Könyvek nyelvén…

Lukáts János, k, 04/30/2019 - 00:04

 

 

 

 

Egy kiváló magyarországi folyóirat főszerkesztője arra kért, írnám le, hogy milyen törvények vagy szabályok szerint alakul a könyv és az olvasás helyzete változó világunkban. Bevallom, én szabályokat nem észlelek, törvényeket nem ismerek, elmondom inkább, amit a magam tapasztalatából erről a dologról gondolok. Sorban, minden rendszer nélkül, ahogy eszembe jut…

 

Családi könyvtárunkúgy négyezer kötetből áll, három nemzedék gyarapította, s már a negyedik is alaposan hozzárakosgat. Magyar és külföldi szépirodalom (részben idegen nyelvű) mellett történelem, filozófia, sok művészettörténet, az antik szerzők kötetei, számos jogtudományi írás (amelyek lassan inkább jogtörténetté válnak). A legrégebbi a francia enciklopédisták idejében kiadott Contrat social, de föllelhető Eötvös József A falu jegyzőjének 1847-es kiadása, amelyet akár Petőfi is forgathatott. Rézmetszetes kolligátumok a Bach-korszak idejéből, egy angol nyelvű képes Shakespeare-összes, dedikált kötet Szabó Lőrinctől és Pablo Nerudától. Használta a könyveket napi munkájában a jogász, a tanár, a diák, a háziasszony, gyerek, felnőtt, idős. Megnyugdíjasodván első (féléves!) dolgom volt, hogy a könyvtár állományát számítógépre vittem. E gályarab-munka során került elő többek között Vörösmarty Szózatának egy olasz fordítása az 1870-es évekből, néhány Nyugat-évfolyam, egy verskézirat Berda Józseftől, de ezek inkább kuriózumok. A gyűjteményből három nemzedék munkája nyomán könyvtár lett, minden könyvtárépítő rajta hagyta keze nyomát (és ízlését, érdeklődését, pénztárcája pillanatnyi erejét) a gyűjteményen. A könyvtár előbb egy, majd több szekrényben, később külön polcrendszeren, aztán külön szobában terpeszkedett, megalkotóit kitúrással fenyegetve saját lakásukból.

A családi könyvtárak – lappangva, vagy tudatosan – a család történetét őrzik lapjaik közt, a család ismereteiről és szórakozásairól egyaránt vallanak, a dédelgetett kedvencekről és a rejtegetni való kötetekről alkalmanként. Valójában csöndes tanúi és őrzői a legkisebb közösség emlékezetének, a családénak, amelyből az ország, a nemzet épül fel. A családi könyvtárak együttese vajon kiadja egy nemzet közgondolkodását? Talán igen. Az ember néha áldozatot hoz a könyvtáráért, amiként a családjáért, az országáért is!

 

Olvastál ma már? – ezt a felzaklató erejű reklámszöveget a metrón észleltem, nevetnem kellett rajta. Ameddig szerény emlékeztem képes visszatapogatózni az időben, könyvek vettek körül, játékaim, kalandozásom tárgyai könyvek voltak, első elképzelt világ- és űrutazásaim serkentői és súgói hasonlóképpen. Nem voltam koravén könyvmoly, jártam kirándulni, úszni (egy időben még barlangászni is!), a könyv mégis természetesen egészítette ki napjaimat. Később aztán már magam is szaporítottam a betűvel telerótt papírlapokat. Ha vendégségbe mentem új ismerősökhöz, az első volt, hogy titokban megvizitáltam, mekkora és milyen könyvtáruk van, a család megítélésében ennek komoly súlya volt. Ha valamelyik könyvszekrényen felvágatlan könyvet találtam (régebben volt ilyen), a család nálam rossz pontot kapott. Ha viszont olyan könyv tekintett rám a polcokról, amit otthonról ismertem, azonnal volt összekötő kapocs, beszédtéma.

A könyv számomra szórakoztatóbb szórakozás volt a mozinál, a bandázásnál, a focinál (egy egyenest nem tudok rúgni a labdába). A könyv ablak volt a világra, vagy legalább annak egy-egy kamrájára. Beleképzeltem magamat a Baradlay-fiúk helyzetébe, Tom Sawyer Amerikájába, később A kiválasztott különös középkori figurájába. Hittem, vagy nem hittem az olvasottakat, inkább hihetőnek éreztem, vagy hiteltelennek, - olvasás közben észrevétlenül kialakult bennem a kritikai érzék is.

Miért olvas az ember? Jól meghatározható célokért, amiket persze nem mindig gondol végig. Tanul, szórakozik, unatkozik és könyvvel tölti az idejét, dolgozik és a könyvet használja útmutatóul. Keres valamit, néha maga sem tudja pontosan, hogy mit, helyette talál mást, ami eltéríti érdeklődését, kiegészíti, vagy csak átrendezi a korábbi tudást.

A könyv szabaddá tesz! – ez itt az én reklámszövegem, nem hirdetem a metrón, de bizonyítani szeretném volt s leendő napjaim olvasmányaival. A könyv a meghatározott környezet (ország, város, lakás) helyett a világ bármely korába és helyére elvisz, ha akarom. Egyszerre győz meg arról, hogy máshol is hozzám-hozzánk hasonló emberek élnek és küzdenek meg a maguk gondjaival, és arról, hogy a dolgokat, problémákat a miénktől eltérő módon is fel lehet fogni, gondolkodni róla. Mondhatnám tantárgyakra bontva: a történelem és a földrajz világába vezet el, vagy inkább azt hozza el nekem. De a fizikát is, a csillagászatot is, a természet törvényeit, titkait. Hogy ne maradjanak titkok.

Az olvasás elsősorban olvasás útján terjed, amelyik családban van olvasó fő, ott valószínűbb az olvasó gyermek. Azért példa nélkül is váltak sokan olvasóvá, az egyéni keresés tévelygései talán ugyanolyan hasznosak, mint a könyveket kézbe adó másik kéz. A kezdő vagy ritkán olvasók legfőbb panasza, hogy nincs mihez kötniük a könyvet, „sötétben elemlámpaként ad csak némi világosságot” – mondják. Való igaz, a könyvek keresik egymást, új ismereteik a már olvasottakhoz társulnak, térben-időben előbb apró szigetek keletkeznek, a szigetek átintegetnek egymásnak, idővel összefüggő szárazföldekké nőnek. Mielőtt új könyvbe kezdek, mindig „eléolvasok”, a szerzőről, ha ismeretlen, életművén belül a könyv helyéről. És olvasás közben kéznél legyen a térkép! Hányszor említ a könyv másik könyvet, másik személyt, vagy helyszínt, vagyis az olvasást „tovább kell folytatni”, több irányba, több dimenzióba. Lassan kialakul az ember fejében valamiféle olvasmányháló, amibe az új könyveket már könnyebb beleilleszteni. Lassan? – évek alatt, egy élet alatt, vagy még akkor sem biztos, hogy biztonságos és megbízható ez a háló, inkább csak orientál, egy új könyv esetleg összekuszálja, vagy átszövi az addig igaznak érzett hálót.

Az ember sokféle könyvet olvas, a szórakozás és a munka határvonala az olvasmányokban elhalványul. Egy történeti tanulmány, egy életrajz vajon nem szórakoztató-e egyúttal, egy útirajz vagy egy kalandregény nem mutathat-e be hitelesen valami egzotikus világot? És időnként az ember szívesen csörtet a tilosban, le-lekap nyáron, fáradtan, másnaposan a polcról egy-egy Agatha Christie-t, egy Simenont, vagy egy Chandlert, - egyet, maximum kettőt elolvas belőle gyorsan (többet nem tanácsos). Vannak panaszok az olvasással szemben: nincs rá idő, pénzkeresetre, kapcsolattartásra kell a figyelem. A panaszló számolja össze egyszer, mennyi időt tölt a televízió előtt, ostobaságokat fecsegő társaságban, vagy házkörüli semmittevésben, - ha ennek a tizedét töltené olvasással… Nem látok olvasni – mondják sokan, miközben járművet vezetnek, a tévét bámulják, gyerekek a számítógép előtt töltenek számlálatlan órákat. Az én szemem is bejárta már a számára kiszabott pályát, néha bizony hosszas kísérletet kell tennem a megfelelő kéztávolság megtalálásához, - megteszem. A nyaralás túl értékes, hogy olvasással töltsem - mondja az egyik, Nyáron végre elolvashatom a restanciámat - szól a másik. Lehet választani a két vélemény közül. Én egyiket se választom, nyáron ugyanannyit olvasok, mit télen, és a két másik évszakban.

Gyakran fordul elő, hogy több könyv is hever körülöttem, félig olvasottan. Váratlan lehetőség, vagy hirtelen támadt érdeklődés letéteti kezemből a vastagabb könyvet, utazáshoz vékonyabbat választok, ami a kabátzsebben elfér. Időnként szigorú főszerkesztők kérnek ellentmondást nem tűrő tapintatossággal, írnék erről-arról, de azonnal. Az írást előzze meg olvasás! – úgy illik, veszem a „musz” könyvet és olvasok, hogy aztán írjak róla. A könyv átka gyakran utolér: a megírás után úgy füstölög ki a könyv a fejemből, mintha sose láttam volna. Ilyenkor jöhet a félbehagyott első, második.

Egy olvasótárssal (ő is főszerkesztő volt valamikor!) néhány éve különös együttműködő versenyt kezdtünk. Egész évben minden könyvet fölírtunk, amit elolvastunk. Mindent, bármi is legyen, de csak az utolsó betűig elolvasottakat, félbehagyott könyv nem szerepelhet szigorú listánkon! Az év lejártával megmutattuk egymásnak olvasmányaink címjegyzékét: hányról beszéltünk az év során, hányat vettünk kézbe egymás sugalmazására, ki miként vallotta be könyvcímekben évközi szellemi elkalandozását. A könyvlista az embert jobban jellemzi a röntgenfelvételnél: szelleme mélyére világít, az érdeklődés kalandútjait mutatja. A versenyt már évek óta folytatjuk. (Szigorú olvasótársam többször hiányolta olvasmányaim közül az idegen nyelvűeket, sőt tavaly a nyolcvankét kötetet kevesellte, Egy olvasó ember ne adja évi száz könyvnél alább! – szabta ki rám a szigorú szentenciát.)

 

Korunk óriása a számítógép… Gyermekkoromban (amely az 1960-as évekre esett) a számológép még „a burzsoá áltudományok trójai falova” volt, fiatalkoromra (amely a 70-es években virágzott) a computer általában mozdony méretű fémóriás volt, amely a gyárak, irodák, intézetek félreeső zugaiban rozsdásodott hozzáértés és használat nélkül. Felnőtt koromban (amely a 80-as években robogott el) a gépek váratlanul megkisebbedtek, megkapták a Commodore (Parancsnok) nevet, és átvették világunk fölött a parancsnokságot. Én magam (bizonyosan nem egyedül) megőszülvén kezdtem kikopogtatni mindazt, ami a hazai iskolásoknak és a japán óvodásoknak már mind a kisujjában volt. A számítógép lassan számítani kezdett…

E korszakváltó kezdemények után persze legtöbben belekényszerültünk, beleszoktunk „a gép” ismeretébe, használatába. Mára kevés az olyan lakás, amelyben ne volna helye ugyanolyan nyilvánvalóan, mint a telefonnak, a televíziónak. Az írógépeket pedig lehordtuk a pincébe, vázák és nippek hordozója lett, vagy határon túli magyar könyvtáraknak ajándékoztuk.

A lustaság viszi előre a világot- ezt a rossz hangzású, de általam kedvelt bölcsességet mi sem bizonyítja jobban, mint a számítógép. A gép sokoldalúságát én ugyan csak töredékesen ismerem, de munkámat, napomat, szórakozásomat, kapcsolattartásomat a világgal, egy könyvtáróriással úgy tálalja elém, hogy mozdulnom se kell mellőle. A film, a zene, az irodalom, a posta, a vallomásos szerelmi levelezés, a sürgöny és a távirat, a csomag- és virágküldő szolgálat, a menetrend, az évkönyv- és naptárszerkesztés mind ott rejtőzik abban az ujjnyi vastag (vékony!) lapocskában (és a kofferban, amely az íróasztal alatt dünnyög). Az értők mindebből láthatják, mennyire szegényes komputerismeretem, de ha egyéb dolgaim volnának, a gép bizonyosan azokra is megoldást ajánlana készségesen.

Még a 70-es évek kezdetén hallottam a global village elnevezést, a világfalut, amit kezdetben nem értettem, aztán nagyképű arroganciának éreztem, ma pedig reggelenként így ülök le gépem elé: - No, lássuk, mi újság a faluban?!

Következetes, tiszta, csöndes, gyors, - most pillanatnyilag kifogytam dicséretiből a gépnek. Amint bekapcsoláskor feltűnik a baktató zöld sárkány, az arany nyíl, a fejét csóváló kutyafigura, valami különös érzés fog el: ezt a szerkezetet a lelkes alkotók jókedvükben csinálták. És – nyilván – számítógép-matadorok ezrei rakták egymás után tudásukat, hogy újabb részletekkel gazdagítsák a már szinte megmérhetetlent. És egyre jobban érzem a különbséget a szakember, aki életét tette fel a gép fejlesztésére, és a használó között, aki a maga levelét, napi híreit, adóbevallását kéri szépen a géptől. Esetleg a pasziánszjátékot…

Van délelőtt, hogy tízszer is bekapcsolom, belekukkantok a Google-ba, adatot, nevet, mit tudom én, mit keresek, dohogok, hogy a gép kevesebbet ad ki a vártnál, hogy túl sokat ad ki. De még mindig egyszerűbb, mint fölkelni, fölmászni, leemelni, föllapozni, böngészni, satöbbi. És hátha közben jött levelem, és nézzük meg Elvirát a hétvégi kalandtúrához, a fotóalbumból válogassunk képeket egy útirajzhoz. Mindehhez el sem kell mozdulnom helyemről, a gép készségesen adagolja a belekódoltakat, a belerejtetteket.

És ott az irodalom, folyamatosan nő a képernyőről leolvasható művek mennyisége. A szépirodalmi kötetek százai-ezrei, a tudományos művek, történelmi és helytörténeti, a művek rengetegében eligazító irodalomtörténet. Egész életművek várnak a gépen is elolvasásra (most csak Jókai, Németh László vagy Szabó Magda életművét említem). A függőleges képernyő a szem számára nem feltétlenül olvasóbarát, legalább félóránként célszerű felkelni a géptől és egy újabb kávét engedélyezni magunknak.

Azért elfog időnként valamiféle… nem is tudom, minek nevezzem: töprengés, kétség, bizalmatlanság, olyasforma érzés, mint amikor a gyanútlan játékos váratlanul megnyeri a főnyereményt, és a kezébe nyomnak – egy oroszlánt. A gép (a gépem) többet tud, mint én. Tudásának töredékét használom ki, amiképpen az ember az agykapacitása századrészét veszi igénybe élete során. Mi mindent tudhat még ez az egyre apróbb, néma óriás?!

És még kifogásokat támasztok vele szemben! Nem, ez nem igaz, ami nekem a gondom, arról a gép nem tehet. Ő eszköz, aki bárki kezében teljesít, kritikát nem gyakorol, önkritikáról pedig nem is tud!

A számítógép a napi munkában, a szokásokban, az ügyintézésben új világrendet alakított ki, már majdnem azt mondtam: az erkölcsökben is, és talán ez sem lett volna olyan nagy tévedés. Az asztalhoz láncol, ezt lehet kényelemnek nevezni (mert az!), és lehet a személyes emberi kapcsolatok elsorvasztásának mondani (mert bizony az!). Kézirat nincs többé, a hivatalok, a kiadók csak géppel írott-szerkesztett szövegeket fogadnak el, a szemét nem rontja senki többet mások kézírásával. Nem ismerem levelezőtársaim kézírása közül egyiket sem, mindegyik azonosan írott és szerkesztett géplevelet küldözget. Pedig miből ismerszik meg a személy jobban, mint a kézírásból?! Én ma szent borzongással nézem Madách vagy Ady kéziratait (még akár a fakszimiléjét is), ki lesz kíváncsi bármikor egy számítógépes levélre, amelyet felhasználva a virtuális papírkosárba dobnak. És a semmiben miként nézhet utána bárki egy levél, egy mondat, egy képlet hitelességének? Egyes szigorú szerkesztők már ma sem jelentetik meg írásainkat papíron, csak a képernyőn marad, vagyis a chipek közé rejtett semmiben. A komputerguruk közül olvasott valaki olyan könyvet, amelyet először ő nyitott ki, amelynek megcsapta a könyvszaga, amelyet lapozni élvezet, a műhöz illő könyvjelzővel ellátni illendőség, vagy amelyikben a ceruzás aláhúzásokról tudom, hogy nagyapám kezevonása? Van-e otthon könyvespolca, szekrénye, szobája, amelynek közepén megállva, egy pillanat alatt megérzi, hogy egy könyve hiányzik, vagy máshová került? Ez nosztalgia, elavult beidegzés! – hallom, de hányszor. Nos, elavult beidegzés minden szokás, az említett erkölcs, az értékek megtartása, az emlékőrzés, a kultúra, az udvariasság, az emberi szóváltás. Ezekkel most hogy lesz?

A gép kijavítja a hibát, ez „bele van kódolva”, - a kód a kor varázsszava, egyébként a tudás társadalmában több varázsszó lebeg, hat és működik, mint a legsötétebb középkorban. De a gép csak a gépi hibát javítja, a használónak személyiségi joga (ez is a kódok egyike) beleírni lapos ostobaságot, sunyi aljasságot, megindokolatlan véleményt, megismételni a már leírtakat, oda nem illőt írni, csak azért, hogy lássa a nevét (vagy a neve helyett használt bébigügyögést). Sose látott-hallott fantomok keresnek meg tegező formában és biztatnak, hogy nevezzem őket barátaimnak, tudják vajon, mi a barátság? Botrányos helyesírás, nyelv és nyelvtan nélküli beszélők árasztják el szósorokkal a képernyőt, mintha bukott diákok fogtak volna össze, hogy „háromszor verik az iskolán vissza” nyelvtanóráik kudarcait.

A számítógép gazdag világ, és amiként a valóságos világ a szélein lehajlik, és szemünk elől eltakarja a távolabbi tájakat, akként rejt (és tár fel készségesen) a számítógép is egyre újabb lehetőségeket. Aki pedig a kezem írására továbbra is kíváncsi, annak a kedvéért üres papírt emelek ki a nyomtatóból, kézzel rovom rá soraimat, borítékba csúsztatom, végignyálazom a ragasztós sávot, a borítékot megcímzem, a postára viszem, kiállom soromat, megfizetem a postagalambot, hazatérek, és izgalommal várni kezdem a válaszlevelet. Azért ez sem rossz mulatság!

 

A fiatalok nem olvasnak, ha olvasnak, vackot olvasnak! – alkalmanként előkapható mondat ez, bizonyítani nem szükséges, se az igazságát, se az ellenkezőjét. A mondatot zsebre dugva, megkérdeztük az érintetteket. Ők száznegyvenen készséggel válaszoltak, jót-rosszat, a remélt választ, alkalmanként meghökkentőt. Amit mondtak, rájuk jellemző, de talán nem csak rájuk.

Mesén nőttek fel, szülői-nagyszülői mesén, akár két korábbi nemzedék mesekönyvein, a családi elbeszélések majd’ százévnyi történelmet, emléket kapcsoltak a mesék közé. (És akinek nem meséltek, ahol nincsenek nagyszülők, szülő is csak egy, a múltat pedig végképp eltörölni kívánják? – ötlik fel bennem a kérdés, de nem nehezítem a kérdezettek helyzetét. Meg a magamét sem.)

Könyv, hány könyv, és milyen?– nagy a bizonytalanság. Van képeskönyv, lapozgató, kifestő (sőt, újabban már rágcsálható könyv is van!), mesékre nyírt Grimm- és Andersen-kötet. És Disney-füzetek, képregények, végtelenített sorozatok, amelyeket a gyermek képtelen és nem is akar széjjelválasztani. A könyvet nem szerzője nevével ismeri meg, inkább a cím, a sorozat, a borító alapján. Szöveg és kép alaposan egybefolyik, de egyre inkább a kép dominál. Már csak azért is, mert ami képes, az tévészerű! Maga se tudja hamarosan, olvasta-e a könyvet, vagy a tévében látta-e a filmet. Inkább összekötni akarja a kettőt, mintsem szétválasztani. Mindez még iskolás kor előtt, az évek számával a kínálat tovább növekszik. A megkérdezett fiatalnak válogatnia sem kell, önmagát kínálja az írott és az íratlan szó, a hangzó és az üvöltő zene, az egyszemélyes és a közös szórakozás, sport, társasjáték, iskola mellett vagy helyett, mozi, színház, akármi. Csak egyedül ne legyen önmagával, csak nehogy kívülről áradó program nélkül maradjon, nehogy kivonja magát a fogyasztásból és a közösségben való önfeladásból. Csúnya szavak? Csúnyák, a világhírű kultúraguru így fogalmazott: Szórakozzuk halálra magunkat! Azért ez túlzás, olvasnak fiataljaink, keveset, többet, rengeteget. Nagy a szóródás, nagy a különbség. Akik feleltek a kérdésekre, nem az átlag gyermekei, ők „a hegyen laknak”. De a kérdések bátran feltehetők minden fiatalnak, ők még készségesen válaszolnak, többnyire az igazat.

Olvassák az irodalmat, a valódit, és utálják az unalmast, vagyis, amit unalmasnak kiáltanak ki. A kötelező olvasmány (vagy inkább a kötelező nevezet?) eleve bizalmatlanságot kelt. Miközben meghökkentő szakkönyveket sorolnak fel olvasmányukként. Ajándékba egyre kevesebben kérnek és kapnak könyvet, még kevesebben olvassák el a kapott könyvet, mások maguk súgnak a Jézuskának és a könyv a karácsonyi főajándék. Az iskola nem az a hely, ahol könyvekről beszélgetnek, a tanárok könyvajánló szerepéről alig szólnak.

Harmincöt címes listát tálaltunk nekik, amelyet inkább a klasszikusnak érzett ifjúsági művekből állítottunk össze, a válaszok egyenletesen oszlanak meg, a művek nagy része mintha elfogadható volna számukra. Mellétesszük az ő olvasmányaikból készített másik listát, több száz tétel, sok szélsőséggel, nagy szóródással. A tegnap ponyvái ugyanúgy megélik a holnapot, mint a neoromantika új eposzai. Hogy volna családi könyvtár, vagy akár „könyvtár a lakásban”, legtöbben tagadják, miközben „bevallanak” többszáz-többezer kötetes házi gyűjteményt. A könyvtár számukra elsősorban az országos, városi, intézményes könyvállományt jelenti. A nem-olvasók, a könyv nélkülözői és elutasítói azért itt is jelen vannak, megvallják, hogy a könyv nem játszik szerepet életükben, és mindettől nem érzik rosszul magukat. Megváltozott világ megváltozott gyermekei ők, számukra a fogalmak sem föltétlenül azt jelentik, mint a kérdezőnek.

 

Miközben a könyvről és az olvasásról akarunk szokásokat és törvényeket megfogalmazni, tudnunk kell (tudjuk!), hogy a könyvvilág termékeinek egyre kisebb töredékét képes az ember áttekinteni, megszerezni, hát még elolvasni. De erről már régen lemondtunk. Hitelesnek érzett életművek újabb köteteit elolvassuk, hogy igazolást nyerjünk a bizalomra. Válogassunk bátran (és módjával) napjaink sikerkönyvei közül (a Harry Potter első három kötetét érdeklődéssel olvastam, annyi aztán elég is volt belőle), ami tetszik, ajánljuk gyermekeinknek, és fogadjuk el az ő ajánlásaikat is. Olvassunk minden nap, a könyv ott legyen a kezünk ügyében, bátran valljuk meg ezt az olthatatlan vonzalmunkat az írott szó és a lapozható könyv iránt. És erősítsük meg, amit egyszer már biztosnak éreztünk: vegyük kézbe időnként az alapműveket, gondoljuk azt: talán mi vagyunk az utolsó olvasói.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

 

 

 

 

 

 

  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap