A kóbor kutya evangéliuma

Nyiri Péter - A..., k, 09/25/2012 - 00:02

Nincsen otthonom, nincsen társam. Nincsen gazdám sem. Többnyire éhezem. Nem vagyok még öreg, de az üres gyomor legyengített. Faluról falura járok. Azt eszem, amit találok. Az embereket kerülöm, nem bízom bennük, félek tőlük… oly sokszor bántottak. Nincsen nevem sem. Az emberek számára csak nyomorult korcs vagyok. Nem csak szavakkal bántanak. Olykor belém rúgnak, kövekkel dobálnak vagy bottal kergetnek. A gyerekek sem szeretnek, ugyanúgy megdobálnak, akár a szüleik. Régen történt: egy kislány, bájos mosolyú, apró teremtés kenyeret adott, az apja, vad, marcona alak, észrevette, s a gyermeket pofon ütötte, majd hozzám vágott egy szekercét. Eltörte az egyik lábamat. A csont összeforrt, de időnként még sántítok. S megérzem az időváltozást. A szabadban élek, a természet az egyetlen barátom. A bokrok hűvöse, a tápláló vízcsappek, a folyó nyugtató, csendes hullámai, a fák kérges törzse, a virágok illata. És a napsugár, a meleg, simogató, éltető fény. Sokszor álmodom arról, hogy egy olajfa árnyékában fekszem, nem szomjazom, bensőmet étel melegíti, s az emberektől távol vagyok, egyedül. Magányosan, de legalább nem bántanak. S arról álmodozom, hogy szeretnek. Valaki, valahol engem is szeret. Ebben reménykedem. Mert apám ezt mondta, neki meg az ő apja… és így tovább. Hogy van valaki, aki mindenkit szeret, ezért soha senki nincs egyedül.

Azonban mindig csalódtam. Otthon. Szeretet. Ismerem e szavakat, tudom, mit jelentenek, de tapasztalatom róluk oly csekély… Egykor, igen régen, a szüleim szerettek. S akkor talán otthonom is volt. Szeretetük volt az otthon. Apámat vadállatok tépték szét. Három testvéremet is. Én, a legkisebb, leggyámoltalanabb és leggyengébb anyámmal együtt megmenekültem. Később tudtam meg, hogy ő is sebet kapott. S szervezete nem tudta legyőzni a kórt. Egy ideig még együtt vándoroltunk, de ő egyre gyengébb, haloványabb lett. Láz emésztette, járása bizonytalanná vált, s egy tavaszi hajnalon, egy bokor tövében… ő is örökre elhagyott. Magamra maradtam. Szülők, testvérek, otthon és szeretet nélkül. Csak a remény maradt meg számomra. Ez az örökségem.

A folyónál láttam meg őt először. A homokban feküdtem, fejemet a földre hajtva, fáradtan és éhesen. Egy teljes napja nem ettem már, mozdulni is alig bírtam, így jobbára csak hevertem kimerülten a bokor mellett. Olykor-olykor letántorogtam a vízhez, mert állandóan szomjaztam. Ám az éhség továbbra is mardosott. A nap forrón tűzött, testem lázban égett. Körülöttem emberek jöttek-mentek, de nem törődtek velem. Ha mégis észrevettek, megvetően elfordították a fejüket. Örültem, hogy legalább nem rúgnak belém.

Akkor láttam meg őt. Először csak éreztem, valami arra kényszerített, hogy fejemet felemeljem, s a távolba nézzek. Egy ember közeledett az úton, s engem figyelt. Hosszú haja lágyan omlott vállára, porlepte ruhájával szelíden játszott szél, saruja ünnepélyesen simogatta a földet. Arcát rövid szakáll keretezte… és a szeme ragyogott. Ezt még a távolból is jól láttam. A szeme ragyogott különös fénnyel, mely több volt, bizalomteljesebb és tisztább, mint bármely más fény, amit valaha is láttam. Erősebb volt a napnál is. Amikor hozzám ért, leguggolt, rám mosolygott, és kezét a fejemre tette. Minden tagomban forróság áradt szét, és megmagyarázhatatlan erő, a fáradtságom tovaszállt, az éhséget sem éreztem. És a szemében, ebben az őszinte, csodás fényű szemben mintha magamat láttam volna. Nemcsak a tükörképemet, hanem egész lényemet, minden gondolatomat, érzésemet, múltamat és vágyaimat, mindazt, ami vagyok. Boldog voltam és önfeledt, az öröm belülről feszített, hogy legszívesebben kiáltottam volna. De csendben maradtam, csupán apró nyöszörgést hallattam. A tiszta lelkű ismeretlen megsimította fejemet, ruhája mélyéről kenyérdarabot tett elém, majd felegyenesedett, és elment.

Én felültem, és hosszan néztem utána. Láttam, ahogy a folyóhoz megy, alámerítkezik, a nap fényesebben ragyog, és az emberek örvendeznek. Szívemben hála volt és nyugalom. És szeretet a jóságos idegen iránt, aki engem, a kitaszított, megvetett nyomorultat… engem… szeretett.

Az a tervem, hogy követem őt. Engem a szüleimen kívül soha senki sem szeretett. De ő igen. Meg kell tudnom, hogy megtörténhet-e ez máskor is. És mással is, olyanokkal, akiket senki sem szeret. Mert ez azt jelentené, hogy valóban van valaki, aki mindenkit szeret. Miként az apám mondta, neki meg az ő apja…

Megyek, botorkálok vagy szaladok, ahogy tudok… de megyek, és követem őt, és ha kiderül, hogy ő az, a mindenkit szerető, akkor viszem a hírét szerte a világban, s ujjongva kiáltom minden magányos léleknek: Jöjjetek, Ő szeret titeket!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap