Kölcseyék a kárpátaljai Kovászóról

Kárpátalja-szer..., sze, 08/08/2018 - 00:06

    A Bereg megyei kovászói Kölcseyek híre hallatán még tavaly nyáron kaptam fel a fejem. Egyik kedves ungvári ismerősöm, Hrabár Tamás került Kovászóra görög katolikus parochusnak. Ő mesélte, hogy a falu olyan papot kívánt, aki magyarul is tud. Hitetlenkedve hallgattam, hogy a köztudottan ruszin községben olyan magyar családnevek fordulnak elő, mint a Bilkey, Salánky, Kölcsey. A háromból igazán ez az utolsó tett engem kíváncsivá. Még akkor határoztam el, hogy alkalom adtán megnézem én magamnak ezeket a kovászói Kölcseyeket és kiderítem, van-e közük a Himnuszunkat szerző Kölcsey Ferenchez.

Az ötlet megvalósítására hamarosan sort kerítenem. Előrebocsátom: friss élményeket, meglepő, még ellenőrzésre szoruló adatokat, információkat osztok meg az olvasóval. Kovászón egyetlenegyszer jártam életemben, még kezdő újságíró koromban. Csak középkori romvárának lyukasan meredező falcsonkjaira emlékeztem. És arra, amit helytörténeti forrásokban olvastam: hogy timsót, kaolint és aranyat is bányásztak itt a múltban. Egyébként akkor a község elég szegényesnek, elhanyagoltnak tűnt.

Ma Kovászó megújult arcával fogad. A helybeliek udvariasak, készségesen igazítanak útba. Kölcseyék iránt érdeklődünk. Természetesen ukránul. Veronka néni azonban, aki a Kölcsey portára kalauzol bennünket, tud magyarul, s azt mondja, az idősebbek közül mások is tudnak. Így Kölcseyéknél már magyarul köszönünk és mutatkozunk be a meglepődött családnak. Soha senki a sajtóból nem érdeklődött még irántuk. Pedig várták, hogy legalább a magyar konzulátuson felfigyelnek a nevükre. De csak az újlaki határátkelőn tették fel egyszer-másszor a csodálkozó kérdést:

– Maguk Kölcseyek? És ukránok? De furcsa. Aztán a magyar himuszt tudják-e? No, jól van, akkor menjenek.

Szívélyes invitálásukra mi is bemegyünk a lakásba, ott folytatjuk az ismerkedést. Vendéglátóink ketten vannak. Kölcsey Jánosné, született Markó Gizella és kisebbik lánya, Kölcsey Natália. Szerencsénkre épp most érkeztek haza. Egyikük Beregszászból, a férj betegágyától, másikuk a helyi általános iskolából, ahol kémiát tanít, és Natalja Ivanyivna Kilcsej a neve. Van egy idősebb nővére is, Jaroszláva, vagyis Szilvia, helyesbít a mama. Ő mérnöki főiskolát végzett Lembergben. Ma Ungváron él és férje ukrán vezetéknevét viseli. Fiú a családban nem született.

– Velem kihal Kárpátalján a Kölcsey nemzetség – konstatálja Natália, aki máig nem tud beletörődni abba, hogy az ukrán átírás úgy eltorzítja szép magyar családnevét. Ezért öröm számára, ha Beregszászban az emléktáblán eredetiben olvashatja. Ez a vallomás nagyobb meglepetés volt számomra annál, hogy egy kárpátaljai ruszin faluban sikerült élő Kölcseyeket találnom.

Gizella asszony még jól beszél magyarul. Natália már inkább csak ért. De anyját ukránul is "onyuká"-nak szólítja, apját "opuka"-ként emlegeti. Idős néniknek az utcán "csókolom"-ot, magával egykorúaknak "sziá"-t köszön. Nyilván így tanulta gyerekkorában. De hogy óvodában, iskolában, egyetemen nem hallott magyar szót, lassan elszokott tőle.

Anya és leánya természetesen tudják, hogy a Kölcseyek odaátról, a Kovászótól nem messze meghúzott határ másik oldaláról származnak. Jártak ők Szatmárcsekén is, próbáltak ott rokonokat keresni, de eredménytelenül. Úgy tudják, Visken és Bökényben sem élnek már Kölcseyek. Azért ők nem adták fel a reményt. Egy alkalommal Budapesten megnézték a telefonkönyvet. Csodák csodája: négy olyan számot találtak, amelynek Kölcseyek voltak a tulajdonosai. Nem haboztak, felhívták őket. Három közülük nem, de a negyedik megörült a névrokonságnak. A XIV. kerületben élő Kölcsey Sándor meghívta és igazi rokonokként fogadta a kovászói Kölcseyeket 1988-ban Budapesten. Állítólag akkor ki is bogozták a közös ágból való származás szálait. Sokáig leveleztek is. Csak az utóbbi időben szakadt meg a kapcsolat. Talán nem is élnek már. És fényképeket vesznek elő, amelyek bizonyítják, hogy nem voltak már akkor sem fiatal emberek.

Egyébként a család rengeteg fényképet őriz, és példás rendben, megszámozva tartja múltjának dokumentumait. Mintha egy régi nemesi udvarház levéltárából kerültek volna elő azok a megsárgult iratok, amelyekből megpróbáljuk a családfát felépíteni. A maximális hitelesség érdekében megkeressük a Kölcsey- sírokat a temetőben és betekintünk az egyházi anyakönyvekbe is, amelyek 1800-tól kezdve rögzítik a születéseket és elhalálozásokat.

Ezek szerint az első hiteles ős egy névrokon Kölcsey Ferenc, akiről összesen annyit sikerült kideríteni, hogy 1871-ben nagykorú kovászói lakos volt. Valószínűleg ő lehetett a szépapa, apja idősebb Kölcsey Györgynek, a dédapának. Az ő fia, a nagyapa is György lett, 1908-tól 1960-ig élt. Fakitermelő vállalkozó volt, és a családi levéltár bizonysága szerint nagy pénzek forogtak a kezén. Becsületes, gerinces ember lehetett. Egy 1938-ban kiállított erkölcsi bizonyítvány szerint a forradalmak, a kommunizmus és a megszállások alatt példás honpolgári magatartást tanúsított. Feleségével, Száraz Ilonával három gyereket neveltek fel. Gizella és Gyula már ott nyugszik szüleivel együtt magyar feliratú fejfák alatt a temetőben. Törött lábbal ugyan, de él és kívánjuk, hogy minél hamarabb gyógyultan kerüljön haza János, aki férfiágon utolsó a kovászói Kölcseyek közül. Ő 1935-ben született, műszaki főiskolai tanulmányait Arhangelszkben kezdte és Lembergben fejezte be.

Kölcsey János, személyazonosságija szerint Iván Jurijovics Kilcsej 40 évet dolgozott le vezető beosztásokban a vasútnál. Munkahelyén nyilván csak oroszul vagy ukránul beszélt, magyar kiejtése, mondatfűzése mégis hibátlan. Sajnos, csak öt percig élvezhettük. Ennyit engedélyezett az ügyeletes nővér az influenzajárványtól óvakodva. E rövid, ismerkedő jellegű látogatás is elég volt ahhoz, hogy meggyőződjünk róla: olyan valakivel találkoztunk, aki nemcsak arcvonásaiban, hanem mentalitásban és identitásban is őrzője a Kölcsey-örökségnek.

Ékes bizonyítéka ennek az a fél évszázadon át rejtegetett koronás, címeres nemzeti zászló, amelyet a család egy magyarországi tanárnak ajándékozott, hogy a későbbiekben belátása szerint valamelyik magyarság-szervezetnél helyezze el. "Mindent a hazáért!" – hirdeti rajta Kölcsey Ferenc meghagyását sárga selyem hímzéssel a felirat. E drága, muzeális értékű ereklye megőrzése és a köznek ajándékozása igazi Kölcseyhez méltó gesztus volt.

Köszönjük az utolsó kárpátaljai Kölcseynek. 

 

P. S. Az 1. bécsi döntés után Magyarország visszakapta Kárpátalja délnyugati sávját a magyar határ mentén. 1939-ben Trianon után visszatérő területek magyarságának maradéktalan boldogságában a hazai közvélemény egy emberként osztozott. Országos gyűjtések születtek Kárpátalja megsegítésére. Így többek között sok-sok magyar zászlót is küldtek a külhonba. Közöttük volt az a két selyemzászló is, amelyet Nagy– és Kiskanizsa leventéi ajándékoztak Munkácsnak. Közel száz év után kalandos körülmények között térhetett haza Nagykanizsára az egykori leventék által adományozott nemzeti ereklye, Kovászóról, az utolsó kárpátaljai Kölcseytől. Jelenleg a nemzeti ereklye a nagykanizsai polgársmesteri hivatalban megtekinthető.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap