A könyvbemutató

Mila, k, 12/19/2017 - 00:02

     Valóban bolondos ez az április. Nem csak arról van szó, hogy reggel hét ágra süt a nap, majd jönnek a felhők, úgy tódulnak, mintha valaki  űzné őket, azután szétválnak, az egyik részük a jobb szárnyon, a másik a bal szárnyon vívja az égi csatát, és senki sem kerül ki győztesen, mert a  viharfelhőket elfújja a szél, de nem mind, csak annyit, hogy a Nap is sápadt legyen, mint a Hold. Ilyen időjárás „ifjúi” hetvenkét éves testem, lelkem is úgy megrázta, mint Krisztus a vargát.Nem hagyhatom el magam! Én már napok óta egy kedves írónak a könyvbemutatójára készülök. Persze a nyavalyámat nem vertem nagydobra, mert az író előzékeny rokona nem fogadna be az autójába. Az ő helyében én sem tenném.

 A bemutató előtti napon felhívtam egy volt osztálytársamat, hogy várjon meg az autóbusz állomáson, ne lődörögjek egyedül, amíg Tamás rabbi házához nem érek, mert az autóbusz előbb megérkezik, mint a megbeszélt találkozás. Ezt is elintéztem, gondoltam én.

   Elérkezett a bemutató napja. Felszálltam a topolyai autóbuszra, és nem a belgrádira, csak azzal nem számítottam, hogy Bácstopolyán több mint 20 percet álltunk.
Mérgelődtem. A franc csapna bele! Nekem még az utazáskor is bosszankodni kell?!
Hiába forgattam a szemem. Az autóbusz nyugodtan állt.
Na végre!
Megérkezett a sofőr, aki biztosan jót csevegett valamelyik helyiségben.
Elindultunk, és állítom, ha csigabuszon utazok, biztosan hamarabb Szabadkára érek.
Igyekeztem leszállni az autóbusznak csúfolt tragacsról, és siettem a kijárat felé.
Már megfogalmaztam előre, mit mondok a várakozó osztálytársamnak, akinek se híre se hamva nem volt sehol sem.
Meregettem a szememet jobbra, balra, előre, még hátra is, de akit kerestem, mintha a föld nyelte volna el.
Ez aztán jól átejtett engem, morfondíroztam magamban, és az ismert útszakasznak vettem az irányt.
Szép idő volt, csak egy kicsit fújt a szél, de annak ellenére mindenki kigombolt tavaszi kabátban közeledett felém. A fiatalok rövid ujjú pólóban robogtak el mellettem, én meg lassan lépkedtem, mert időmilliomos voltam.
Nem szeretem a kirakatokat bámulni, ha nincs pénzem vásárolni. Inkább élveztem a napos időben vidáman csevegő, vagy haladó emberek látványát.
 Akár milyen lassan is bandukoltam, a megbeszélt házhoz fél órával előbb odaértem.
Bemutatkoztam egy úri embernek, aki kedves volt, és elfogadott útitársnak.
Elnézést kértem, amiért hamarabb megjöttem, és míg ő készült, én nézegettem a hatalmas könyvtárát, értékes festményeit. Olyan kellemes, pozitív kisugárzása volt annak a szobának.
  Jött a fia, magas, barna hajú, kellemes benyomást keltő, sokbeszédű fiatalember, és elindultunk. Ő vezetett.
Egész jól éreztem magam útközben.
  Megérkeztünk Szeged központjába, de egyikünk sem tudta, most merre, hova. Akit megkérdeztünk, vagy nem volt szegedi, vagy fogalma sem volt semmiről.Megláttam két munkást, akik valamit ástak a parkban, nem messze az úttól.
- Egy pillanat, én megkérdezem őket, biztos tudják, hova kell menni. 
- Jó napot kívánok! Mi keressük ezt meg ezt az utcát. Merre kell menni? Még a házszámot is elhadartam.
– Nem tudjuk- volt a válasz-, de itt szemben van a városi könyvtár, ott útbaigazítást kapnak.Úgy is történt. Az orrunk előtt volt az épület, csak éppen nem tudtuk, hogy oda igyekezünk.Bementünk a könyvtárba. Az egyik kedves fiatalember addig telefonált, hogy megnyugtatott bennünket: jó helyen járunk, és tizenhét órakor kezdődik a könyvbemutató.Ahogy indultunk a büfé felé, megérkezett az író, Avi, és örömmel üdvözöltük egymást. Személyesen most találkoztam Vele. Hagytam, a rokonok örülhessenek egymásnak, és csak azután cuppant el a két puszi.Meggyőztük Avit, öt órakor kezdődik a bemutató. Egyre mondta: „Én úgy tudom, négy órakor”.

-Dehogy, mi jól leérdeklődtük. Biztos tolódás történt.
Avi beleegyezett, és csevegtünk, amikor odajött a könyvtáros nő ezzel a szöveggel:”Már tíz perce el kellett volna kezdeni a bemutatót”
Felugrottunk, és egyre szabadkoztunk, hogy…de akkor is elkéste Avi a saját könyvbemutatóját.
  Szép élményben volt részünk. Egy újságíró vezette a beszélgetést. Színésznő olvasta fel a részleteket.
Ezen kívül volt egy kellemes meglepetésem. A Poet.hu oldalról ismert Jagos István Róbert és Kovács Ágnes is jelen voltak. Hihetetlen! Őszintén megörültünk egymásnak. Nem is lehetett volna szebb ez a délután.
Amikor véget ért a bemutató, Tamás rabbi, akivel utaztam, és Avi, meghívtak bennünket egy halászlére.
Hallgattam, mint a vett malac, mert én nem eszem a halászlét, amióta véletlenül paprika helyett patkánymérget tettem a halpaprikásba. Mindegy. Nem eszek, pedig már kopogtak a szemeim.
Megkérdeztem a pincértől, van-e sült hal. Igen volt a válasz, és örömmel rámondtam az igent, az egyik fajtára, amik közül választhattam.
Ahogy így eszegetünk, és beszélgetünk, egyszer Tamás nyújtja nekem a telefonját.
-A lánya keresi.
-Haló, kislányom, mi baj van?-, kérdeztem aggodalmasan.
A telefon hallgatott.
-Kiabálj, nem hallok semmit!
Még mindig nem hallottam, pedig épp a jobb oldalon levő két fülemre tettem a mobilt.
Megkértem, a mellettem ülőt, hallgassa a lányomat, és közvetítsen.
-Arra kérte a lánya, rögtön jelentkezzen neki.
  Uram Jézus, mi történt?
Nos a könyvtáros nő is annyit értett az idegen mobilhoz, mint amennyit én hallottam.
Visszakadarodott a mobil Tamáshoz, aki azt mondta, itt vagyunk Szegeden, most fél hat van, nemsokára megérkezünk. Legyen nyugodt a gyerekem.
Itt azonban nem fejeződött be a történet.
Az én mobilom, ami csak akkor működik, ha jól összeszorítom, kikapcsolt magától, és elérhetetlen leszek.
A lányom, úgy értette, a határon vagyunk fél hatkor, és sehogyan sem érkezek meg a barátnőmhöz, Erikához.
Megint Tamás kapta a hívást: amint megérkezek a Borkastélyba, rögtön telefonáljak.
Eddig is idegeskedtem, ugyan mi baj történhetett odahaza, most aztán kis híján szívbajt kaptam.
Mire is gondol ilyenkor egy anya? Biztos a fiaméknál történt valami nagy baj.
Az idő sehogyan sem akart múlni.
Végre megérkeztünk a Borkastélyba. Kedvesek voltak hozzám útitársaim, egész a bejáratig elvittek.
Fél tíz volt.
Rohantam fel Erika szobájába, akinek az arcán a megnyugvás, a szeméből meg a szeretet csillogott. A lányával körülpusziltak, és jó nagy fejmosást kaptam.
-Hol vagy Te?
Már az interneten kerestünk. Megmozgattunk minden követ. Az osztálytársad felhívta az unokádat, és jelentette: nem érkeztél meg Szabadkára. Az unokád felhívta a lányodat, aki épp hazafelé tartott autóbusszal, hogy eltűnt a nagymama. Elkezdődött a hajsza. Biztos a kórházban kötöttél ki valahol útközben, hiszen előtte való pár nappal a sürgősségin segítettek rajtad. Felhívták a verbászi kórházat, a szabadkait, nem vittek-e be oda. Megtudták: nem Akkor a legidősebb unokád azt mondta, fogadjanak taxit, és keressenek meg Szabadkán, vagy Szegeden. A lányom is idegességében megkérdezte tőle: észen vagy te, és hol is keressük? Akkor felhívtak egy másik osztálytársamat, az sem tudott semmit. Az interneten megtalálták Tamás számát, és felhívták a feleségét, aki azt mondta: elindultunk Szegedre. Most azon idegeskedik mindenki, hogy már régen itthon kellene lennetek. A határtól eddig ennyi időre volt szükséged? A férjem is meg akart indítani, menjek és keresselek, biztos eltévedtél ebben a sötétben. Másfelé vetted az irányt. Most rögtön hívd fel a lányod, és mondd meg neki, hogy szerencsésen ide értél.
Az unokám vette fel a telefont.
-Mama, jól vagy?
-Igen.
-Most engedtelek el egyedül útra, meg soha többet.
-Ugyan édes kislányom, miért idegeskedtetek ennyit miattam?
Hidd el nekem, nem a meglevő betegségembe halok bele, hanem akkor fogok meghalni, ha többé nem lélegzek.
-De mama!
-Tudjátok jól, rendszeresen beszedem az orvosságokat, és néha betartom az orvos utasításait.
Nem szabad: lehajolnom, főleg hirtelen. Azt mondd meg nekem: hogyan fűzzem be a cipőmet. A nyakamat nem nyújtogathatom felfelé, mint a gólya, se lassan, se hirtelen. Tilos keltkalácsot, pampuskát fogyasztani, főleg forrón nem, pedig a film címe is így hangzik: Van, aki forrón szeret, hát én is. Tilos idegeskedni (na persze). Vigyázzak a frontváltozásnál, csak azt nem tudom kire. Azért szabad nekem beszedni az orvosságokat, órák hosszát várakozni az egészség házban, a váróteremben, hogy kiírassam az orvosságot, azután szabad kivenni az orvosságokat, ha van pénzem. Néha azért kimozdulhatok otthonról!
Most megnyugodtál drága kis unokám? Látod, mindent tudok. Nagyon vigyáztam magamra.
-Ugyan mamám, mi már az Interpolt akartuk riasztani, te meg viccelődsz velünk.
Ha ezt valamelyikünk követte volna el, most leharaptad volna a fejünket.
-Ez így igaz de csak egy kicsit. Szeret a mama benneteket. Nem tudom mikor indulok haza, ne idegeskedjetek.  

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap