokon nyugodtak azok a nem jogi normák, amelyek képesek voltak ennek a feladatnak megfelelni.
Mindenki által ismert a bibliai történet, amely szerint a sínai hegyen Mózes kőtáblára vésette azt a tíz, nem több, mindössze tíz parancsolatot, amely az együttélés alapjául szolgált. Nem időszakos, nem megcélzott személyeknek, sem nem akciós, sem nem reklámízű tíz szabály ez. Nem embercsoport, nem társadalmi réteg a címzettje. Ez a tíz életszabály időtlen parancs, mindenkinek szól. Közülük kiemelést érdemel az alapszabály: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Nehéz parancs, de nem lehetetlen, hiszen az erre irányuló minden igyekezet már önmagában a jóravaló cselekedethez vezet.
Persze ehhez ismerni kell, mi a jó és mi a rossz. Tudni kell különbséget tenni a helyes és a helytelen között. Egyértelműen el kell határolni egymástól a bűnt és az erényt. Nem formai megfogalmazást kívánnak ezek a kategóriák, hanem mély tartalmi meghatározást. De ezt ismereti szinten tartani még nem elég. A megismert értékeket, mint ahogy az igazságot, az embernek magáévá kell tennie. Magáévá tenni úgy, hogy olyan normává érlelődjön, amely szerint él, amelyet követ. Követni kényszer nélkül, meggyőződésből – emberhez méltóan. (Sok a mondatokban a kötelező erejű „kell”. Igen, kötelező a norma, mert egyébként semmivé hull az igyekezet.)
Nemcsak a Tízparancsolat fogalmazza meg a követendő szabályokat, hanem minden korban, minden állami hatalom törvényre emelte, és intézményrendszerein keresztül érvényesítette a számára fontos normákat. Gondoskodott megjelölni azokat a joghátrányokat (szankciókat) is, amelyek a szabály megszegőit sújtják.
Még a kereszténység második századában összegezte a tekintélyes jogtudós, Ulpianus a regulát:
– tisztességesen élni,
– mindenkinek megadni azt, ami őt megilleti,
– más jogát nem sérteni (alterum non laedere).
Az erkölcs és a jog normarendszere szorosan kapcsolódik egymáshoz, hiszen az állami hatalom mindenkor – ha megalapozni, megerősíteni kívánta saját törvényeit – az erkölcsi normákból (szükséglet szerint) beemelt néhányat a törvényei sorába. Vagyis a jogrendszer erkölcsi szabályokon nyugszik. Az erkölcsi alapelvek – a többi európai országokhoz hasonlóan – mai jogrendszerünkben is fellelhetők, sőt alapelvek szintjén beépültek a jogszabályokba. A hatályos polgári törvénykönyv például megfogalmazza, hogy az állampolgárok a jogok gyakorlása és a kötelezettségek teljesítése során jóhiszeműen, a tisztesség követelményeinek megfelelően, kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni (Ptk. 4. § /1/ bek.). Fontos kiemelni, hogy a jogok gyakorlása nem csaphat át a joggal való visszaélésbe.
Az állam feladata: biztosítani polgárainak azokat a feltételeket, amelyek között kibontakoztathatja, megvalósíthatja önmagát, kiteljesítheti az életét. Természetesen ez kötelezettséget is jelent az állampolgárok részére: az együttélési szabályokat, az erkölcsi normákat tiszteletben tartva, a törvények rendje szerint kell élniük.
Ez a követelmény összhangban áll azzal az alapelvvel, hogy a jogok és a kötelezettségek együtt, egymást kiegészítve érvényesülnek az életviszonyokban.
Ez a viszonosság igyekszik egyensúlyi helyzetet teremteni az ellenérdekű felek között. Szükséges ennek hangsúlyt adni, hiszen napjainkban egyre gyakoribbá válik az a felfogás, hogy nekem jogaim vannak, neked pedig kötelezettségeid. Pedig általános érvényű az az alapszabály, amely szerint addig gyakorold a jogaidat, míg ezzel mások jogait nem sérted.
Az erkölcsöt a tudomány, az etika napjainkban kétféle megközelítéssel értelmezi:
– Egyrészt az erkölcs mint belső parancs, sőt, parancsok rendszere, tehát mint törvény létezik. Magába foglalja azokat a szabályokat, amelyek útmutatást adnak arra, hogy mit kell tennie és mit nem kell (nem szabad) tennie az embernek,
– Másrészt megfogalmazza, hogy mire kell törekednie az embernek: a jóra, a szépre, az igazra, a helyesre stb.
Ez a meghatározás magába foglalja azt a követelményt is, hogy tartózkodnia kell a helytelen megoldástól, a rossz szándéktól, a torzult értékrendtől, a hamis eszméktől. Az erkölcsi értékekre fogékony az ember, beépülnek a gondolkodásába, tevékenységébe, példaként szolgálnak, normatíve hatnak.
Az az alapvetően erkölcsi alapszabály pedig, amely szerint: ne tedd másnak, amit magadnak sem kívánsz, megalapozza a felelősséget.
Az Ulpianus más jogait meg nem sérteni tételétől negatív irányba tolódva, külső elemek mozgatásával, az emberen kívül álló tényezők hatására, sok esetben el kell viselnie azt, amit sem nem kívánt elérni (sőt, igyekezett magát tőle megkímélni), sem nem érdemelt meg elviselni. Napjainkban az ember egyrészt az életének nem alanya, hanem tárgya. Másrészt, az egyik ember igen alanya, a másik pedig – ebből következően, szükségszerűen – igen tárgya lett az életnek (vagy más embereknek). Pedig nem szabad megtörténnie, hogy az ember kiszolgáltatottá váljon. Éppen a társadalmi normák, az erkölcsi szabályok érvényesítésével, a jogszabályok betartásával és betartatásával kell elérni, hogy az ember az őt megillető méltóság jogán minden kapcsolat- és normarendszernek a cselekvő alanyává váljon és maradjon. Elengedhetetlenül fontossá vált, és ez az egyik lényeges feltétele annak, hogy a jelenlegi folyamat száznyolcvan fokos fordulatot vegyen.

Forrás: Polísz, 2006. 85. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap