Kittenberger Kálmán Emléknap

Szerkesztő A, p, 01/04/2019 - 00:04

 

 

 

 

 

 

Kittenberger Kálmán

 

A „MAGYAR-AFRIKA” MEGTEREMTŐJE

 

Magyarország nem volt soha gyarmatosító hatalom. (A középkori perszonáluniós vagy hűbéri viszony nem gyarmatosító viszony volt.) Így sosem voltak, sajnos, vagy nem sajnos, gyarmataink, sosem igáztunk gyarmati sorba más népeket, amely nem erkölcsi nagyságunk jele, hanem csupán történelmi tény. Viszont így a felfedezésekben sem vettünk részt, hiszen az ismeretlen föld felfedezése a gyarmatosítási folyamat egyik állomása. Előbb megy a felfedező, akit követ a misszionárius, a kereskedő, majd jönnek a katonák és a közigazgatással a hivatalnokok is. És mivel minden gyarmatosító szándékú hatalom önmagának akarta felfedezni a világot, ezért olyan sok magyar felfedezőt se keressünk a felfedezések történetében.

Kittenberger Kálmán viszont számunkra, magyarok számára azért jelentős, mert ő az a felfedező, vadász, Afrika-megismerő, aki „magyar-Afrikát” meg kívánta teremteni. (Bár sohasem mondta ki, mert ahhoz túlzóan szerény volt, hogy önmagát így előtérbe állítsa.) Nem úgy akarta ezt elérni, hogy gyarmatot létesítünk ott – bár egy időben voltak ilyen hagymázas álmok –, hanem hogy mi, magyarok és államunk, Magyarország is hozzárak valamennyit Afrika népeinek, kultúrájának és nem utolsósorban állatvilágának megismeréséhez.

Kittenberger több tanulmányútjával – amelyek nem csak egyszerű vadászszafarik voltak – közel akarta hozni számunkra, magyar emberek számára Afrikát minden érdekességével és minden titkával. Annyira közel, hogy úgy érezhessük, Afrika nem egy idegen, titokzatos földrész, hanem egy olyan sokszínű világ, amely egy kissé miénk is, magyaroké. Nem birtoklásilag, hanem tudásilag, lelkiekben, amely sokkalta tartósabb és távolabbra ható „birtokviszony”, mint az erővel történő leigázás.

Kittenberger Kálmán sok honlap szerint magyar származású afrikai vadász. Azonban Kittenberger nem magyar származású, hanem magyar. Hiszen 1881. október 10-én Léván, a Magyar Királyságban és az Osztrák-Magyar Birodalomban született, 1958. január 4-én pedig Nagymaroson, Magyarországon (Magyar Népköztársaság) halt meg. Mindig is magyar embernek tartotta, mondta magát. Külföldön, elsősorban Afrika tájain sokat járt, de onnan mindig visszatért. Ide, Magyarországra, mert magyar. Pedig a haza nem bánt szépen vele. Se az osztrákokkal közös királyság, se a király nélküli és kormányzós királyság, se a szocialista állam. És a mai Magyarország?

Kittenberger Kálmánt a hatalom oldaláról és a tulajdonképpen a hatalom irányította sajtó oldaláról mindig is egyszerű vadásznak tartották. Sőt, nem is saját – nem létező – szakállára vadászónak, akiket, legyenek arisztokraták vagy pénzmágnások, vagy éppen kommunista nagyok, mindig értékeltek, hiszen pénzük, befolyásuk és hatalmuk volt. Így kedvükre lődözhették, vagy lődöztethették – hivatásos vadászokkal – a nagyvadakat, hogy azokkal dicsekedjenek, majd jó esetben múzeumnak ajándékozzák a trófeákat. Viszont a hivatásos vadász ki? Egyszerű, szükséges alkalmazott, aki segít felkutatni vagy kilőni is a vadat, s aki ezért kellemetlen tanú. Ezért sem szerette sosem a hatalom ezeket a vadászokat.

Arról már nem is szólva, hogy Kittenberger mindig is több volt, mert több akart lenni, mint egyszerű vadász. Ő megismerte, tanulmányozta a vadat, s becsülte is, ahogyan megismerve Afrikát egyre inkább megszerette. Újságcikkeinek, könyveinek minden sorából süt ez a szeretet, annyira, hogy Kittenbergernek szinte „saját” Afrikája volt, olyan, amelynek minden belső tartalmát, tudását, élményét és szeretetét nekünk adományozta. Nem csak a trófeákat, nem csak a gyűjtött érdekes, de holt tárgyakat, hanem az általa megismert Afrikát, az egész sokszínű fekete földrészt adta nekünk, könyvei lapjain a kezünkbe…

Szegény, nyolc gyermeket nevelő felvidéki iparoscsaládba született, de a család minden gyermekét gondosan taníttatta. Szülővárosa tanítóképzőjében érettségizett, majd utána Budapesten a Polgári Iskolai Tanárképző hallgatója lett, hogy így készüljön a népoktató-nevelő munkára, miközben rendszeresen bejárt a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárának preparátor-műhelyébe, ahol kitanulta a preparátorságot. Már azokban az időkben izgatta fantáziáját Afrika!

A tanárrá képesítő oktatás mellett önképzéssel szerzett tudást a trópusok élővilágáról, miközben megismerkedett többek közt Herman Ottóval és Bíró Lajossal, meg több természettudósunkkal, utazónkkal.

1902-ben anyagi okok miatt – az oktatás nem, de élete fenntartása persze neki is pénzbe került – abba kellett hagynia tanulmányait, és az Erdély csücskében lévő Tatragon lett tanító, a hétfalusi csángók között, elsősorban az ottani nyugalom és nem utolsó sorban a vadászati lehetőségek miatt.

Közben meg álmodozott Afrikáról és a nagy utazásról.

Sokáig úgy tűnt, hogy álma álom marad, amikor egészen véletlenül beajánlották őt – mint preparátort és nem mint Afrika-szekértőt – Damaszkin Arzén bácskai földbirtokoshoz, aki Afrikába készült. Vadászni, azaz saját kedvtelésül és későbbi dicsekvések okán nagyvadakat irtani.

Damaszkin igazi uborkafára felkapaszkodott lehetett, ki azt hitte, mindenki hódol a pénzének, és pénzzel bárkit megvehet. Ezért annyira értékelte a nála nem gazdagabbakat, mint az általa kilövendő állatokat. De mégis csak ő ment Afrikába, Kittenberger álmainak földjére, ahová a szegény és szerény fiatalember saját erőből sohasem juthatott volna el.

A Damaszkin-féle vadászcsapatnak azért kellett preparátor, mert tudták, hogy a bőr a forró égövön nagyon hamar rothadni kezd, így az értékes bőröket és vadtrófeákat Damaszkin Arzén ott helyben ki akarta preparáltatni. Ráadásnak: olcsón! A vagyonos vadász a lehető legkevesebbet kívánta a preparátornak fizetni, majd amikor Kittenbergerrel ebben is megegyeztek, hiszen az akkor 22 esztendős fiatalember minden áron Afrikába akart jutni, ezt a vágyát a gazdag férfi szemérmetlen kihasználva rávette Kálmánt, hogy az saját költségén utazzon ki. Persze Damaszkin a nagy szavakkal nem fukarkodott, és a sajtó nyilvánossága előtt bejelentette, hogy nem öncélú vadászatra megy, hanem a nemzet érdekében kockáztatja életét, hiszen a Magyar Nemzeti Múzeum Állattára részére kíván több trófeát szerezni.

Erre, a sajtó felszólítására egy nemzet csodálta Damaszkint!

És Kittenberger? Még szerencsésnek mondhatta magát, hogy egy évi fizetett szabadságot kapott, s fizetését előre felvéve elkezdhette beszerezni a preparáláshoz szükséges szerszámokat, vegyi anyagokat. Csakhogy: hogyan jusson ki a távoli Afrikába, méghozzá Kelet-Afrikába, egészen pontosan Mombaszába, ahol az expedíció – állítólag – már várt rá? Ekkor újabb szerencsés módon a Magyar Nemzeti Múzeum biztosította számára a még szükséges eszközöket, majd ezen felül egy esztendei fizetést, hiszen cserében Kittenberger gyűjteményt ígért a múzeumnak. (Lehet, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum vezetősége nem bízott annyira egy földbirtokos szavában, mint a szegény tanítóéban?)

1903-ban Kittenberger végre álmai földjére léphetett, hogy szembesüljön az afrikai hírközlés és utazás jelentette nehézségekkel. Damaszkin ugyanis türelmetlen volt és elindult, nélküle. Azaz ott hagyták, találja meg a nagy kontinensen őket, ahogyan tudja. Csakhogy fehér – mert milyen más? – vadászexpedíciót a helyiek sokfelé láttak. Melyik Damaszkin expedíciója, melyiket kövesse? És hogyan?

Kittenberger nagy izgalmak mellett és nagy fáradsággal Uganda táján utolérte Damaszkinékat, de akkorra a gazdag uraságot igen kifárasztotta Afrika. El is határozta, hogy hazatér inkább a kényelembe. S persze expedíciója sikertelenségét – hiszen nem nagyon lőttek vadat, nem szereztek trófeákat – a szegény preparátorra hárítja, aki annyit késlekedett. Legalább (legalább!) a felszerelés egy részét Kittenbergerrel hagyta.

Kittenberger Kálmán meg egymaga maradt. Hiszen ő hogyan is térhetett volna haza  kötelezettségével a nyakán, amely szerint értékes és különleges trófeákat szerez, hogy gazdagodjék a nemzet múzeumának gyűjteménye.

Kittenberger megjárta a Kilimandzsárót és a Massai fennsík vidékét egyaránt, leginkább gyalog, úttalan utakon, amely területeken előtte fehér nem nagyon járt. Bár ő maga szemmel láthatóan fehér ember volt, de őt nagy expedíció nem kísérte, különösképpen nem fegyveresek. A helyiek előbb idegenkedve fogadták, sőt néhány esetben a bőrszínének szóló ellenségességgel, de látva, hogy az állatokat nem felelőtlenül pusztítja, hanem gondos kiválogatás után lövi ki, s közben meg akarja ismerni az állatokat, a tájat meg az embereket, egyik család a másik után, majd egyik törzs a másik után tisztelni, becsülni kezdte.

Amikor pedig vérengző oroszlán tartotta rettegésben több falu népét, akkor a nagy fehér vadászt – ahogy az egyszerű helyiek nevezték – kérték fel a fenevad kilövésére.

Egy ilyen eset kis híján Kittenberger életébe került, mert a megsebesített oroszlán majdnem végzett vele. De sebéből néhány hónap múltán felgyógyult, s bár egy ideig bicegve, de folytatta kutatóútjait.

1903-1906 között elsősorban azokat a területeket járta be a Kilimandzsáró vidékén, ahol másfél évtizeddel korábban gróf Teleki Sámuel is járt már, majd 1906-1907-ben Tanzániában és Etiópiában a tudományosan addig szinte teljesen feltáratlan Danakil-földön végzett kutatásokat. Kittenberger Kálmán fáradhatatlan volt. És bár voltak olyan időszakok, amikor még gyűjteménye egy részét is el kellett adnia, hogy tovább kutathasson és gyűjthessen, s volt, amikor kétségbeesésében sebesült ujjpercét levágva, azt küldte el a Nemzeti Múzeum vezetőségének, bizonyítandó, hogy még él, s tovább végzi a gyűjtési munkát. A mi múzeumunkért!

A nemzet mégsem értékelte többre, mint bármely alkalmazottat. Gyűjtését katonai behívóval szakíttatták félbe, hiszen a katonaéveket neki is le kellett szolgálnia.

Katonaéveit leszolgálva újra Afrikában ment, immár nemcsak múzeumi gyűjtés, hanem az Állatkert részére történő élőállat-befogás céljából is. 1908 és 1912 között a Viktória-tó keleti partvidékén, míg a világháborút megelőző két esztendőben Ugandában és Belga Kongóban (Zaire) gyűjtött és vadászott. 1913-ban indult el a negyedik útjára, immár megfelelő felszereléssel, ám expedíciója során kitört az első világháború. A brit hatóságok mint ellenséges állam polgárát azonnal elfogták, fegyvereit és minden felszerelését elvették, őt magát pedig hosszú évekre Indiába internálták, szögesdrótos táborba.

Sajnos, a gyűjteménye is elveszett. Az a Brit Birodalom zsákmánya lett!

(A brit hatóságok a világháborút megelőző években amúgy sem nézték jó szemmel a területeiket bejáró magyart – egyébként ők úgy mondták, osztrákot –, aki ráadásul jól megérti magát a helyi népekkel. A britek saját földjüknek tartották Afrikát, meg Indiát és mást…)

Kittenberger lefogyva, megtörten 1919. december 31-én érkezett haza. Munkatársai-barátai szinte sírva mesélték el neki a vörös uralom, meg az azt követő román megszállás pusztításait-rablásait. De szerencsére a Magyar Nemzeti Múzeum értékeinek jelentős része megmaradt.

A csonkult hazában ki gondolt volna arra, hogy Kittenberger újabb felfedező-megfigyelő és gyűjtő útra indulhat? S mivel utazni nem utazhatott, valami jövedelmi forrás után kellett néznie. 1920 szeptemberével átvehette a Nimród című vadászati lap szerkesztését, melynek idővel tulajdonosa is lett.

De a nagy álomnak folytatódnia kellett! Kittenberger szent elhatározása volt Magyarországon is megismertetni Afrikát. Ehhez a múzeumoknak trófeák, az állatkerteknek élő állatok kellettek. Meg pénz, pénz, sok pénz.

A szerencse kutatónkat most sem hagyta el. 1925-26-ban, majd 1928-29-ben Horthy Jenő segítségével és társaságában újra Afrikában járhatott. (A szintén Afrika-kutató és vadász Horthy Jenővel az ezerkilencszázas évek elején barátkozott össze, akkor még mit sem sejtve abból, hogy a Horhy-család milyen fontosságra jut.)

Kittenberger elsősorban a nagyvadak és a madarak életét tanulmányozta. Méghozzá akkora sikerességgel és vehemenciával, hogy gyűjtőútjai révén összesen több, mint 60 000 példányból álló gyűjteményi anyaggal gazdagította a Magyar Nemzeti Múzeum állattani gyűjteményeit. Ez a gyűjtemény mintegy 300 új állatfajt tartalmazott, amelyből közel negyvenet Kittenbergerről neveztek el. Ez nem egy egyszerű vadász vagy kirándulgató életműve!

Ennek ellenére több csalódás érte. Például 1930-ban sikertelenül pályázott a Fővárosi Állat- és Növénykert igazgatói állására.

És magánéleti kudarcok is érték: a nők nem nagyon kedvelték a magának valónak tartott, pedig legszentebb családjának, a nemzetnek élő férfit. Aki már idősödött, s közben a harcba belefáradni látszott.

Egy jelentéktelen állást azért csak kapott az Állatkertben.

Közben kitört a második világháború. A hatvanéves férfit nem hívták be katonának, de azért látta, mi zajlik a világban. És érezte ő is, mi lehet ennek a vége.

Az angolszász és az orosz légierő terrorbombázta Budapestet. (Meg szinte minden nagyvárost.) Utolsó csatlósnak kiáltottak ki az országot, nem véve figyelembe a német katonai megszállást.

A nyugati „demokraták” meg Sztálin kezei közé löktek bennünket!

A Vörös Hadsereg hosszú ostrom után bevette Budapestet. Nem felszabadította, hanem a saját kitüntetései szerint is elfoglalta!

Nem csak az állami vagyonban, a múzeumi értékekben, hanem a magánvagyonokban is jelentős károk estek. Kittenberger Kálmán mindenét elveszítette, 1945-46-ban mégis lelkesen, fiatalos lendülettel és sok fiatalt megszégyenítő akarattal kezdett az újjáépítésbe. Hitte, épülhet a sok rossz után, a sok fájdalom után egy jó világ…

1946 szeptembere és 1948 augusztusa között újra megjelenik a Nimród, ám a kommunista hatalom azt megszünteti. Őt, az egyszerű iparos gyermekét arisztokratákkal és horthysta politikusokkal barátkozó laptulajdonos burzsoá vadásznak tartották. Ezért nem is meglepő, hogy az állatkerti állásából is elbocsájtották, majd még a nyugdíjigényét is elutasították. Ekkor Kittenberger minden jövedelem nélkül maradt, hiszen a korábbi prémesállat-tenyésztési kísérletei folytatását jelentő kisállat-telepet is át kellett adnia másnak.

Ebben a reménytelen helyzetben jön egy barát, jobban mondva egy tragikus körülmények között elhunyt vadásztárs családja. A régi barát a múltból mintha a családja, szerettei révén nyújtana az idős Kittenbergernek segítséget.

És milyen érdekes: Kovács Ödön családja a nagymarosi szállás mellett megadja az idős férfinek a szív melegét is. A szerelmet!

Kovács Ödön húga, Lívia előbb Kittenbergerbe szeret, majd egy életre a társa kíván lenni, és feleségül megy hozzá.

Kittenberger könyve, mely A Kilimandzsárótól Nagymarosig címet viseli, élete összefoglalása. Ez a keret valóban: a forró égövön is örökké havas Kilimandzsáró, és a békés nyugodt rév, Nagymaros. A Duna partján…

A kommunista hatalom egyébként úgy tűnt, hogy az 1948 és 1953 közötti teljes publikálási szilencium, kirúgás, nyugdíjmegvonás, megfigyelés és zaklatás után mintha megbocsátott volna neki. Vagy egyszerűen nem féltek már annyira a 72 éves embertől.

Megjelentek könyvei, Az Állatkert nagy- és kismacskaféléi (Bp., 1954) és az említett A Kilimandzsárótól Nagymarosig (Bp., 1956). 1954-től szerződéses munkatársként az Afrika-kiállítás előkészítésén dolgozhatott. Ez a kiállítás szakmaiságát tekintve Európa legnagyszerűbb kiállítása volt, Kittenberger életének fő műve. Az, amit mindig is akart, amiről mindig is álmodozott. Megmutatni itthon Afrikát. És az itthoni, példamutató kiállítással megmutatni a világnak ezt a sajátságos, magyar szemmel nézett „magyar-Afrikát”.

Ez a csodás kiállítás azonban csak rövid ideig volt látogatható, mivel 1956 októberében elpusztult. (Hogy ki és miért pusztította el, véletlenül lőtt valaki gyújtógránátokat a múzeumra?)

A pótolhatatlan pusztulás Kittenbergert nagyon megviselte. Búskomorságba esett, amely egészségi állapotára is kihatott, bár az idős úr hősiesen titkolni igyekezett saját baját. Amikor egész nemzetének ilyen nagy baja van: a levert, a harckocsikkal eltiport, s ami még fájdalmasabb, hogy az egész világ által magára hagyott magyar szabadságharc leverése!

Kittenberger Kálmán két évvel élte túl a két nagy csapást: élete fő művének pusztulását és nemzete reményének halálát.

Halála után már nem félt tőle a szocialista államhatalom. Sőt, megpróbálta kisajátítását, hiszen már nem tiltakozhatott. Kiadták írásait, a veszprémi vadaspark az ő nevét vette fel, a nagymarosi Fő téren pedig az 1970-es években felállították a Kittenberger Kálmán-mellszobrot. 1981-ben, születésének 100. évfordulójára a Magyar Posta 5 Ft névértékű bélyeget adott ki Kittenberger arcképével. Hogy Kittenberger nevét és arcát mindenki megismerje…

Nem is lehet tudni, sírjunk vagy nevessünk ezen a nagy buzgólkodáson. Az a hatalom, amely lehetetlenné tette, halála után nevét felkapta. Vagy egyszerűen vegyük a tényt: Kittenberger emléke ezzel mégis jobban járt, mint annyi sok, a kommunista hatalom által elfeledésre ítélt nagysága nemzetünknek. Kittenbergerről a szocializmusban is tudhattunk…

Kittenberger Kálmán magyar Afrika-kutató, zoológus, tanár, vadász és természettudományi író, akit Szlovákiában is nagyra becsülnek (hiszen Léván született), sokkalta több, mint egy Afrika-kutató, zoológus, szakíró, tanár, vadász és természettudományi író. Ő az a magyar ember, aki önmagát, egész életét feltette a nagy cél érdekében, Afrika állatainak, tájainak és népeinek tanulmányozására. Nem önmagáért, hanem népéért. Hogy általa, a magyar ember által mi, magyarok megismerjük Afrikát. Úgy és azt az Afrikát, amelyet akkor és ott Kittenberger Kálmán láthatott. Így lett Afrika, a „kittenbergeri” Afrika – általa – a mi Afrikánk. A „magyar-Afrika”. Olvassuk el bármelyik írását! Nem a hódító, nem a helyiek furcsaságaitól idegenkedő külföldi írásai azok, hanem a nyitott szemmel járó baráté. Ettől más Kittenberger, mint más Afrika-kutató. És ez az az érték, amelyre építve szemünket Afrika felé vethetjük…

 

Petrusák János

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap