Kodály Zoltán Emléknap

Szerkesztő A, szo, 12/16/2017 - 00:12

 

 

 

 

                                                           A harmónia nagymestere
 

 

Vannak művészek, akiknek külső és belső világa nincs összhangban: művészetük attól válik naggyá, hogy életútjuk, lelkük sötét sebeit tagadják meg, vagy emelik egyetemes szintre - de Kodály nem tartozott közéjük. Kodály szememben a Harmónia nagymestere. Művészete egységbe forrasztja a látszólag ellentétes végleteket: egyszerre egyszerű és összetett, nemzeti és liberális, könnyen befogadható és mély, magyar és egyetemes, világi és szakrális.

Ma úgy mondanánk, polgári családban született, a kecskeméti vasútállomáson, ha vonattal érkeznénk a városba, álljunk meg egy pillanatra emléktáblája előtt. Ma Kecskemét büszkén vallja magát Kodály városának, s ha autóval lépjük át a város határát, ez ötlik szemünkbe.

Édesapja a vasútnál dolgozott, s ez abban az időben együtt járt a költözéssel is, így tanulmányait több városban végezte megismerve Magyarország különböző vidékeit. 1900-ban kezdet meg egyetemi tanulmányait magyar-német szakon, de ezzel párhuzamosan beiratkozott az Országos Magyar Királyi Zeneakadémia zeneszerző tanszakára is.

Zeneszerzőként a népdalokból merített ihletet, tudjuk, Bartókkal együtt gyűjtötte azokat, de bonni és párizsi tanulmányútján megismerte a nyugat európai zenét is. Célja a magyar dalkultúra megteremtése volt, de ezzel párhuzamosan a nagy magyar költők műveit is megzenésítette, Balassi Bálinttól Adyig.

Izgalmas kérdés Ady és Kodály kapcsolata. Sokszor hajlamosak vagyunk Adyban Dózsa György, Góg és Magóg utódját látni, az örök újat kereső, önpusztító, lázadó zsenit, Kodály azonban mélyebbre tekintett, Adyban az örök magyar líra részét látva: „Olyan ez a régi zománcos magyar nyelv, mint azok az antik csattos magyar ékszerek és brokátszövetek, amelyeket múzeumokban vagy családi gyűjteményekben láthatunk. Ennek a nyelvnek az ízére bizony csak harmincon felül jön rá az ember. Én csak Ady után jöttem rá az élvezetére, mert kétségtelen, hogy Ady archaizmusa kitűnő előiskola a régi magyar lírához”.

Tudjuk, hogy a XX. század elejétől a magyar kulturális éltre rányomta bélyegét a népi-urbánus vita. Kodályt könnyelműen, hiszen a népzene volt művészetének alapja, a népiek közé sorolhatnánk, valójában művészete e kettő integrációja volt: „Mi egyéb lehetne a magyar kultúrpolitika feladata, (mint) a város és falu közti szakadék (eltüntetése). Minálunk különösen nagy. Nyugati országok városai az ő saját népéletük organikus betetőzései. A magyar sohase szerette a várost. A falusi magyar a városokban mindig idegen maradt. A német, francia, olasz soha. Dilemma: a magyar élet gazdasági, szellemi súlypontja a városok. Igen ám, de a magyar szellem eredetiségének, annak, ami minket minden mástól megkülönböztet a magyar nemzeti sajátságoknak gyújtópontjai csakis a faluk. Melyiket válasszuk? Ha tehát organikus magyar kultúrát akarunk, minden erőnkkel azon kell dolgozni, hogy ezt a szakadékot áthidaljuk, a városi kultúrába beleolvasszuk a falusi kultúrát, hogy azt magyarrá tegyük, másfelől a falut emeljük, hogy magyarságát magasabbrendű kultúrává fejlessze. Itt a magyar jövő”. Ezeket a sorokat olvasva az ember elgondolkozik: vajon nem múlt-e el már a 24. óra, elég erős-e még az élő falusi kultúra, hogy képes legyen megnemesbíteni a városit? Vagy már időszerűtlen a falu és város ellentétéről beszélni, helyesebb lenne a múlt és a jelen kettősségét emlegetni? De még ha ez igaz is lenne, s a múltat kellene a jelennel egyesítenünk, hálát kell adnunk Kodálynak és társainak, akik ezt az akkor még élő, ma már múlttá váló kultúrát megőrizte: nélkülük nem tudnánk mihez visszatérni.

Az I. Világháború az ő művészetét is megnehezítette: zenéje már nem terjedhetett nyugaton, s vége szakadt a falusi gyűjtéseknek is.

1919-ben, a kommün alatt, Bartókkal és Dohnányi Ernővel együtt tagja lett a Zenei Direktóriumnak. Ma, ismerve a történelmet, könnyű lenne pálcát törni felette, de ne feledjük, hogy akkor, abban a történelmi pillanatban sokan gondolták úgy, hogy a Népköztársaságot felváltó Tanácsköztársaság a magyar állam törvényes és legitim formája, amely megvédi a határokat, lehetőséget ad fejlődésre és szociális igazságot teremt. Az Ellenforradalom után (akkor ennek a szónak nem volt olyan negatív csengése, mint a jelen korban) Kodály mozgástere beszűkült, de zsenialitása így is feltört: 1923-ban, a Székesfőváros 50. születésnapjára megírta a Psalmus Hungaricust. Látszólag egy ünnepi évfordulóra készült a mű, azonban sokkal mélyebb, a szememben egyenértékű Mozart Requiemjével; kifejezte a Trianon utáni magyarság fájdalmát és konok hitét. Tudjuk, a mű szövegét nem Kodály írta, de zseniálisan talált rá Kecskeméti Vég Mihály szövegére, hiszen ez a zsoltár egyszerre gyászének, lelkiismeretvizsgálat és a remény himnusza. Olvassuk el a mű szövegét az adott korba, 1923-ba képzelve magunkat:

Mikoron Dávid nagy búsultában,
Baráti miatt volna bánatban,
Panaszolkodván nagy haragjában,
Ilyen könyörgést kezde ő magában (…)

Egész ez város rakva haraggal,
Egymásra való nagy bosszúsággal,
Elhíresedett az gazdasággal,
Hozzá fogható nincsen álnoksággal (…)

Az igazakat te mind megtartod,
A kegyeseket megoltalmazod.
A szegényeket felmagasztalod,
A kevélyeket aláhajigálod.

Ha egy kevéssé megkeseríted,
Az égő tűzben elbétaszítod,
Nagy hamarsággal onnét kivonszod,
Nagy tisztességre ismét felemeled

A mű egy csapásra a legnagyobb magyar zeneszerzők közé emelte Kodályt. 1930-ban az elsők között kapta meg a Corvin-koszorút, mely a két háború közti Magyarország egyik legrangosabb kitüntetése volt. Kodály végre lehetőséget kapott ezzel arra is, hogy nemzetnevelő munkáját kiteljesítse, s ezzel párhuzamosan a népzenét a magyar zene teljes jogú tagjává tette.

A műnek számomra van egy nagyon kedves vonatkozása is: bár szüleim 1932-ben születtek, de a Psalmus Hungaricus hatására adták nekem a Dávid nevet.

Ebben az időben született meg másik legismertebb műve is, mely egyben első dalműve is volt, a Háry János (1926). A darab első ránézésre egy lektűr népszínmű, olyasféle, amilyenekkel akkortájt telve voltak a színházak, mégis azoknál sokkal gazdagabb volt a mondanivalója. Háry János az egyszerű magyar parasztként jelenik meg, aki bár katonaként harcol a háborúban, mégis az egyszerű, otthoni életet vágyja, s a hatalmasok között is csak a szegények igazságát visszhangozza:

Felszántom a császárnak udvarát,
Belévetem hazám búbaját.
Hadd tudja meg császár felsége,
Mi terem a magyar szívébe

Amikor Háry elkiáltja magát: „a halottak menjenek haza!” mindenki egy pillanatra a háború értelmetlenségére gondolt, hogy nem egyéb az, mint a hatalmasok játéka – de a valóságban a halottak már nem térnek haza…

Furcsamód, ez a dalmű nem kelt életre a külföldi operákban, de a belőle készült szvit megszerezte Kodálynak a világhírnevet.

Kodály a békét szerette, de nem volt pacifista: bártan kiállt az igazságért és a magyar szabadságért. 1938-ban tiltakozott az első zsidótörvény ellen, 1940-ben, tiltakozva Norvégia náci megszállása ellen, megzenésítette Weöres Sándor versét, a Norvég leányokat, Petőfi-kórusai pedig kiállást jelentettek a magyar függetlenség és szabadság ellen. A vészkorszakban zsidókat próbált meg menekíteni, 1945 után fasisztának minősülő személyeket, majd a kommunizmus alatt zenészekért és papokért járt közben – valószínűleg sokan köszönhetik neki az életüket is.

Természetesen, élete során őt is sokféle címkével látták el… Mint cseppben a tenger mutatja ezt munkásságának romániai fogadtatása. Brediceanu a Psalmus Hungaricusról azt állította, hogy az „imádság Románia szétszaggatásáért” – miközben Kodály fontosnak tartotta, hogy ezen művét a temesvári bemutatón németekből álló zenekar és magyar kórus román karmester vezényletével szólaltatta meg… Brediceanu szemében még az is a magyar nacionalizmus bizonyítéka volt, hogy Kodály nem mondta ki, hogy a „Maros vidéki táncok” (helyesen: Marosszéki táncok) vajon román vagy magyar népzenére íródtak-e? Azt hiszem, az ilyen emberek sohasem fogják felfogni, hogy Kodály a román és a többi velünk élő nemzetben sohasem ellenséget, hanem társat látott, akik között a különbség nem minőségi rangsort jelent.

Kodály, sok társával ellentétben Magyarországon maradt, rendszer-függetlenül. Ebben szerintem semmiképpen sem egzisztenciális félelmek játszottak közre, hiszen műveit az egész világon ismerték. De Kodály tudott valamit: műveit más népek csak ismerhetik, de nem érthetik, s művészetének erejét a magyar föld, a magyar közösség adhatja meg.

Maradt Magyarországon, szolgálta a hazáját, de nem szolgálta ki a hatalmat birtokló rendszereket. Ha kellett, tudott udvariasan fejet hajtani, de csak Isten előtt hajtott térdet. Megjelent Rákosi elhíresült 60. születésnapján, de nem írt művet a tiszteletére ( egy korábbi művét, a Nagyszalontai köszöntőt énekelték el az ünnepségen „Serkenj fel kegyes nép…”), s az anekdota szerint, amikor Rákosi fel akarta kérni az új magyar himnusz megírására, azzal vágott vissza, minek, hisz jó a régi is.

1956-ban a Magyar Tudományos Akadémia Nemzeti Bizottságának elnöke volt, s 1956. november 4-én a szovjet zeneművész szövetség közbenjárását kérte Magyarország érdekében.

1967. március 6-án halt meg szívrohamban. Sírja a Farkasréti temetőben található.

Egy olyan gazdag életművet, mint Kodályé volt, nehéz lenne summázni. Kiemelhetném talán a harmóniát, az alázatot, de van még valami, amiről eddig nem beszéltem.

 

Kodály a legnépszerűbb, leggyakrabban énekelt magyar zeneszerző. Talán nem gondolunk rá, de ő írta a magyar misét, ami hetente felhangzik a katolikus templomokban. Nem mondjuk ki a nevét előtte, talán a legtöbben nem is tudják, hogy az ő művét éneklik, mégis, az ő zenéje emeli fel lelkünket. Ezért a titok, amit nekünk Kodály élete rejt: ha naggyá akarsz lenni, légy kicsiny és alázatos, hogy nemzeted legyen naggyá!

 

 

Rozványi Dávid

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap