Kodolányi János: Én vagyok 1/2

Nyiri Péter - A..., sze, 06/20/2012 - 00:01

 

 

 

 

„Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el… az Isten országa ti bennetek van.”

(Lukács 17, 21)

 

Ma az emberi lélek gyakorta hosszú lelki utat megtéve jut el a felismerésig: Krisztus az Isten Fia, az Igazság és az Élet. Földi életében Jézus saját maga állt a tanítványok és mások elé, kijelentvén: Én vagyok. Akinek füle volt rá, meghallotta. De az emberiség akkor is, miként ma, telve volt süketekkel és vakokkal. A szívük volt süket és vak…

 

Kodolányi János Én vagyok című regénye szembenézés. Vagy kísérlet a szembenézésre. A mű az író akarattyai magányában keletkezett, a világtól való elvonultságban, önkéntes fizikai-szellemi száműzetésben, mely alkalmas arra, hogy az ember kérdéseket tegyen fel önmagának, s szembenézzen Krisztussal, a Teremtővel, magával az Élettel. S bár a szembenézés személyes cselekvés, szavakban rögzülve és szöveggé összegződve túlér fogantatásának szubjektív közegén: megszólít és szembenézésre késztet másokat is. Ez a szakrális tárgyú irodalom és a keresztény irodalom egyik legfőbb hozadéka-ajándéka az olvasó számára.

         Jézusról regényt írni mindenképpen felelősségteljes elhatározás, hiszen a művésznek vállalnia kell a kockázatot, hogy az Isten Fiát a saját szavaival szólítsa meg, vagyis hogy a Megváltó az ő, az író szavaival beszéljen. Vállalnia kell a szent szavakat, a mérhetetlen hatalmú isteni szó emberi szavakba történő átiratát, az evangélium továbbszövegezését. Az alkotó előtt két út áll: ő maga nem fogalmaz új jézusi szólamokat, pusztán idéz, evangéliumi passzusokat használ. Ez esetben viszont a szöveg száraz és élettelen maradhat. A másik lehetőség, hogy maga írja meg a krisztusi sorokat, ekkor pedig nyilván az a veszély fenyegethet, hogy az írói szavak mélyen alatta maradnak a bibliai istenfiúi szavak szakrális minőségének. A középút: az ihletett, szívmélyből előtörő, szellemi gondoskodással finomított vallomás, mely az örömhír megértéséről és megértetni akarásáról tanúskodik. Kodolányi János Krisztusa is akkor lép elénk élőn és élettől sugárzón, amikor az elbeszélői hang bátran formál saját szavakat a bibliai idézetek helyett. Ezért az egész regény egyik legemlékezetesebb része a Júdásnak Jézussal folytatott beszélgetése, melyben a Szabadító megdöbbentő pontossággal ragadja meg tanítványa lényének-személyiségének leglényegét.

         Az Én vagyok Júdásról, a Kerijóthi Féfiról szól, a tanítványról, aki elárulta Mesterét, az emberről, aki „eladta” barátját. Júdásról a Szentírás nyomán keveset tudunk. Ezért hát Kodolányi regényt sző alakja köré, s finom lélektani elemzéssel megírja történetét: elmondja, milyen ember volt, hogyan élt, s mi vezette árulásra. Nem ritkaság az Én vagyok Júdás-regényként értelmezése. Mert többnyire Júdás szemszögéből láttatja az eseményeket, s mert többet megtudunk róla, mint Jézusról. Júdás alakja azonban csakis Jézushoz való viszonyában lesz jelentőssé, csakis a messiási fényből kivonulván válik a regény – és a világtörténelem – drámai antihősévé. Minden tette Krisztusra irányítja a figyelmet, egész életútja az Isten Fia felé tart, ha gondolkodik, azt a Megváltóról teszi. Ha magáról beszél, Jézus földi életéről tudunk meg többletet: Júdás története bizony Jézus-regény is.

         Amint ezt a regénykezdet is sugallja. A víz mellett, hol a halászok hálóikkal foglalatoskodnak, Jesuah bar Joszif, a nazír lépked felénk. Barna haja lágyan hullámzik, kék köpönyege meglebben a tóparti szélben, s szeme, ez a hol aranybarna, hol szürkéskék szem, ez a csodálatos, mindentudó szempár magába szívja a tájat és az emberi lelkeket. S a halászok szó nélkül követik őt, felismervén, hogy egy másik, egy magasabb minőségrendszerbe lépnek át Vele és Általa. A csodák birodalmába, ahol meggyógyul az addig ágyhoz kötött Eszter, ahol Jézus, a tanító „embert, állatot, követ és csillagokat, vizet és földet egybemarkol”, és a mindenség egységét hirdeti. A szeretetet, melynek gyönyörűséges világában nem tisztátalan állat a törődésre vágyó kutya, mert az isteni harmónia fényruhába öltöztet és megszépít, megnemesít mindent. Jézus megtanítja másképpen gondolkodni tanítványait és a többi embert is, akik saját gondolatmagvaik keserű gyümölcsét rágják. Lárma, zajongás van szívükben, földi, anyagi súlyok terhelik lelküket, képtelenek a magasba tekinteni. Holott e teher nélkül súlytalanná válnának, s az lenne az út a magasságba. A gondolat: tett, mondja Jézus, ha megtisztulunk gondolatban, tiszták lesznek cselekedeteink is. Elcsendesedés, magunkba nézés szükségeltetik.

         Így indul a regény, s ebben a csendben meghalljuk Júdás, Jehuda bar Simon történetét. Az egyes szám első személyben íródott szöveg monológ, visszaemlékezés, éppen a magába nézés, a befelé tekintés aktusa, egy olyan életszakasz őszinte összegzése, melynek végpontja a Krisztussal való találkozás. Onnantól egy új fejezet kezdődik.

         Júdás lábbal előre született, ezért szülei nem ajánlhatták fel az Úrnak, nem lehetett nazír. Keserű csalódással töltötte el ez nemcsak atyját s anyját, hanem saját magát is, és arra sarkallta, hogy mindig többre vágyjék, hogy bebizonyítsa: a benső a fontos, és felülírja a biológia sorsjátékait. De már itt, ebben a többre vágyásban megtörténik az első elcsúszás: mert Júdás többet akarása nagyravágyásba fordul, vágyai a gazdagság igézetében összegződnek, a vagyon csábítása erősebbnek bizonyul a szellemi gyarapodás lehetőségénél. Pedig gyermekkora éppen az ellenkezőjére figyelmeztet: Júdás az anyagi jómód mellett is lelki szegénységben él, szeretethiányban, szívbéli sivárságban nő fel. És hiányát, gyötrelmét testi hibájára vezeti vissza. Júdás, az előítéletek embere: így áll előttünk a kerijóthi már az elején, s ez a személyiségvonása viszi majd tévútra is. Mert hisz a biologikum determináló erejében, abban, hogy hibás lába miatt szenvednek szülei, akik az ő nazírságát siratják; egészséges öccse, aki másodszülöttsége miatt nem lehet nazír, s szenved ő maga is, mert ő, Júdás, a Lábbalszületett mindig kevesebb lesz társainál. Hibája ürügy számára, tehetetlenségének és félelmeinek álcázása. Amikor a tanítványoknak többször is amiatt panaszkodik, hogy lába nem bírja a sok gyaloglást, valójában a Jézusban való kételkedését, szellemi restségét és a világhoz kötöttségéből fakadó hitetlenségét leplezi.

         Pedig mintha látná a távolban a fényt. A zsidóság szabadulásának kérdésében az erőszak és a fegyveres lázadás ellen érvel, s többre vágyik a cirkuszi mulatságoknál.  Meglepő, de a regény koncepciója szerint Júdást éppen erőszakellenessége vezeti el Mestere elárulásáig.

         Júdás összetett személyiség, hol úgy érzi, kereskedőnek született, máskor csodálkozik, hogy kereskedő. Merthogy boldogulását a kereskedésben találja meg. Mint a mítoszbéli Midász királynak vagy Jókai Tímár Mihályának: bármibe fog, szerencse, pénzbéli siker éri. De lényének összetettségét, olykor ellentmondásosságát maga is felismeri. „Öt-hat lélek vitázott bennem” ­– állítja. Mert időnként a meggazdagodás csábítja, a tevéjén kevélykedő kufár dölyfe vonzza, máskor elvonulna magányos tó partjára, szerény kunyhóba, feleséggel, gyermekekkel. Vagy élne csendesen, a szent iratokat bújva, békében, a világ zajával nem törődve. Néha pedig a lázadás szelleme kísérti, s a harcos ősök-hősök véres lábnyomain lépkedne, a vasba vetett hittel küzdene népe szabadságáért. Hiszen érdekli népe, annak múltja, a sorsát a többiekével összefonó ősi gyökérzet, a zsidóság történelme. És kíváncsisága műveltté teszi, okossága tanultsággal párosul. Beleveti magát az iratok, a nagy zsidó narratíva tanulmányozásába, s magában olyan előítéletépítményt emel, melytől élete végéig nem tud megszabadulni. Ez egyfelől megvédi az erőszakos gondolatoktól, másrészt viszont megakadályozza Jézus küldetésének és kilétének megértésében.

Júdás Jézussal való találkozása előtti életszakasza meglehetősen különös módon zárul le: sikeres kereskedőéletét szüneteltetve atyjához költözik, majd megismerkedvén nagybátyja Judith nevű feleségével, az asszonnyal házasságtörő viszonyba kezd. Judithnak gyermeke is születik Júdástól, minthogy azonban a férfi meg akarja szakítani kapcsolatát a nővel, az asszony megöli magát. Ekkor dönt úgy Júdás véglegesen, hogy elhagyja otthonát, s csatlakozik a csodás erejű-hatalmú tanítóhoz, Jesuah bar Joszifhoz. Itt kezdődik a Messiás és elárulójának közös története.

Jézus útját – már a kezdetektől fogva – a meg nem értés nehezíti. Elhivatottsága, mellyel elszakad családjától, megdöbbenést kelt, s bizony később is meg kell küzdenie a visszatartó, gúzsba kötni akaró családi kötelékekkel. Jézust húzza vissza családja a saját világába, ahol ő nem lehet próféta; a monoton ácsmunkához, mely hátráltatja isteni lényének kibontakoztatásában. Krisztus ebben is példát mutat tanítványainak, elsősorban Júdásnak: a kötelék csupán Jézus esetében a család, másoknál az Írásokhoz való rajongó ragaszkodás, a gazdagság béklyója, a bizonytalanság félelemérzete, a kételkedés vagy a személyiséget irányító harag. A Messiás az irányváltás szükségességét hangsúlyozza, a törvényekben létezés felülbírálását, a visszahúzó kötelékek eltépését, a szív útjára lépés döntő jelentőségét.

         A korabeli zsidó társadalom a törvények bűvöletében élt, az szabályozta mindennapjaikat, s szinte megfosztotta őket az igazságkeresés képességétől-vágyától. Nem véletlen, hogy az emberek legfeljebb varázslatot kerestek Jézus tanításaiban, s nem az igazságot. Az igazságot ugyanis a törvényekben látják, a főpapok és az írások szabta földi rendben. De éppen ez a téves út. A túlzott törvénybetartás a világba vezet, eltávoztat az Atyától. A törvényekre a széles úton járóknak van szükségük mint korlátra a lépcsőn nehezen haladóknak. De a megtisztult ember szabaddá válva lebeg tova, életét a hit és a szeretet szabályozza, biztosabb őrzőként, mint az írott szabályok. Az Igazság nem hasonlítható a földi törvényekhez: a Mennyek országának hirdetése nem pusztán információátadás, észbeli tanítás, hanem reménységgel eltöltés, érzelmi esemény, mely érzelmi befogadást kíván. Valójában mindent tud az ember, csak azt nem tudja, hol keresse. A szívében rejlik a válasz a mindenségre. Szív és ész – szembenálló felek, s amint az eszközből úr lesz, s a szívből szolga, a világ kifordul sarkából. A törvények korszaka az ész diadalideje: szabályok, észérvek, keretek – miközben a belső hang egyre tompább s halkabb. Jézus a Hitet hozza el, szavai a lélekkel érezhetők. Isten a szívben lakik, hirdeti Krisztus, mert az Úr a szívvel hallható. Az elmével alig, vagy egyáltalán nem felfogható. Nem véletlenül vallja be Júdás, hogy amit Jézus mondott, annak elméje próbált ellentmondani, de a szíve vele érzett. A Szabadító hangjai a lélek húrjait pendítik meg, s azokon játszanak mindaddig, míg a szív önmagától, egy áldott állandóságban dúdolja tovább a szeretet dallamait. Ez maga az Élet, az Atya ismerete. S mivel az ész, a törvények gátat szabnak ennek, sokkal több a halott ember, mint az élő. Az a halott, aki nem él, aki azonban ismeri az Atyát, a szívével-lelkével megtalált Istent, az örökké él. A szív nélküli élet: halál. A Seol, a gyötrő-kínzó pokol az emberben van, az észmunkával, földi célokkal elfedett szíven, a rajta lett bűzös mocsáron tenyészik, s beszennyezi az egész létet. A tisztának azonban minden tiszta. Rossz világ épül ott, ahol a szív helyett csak az ész munkál, szüli a gondolatokat, formálja a kimondott szót: önmagát sújtja veszedelmekkel. Bálvány az ész és a törvények is azok: a lelki halálba tart az ember, ha már nem az Atyáért él, hanem a törvényekért. A több mint háromszáz, az év napjaira szóló tiltó és parancsoló szabályok világában aligha igazodhatott el a korabeli ember. Júdás is a törvények szerint él: ennek jelképes mozzanata kínos ragaszkodása az étkezés előtti kézmosáshoz. Jézusék, ha éhesek, hozzálátnak az evéshez, akár kézmosás nélkül is.

Júdás a pénz embere, a pénzhez ért. Ezért lesz ő a tanítványok pénztárosa, vágyaiban a Szabadító eljövendő Birodalmának pénzügyminisztere. Jézust a Szabadító előfutárának tekinti, s várja, hogy beteljesüljön az írásokban megjövendölt szabadulás. Júdás ebben a hitben él, s dacára Jézus tanításának nem tud elszakadni a törvényektől: ez a végzete. Egy narratívában él, az írások egyvelegéből teremti meg a Szabadító alakját, a kérdést kizárólag világi szemszögből nézi, folyamatosan józanul, észérvekkel próbál gondolkodni, s nem nyitja meg szívét az Igazság előtt. Ezért amikor Krisztus kijelenti, hogy ő a Szabadító, a Fölkent, a Messiás, akkor nem hisz neki, összeomlik, majd hamis tanítónak tartja, s ellene fordul. Júdás tragédiája a félreértésben gyökerezik.

Folytatjuk...

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap