A kölcsön

Kondra Katalin, k, 01/19/2016 - 00:15

Hideg januári nap volt. Olyan idő, amikor még a kutyát sem verik ki a házból. Kovács úr az ablaknál állva az utcát figyelte, aggódott. – Lehet, hogy el sem jön – szólt gondterhelten a kályhánál ülő asszony felé. – Ha nem, hát nem – válaszolt amaz közönyösen. – Pedig, ha nem kapjuk meg a kölcsönt, akkor nem lesz, amiből visszafizessük a másikat – folytatta a férfi. – Úgy kell neked! Megmondtam, hogy a kölcsön nem ingyen van. Előbb-utóbb rámegy a házunk – csattant fel a felesége. Kovács úr hallgatott. Tudta, hogy igaza van az asszonynak, de már minden hiába. A dolgokon nem lehet változtatni. Mindig szerényen éltek. Azt a kevés pénzt, amit ketten kerestek az asszony egyedül kezelte, és szó se róla, jól beosztotta. Semmi luxus, semmi szórakozás. Ő persze nem mert, ellenkezni. Az asszony szigorú, nagyhangú, de be kell látni, hogy mindig igaza van, vagy igaza lesz előbb-utóbb. Karácsony előtt történ, hogy Kovács úr egy tévéreklámtól kísértésbe esett. Gazdag, fényűző ünnepet akart, olyat, amilyet csak amerikai filmekben látott. Életében először felséges lakomáról ábrándozott. Meg akarta lepni az asszonyt, a gyermekeket és az unokákat, ezért nem szólt senkinek, csak titokban felhívta a megadott telefonszámot és másnap, amikor az asszony elutazott a lányaikhoz, házhoz jött a kölcsön. Mondani sem kell, hogy milyen képet vágott Kovácsné, amikor két nap múlva hazatért. Az egyszerű kis parasztház fényárban úszott. Az aprócska előszobában akkora fenyőfa állott égőkkel feldíszítve, hogy az asszony alig fért be az ajtón. – Nahát, mekkora fa! Honnét van? – kérdezte gyanakvóan. – Az titok anyukám, de gyere csak, gyere. Bent is van egy, a nappaliba – mondta a férfi és izgatottan terelte az asszonyt befele. – Mit szólsz drágám? Úgy-e, hogy pazar? Olyan karácsonyunk lesz, amilyet eddig csak a tévében láttál! – Nem túl korai? És honnan volt rá pénz? Tudtommal nekünk erre nem telik – kezdődött a műsor, de Kovács úr erre is fel volt készülve. – Ezek műfenyők, nem fogják lehullatni a tűleveleket. Jobb előre dolgozni, hogy legyen idő az ünneplésre. A pénz kölcsön van, de igazán kihagyhatatlan ajánlat volt – sorolta el egy szuszra, hogy elejét vegye a további faggatózásnak. Kovácsné feltűnően jól fogadta férje újabbnál újabb meglepetéseit. Az ünnepi vacsorát egy neves étteremből hozatták és öt fogásból állt. Erre az alkalomra Kovács úr egy pincért és egy konyhalányt is felfogadott, hogy a feleségének ne kelljen az asztal körül ugrálnia. Vacsora után a fa alól méretes csomagok kerültek elő. Kovácsné egy párducmintás műszőrme kabáttal lett gazdagabb, a lányokat apjuk halbőrből készült táskákkal és csizmákkal kápráztatta el, az unokák a tévé reklámokból közismert játékok valamelyikével gyorsan elvonultak a hátsó szobába, nehogy idő előtt véget érjen a nagy álom. Hiszen akkor be kéne érniük a legolcsóbb társasjátékkal, ráadásul együtt kellene, hogy játszanak. Szinte soha nem lehetnek egyedül, külön szobájuk otthon sincs. A hangulat rendkívüli volt és nem csak a drága borok miatt, hanem azért is, mert a jelenlévők közül mindenki arra gondolt, hogy vajon mi lesz holnap. Ez nem az én gondom – próbálta megnyugtatni magát Kovácsné. Ha a papa ilyen nagyvonalú, biztosan megengedheti magának – gondolták a lányok. Nagypapiék biztosan nyertek a lottón – szögezték le az unokák maguk között. Mi aztán nem adunk kölcsön az öregnek, a múltkorival is tartozik – egyeztek meg a vők, csak Kovács úr ült úgy közöttük, mint amikor minden a legnagyobb rendben van. Januárban aztán megint igaza lett az asszonynak. A kereset éppen csak fedte a kiadásokat, ebben viszont nem fért bele az esedékes törlesztő részlet. – Biztosan van egy kis dugipénzed anyukám – hízelkedett Kovács úr. – Te mindig mindenre gondolsz. Kisegíthetnél, hiszen mindent értetek tettem. – Tudtam! – csattant fel az asszony. – Mindig ez van. Nem megmondtam, hogy addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér? Most bizony nagy bajban vagy, mert nekem aztán nincs egy forintom se. Ajándékot vettem rajta az unokáinknak, amikor náluk voltam. Eszembe sem jutott meghívni őket karácsonyra, amikor ilyen szűkösen élünk. Csak magadra vess, mert bizony az unokák ezután is jönni fognak. Mit tehetett Kovács úr? Újabb kölcsönhöz folyamodott, hogy legyen miből az előzőt, kifizesse. Szerencsére a kutya-hideg ellenére, ha késve is, de újra házhoz jött a kölcsön. Kovács úr, egyelőre megnyugodott. Néhány hét elteltével azonban keservesen döbbent rá, mekkora adósság nyomja a vállát. Többé nem volt se éjjele, se nappala. Rettegett. Mi lesz, ha nem tud törleszteni, vagy beteg lesz? Máris különböző betegségek tüneteit vélte felfedezni magán. Ha meghalok az sem lesz, amiből eltemessenek – szorongott. Másnap amint hazaért a munkából, oda állt az asszony elé. – Másodállást vállaltam – jelentette be. Azon az estén a vacsora utáni tévézés elmaradt. – Valami bajod van? – kérdezte Kovácsné gyanakodva. – Korán kelek – mondta Kovács úr fáradtan, miközben magára húzta a takarót. – Most az egyszer jól döntöttél, mert kölcsönről többet hallani se akarok – jelentette ki a felesége és lekapcsolta a lámpát. Kovács úr sokáig forgolódott az ágyban. Az álom küszöbét átlépve, még fülében zsongtak az asszony szavai, és egyszer csak meglátta Kovácsnét amint belép a bankba. – Mit akarhat ott?– rettent meg Kovács úr és óvatosan az ablakhoz lopakodott. – Újabb kölcsön? – hallotta az ügyintéző hölgy hangját. – Éppen csak annyi, hogy a szegény uramat eltemethessem – sírta el magát Kovácsné. – Kétszázezer. Többet nem lehet. Így is, ha összevonjuk már több annál, mint amit vissza tud fizetni. A háza is rámehet. A temetkezési vállalatnál, a szomorú-képű igazgató sajnálkozva vakargatta kopaszodó fejét. – Értse meg asszonyom, hogy ilyen árak mellett többet nem tehetek önért. Illetve volna egy ajánlatom, de az maradjon szigorúan köztünk. Mikor az asszony jelezte, hogy természetesen minden megoldásra hajlandó, akkor az igazgató betessékelte a szobájába és az ajtót kulcsra zárta. – Ezt természetesen nem kötelező elfogadnia, de ez a legolcsóbb ajánlatom – kezdett bele. Az asszony egyre növekvő aggodalommal várta, hogy mi lesz a végkifejlet. – Szervezünk a férjének egy pompás temetést kétszázezer forintért. Tölgyfakoporsó, selyem szemfödő, koszorúk, virágok, és minden, ami kell. A legpazarabb kriptánkban helyezzük el a koporsót, de...Itt az asszony könnyekre fakadt. – Maga a legdrágább ember, milyen arany szíve van. Az igazgató azonban önmagától kissé meghatódva, szelíden leintette. – Még nem mondtam el mindent kedves. A temetés után, amikor senki nincs a temetőben, a férje koporsóját kihozzuk a kriptából, a testet átrakjuk egy olcsó deszkaládába és elégetjük. A hamvakat szétszórjuk a temetőbe, így mindenki jól jár. Nem igaz? – Itt úgy nézett az asszonyra, mint aki könnyes hálát vár egy rendkívüli jótéteményért. Az asszony szava azonban elakadt. Olyan köhögési roham fogta el, hogy Kovács úr riadtan ugrott ki az ágyból. – Szent egek, meg ne halj nekem! – kiáltotta, de rögtön elcsendesedett, amint megpillantotta asszonya elképedt ábrázatát. – Miért kiabálsz papa? – kérdezte Kovácsné álmosan. – Jól rám ijesztettél hallod?! – szólt Kovács reszketve. – Csak félre nyeltem, de kedves, hogy aggódsz – fordult át Kovácsné a másik oldalára. Ami ma álom, holnapra valóság lehet – gondolta Kovács úr szomorúan, és öltözködni kezdett, hogy másodállásának elkötelezettjeként felsöpörje a hajnali utcák szemetét.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap