A könyvtár

Jókai Anna, sze, 01/31/2018 - 00:03

 

 

 

 

Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor először láttam könyvtári környezetet. Fölfedeztem egy magánkölcsönkönyvtárat, ahol egyúttal eladás is folyt. Azóta sem olvastam annyit, mint gyermekkoromban, jóformán az volt akkor minden szórakozásom.

Ez a boltos azt hirdette, naponta cserél, ha a „kuncsaft” úgy kívánja. De egyedüli jelenség lehettem, ahogy valóban minden egymást követő napon megjelentem az egérszagú boltocskában, hónom alatt a kiolvasott könyvvel, s izgatottan nyálaztam az ábécérendbe szedett, gyűrött ajánlófüzetecske címlistáját. Meg is emelték – külön az én számomra – a tarifát, heti húsz fillérrel. „Tönkremegy a könyvek állaga” – mondta a bácsi. Nem értettem: „Aki többet koptat, többet fizessen” – fordította le mérgesen. Ez jut az eszembe, amikor a mostani évi kölcsönzési díj nevetséges összegére gondolok, s arra az igyekezetre, hogy minél gyakrabban juttassunk egy-egy könyvet kézbe – vagyis minél jobban kopik a lap, a födél, annál jobban megy „az üzlet”. A szellemi üzlet, persze. S ha ez így igaz, akkor az is igaz: napjaink könyvtára a közösség nagyvonalú ajándéka az egyénnek, abban a makacs hitben, hogy az egyén hajszálerecskéin átszivárogva, úgyis a közös óceánt gyarapítja végül minden.

Gyermekkoromból emlékszem vissza az érzékletesen felidézhető, jellegzetes „könyvtárszagra”, a nyomdafesték, a por és a papír különös, egymásba érett illatára. Még ma is, ha belépek egy-egy könyvekkel zsúfolt terembe, első, hogy nagyot szippantok a levegőből, s rögtön eloszlik a hely esetleges idegenségének érzete, otthon vagyok, ismerős közegben. Egyébként gyermekfejjel gyakran elgondoltam, ha felnövök, könyvesboltot nyitok, s mivel már akkor is szerettem volna egyeztetni az élet szellemi meghódítását a praktikummal (ez az, ami a legnehezebb!), úgy képzeltem, a könyvek árusításával sok pénzt keresek majd, s közben ha éppen nincs vevő, el is olvashatok mindent. Ma csak mosolyoghat ezen a naivitáson a könyvesbolti eladó, s a könyvtáros is, ha a munkájukból kívánnak „meggazdagodni”, vagy közben „olvasgatni”, hiszen arra sincs sokszor idejük, hogy a déli falatot nyugodtan lenyeljék. Bizony, ezen a pályán az elkoptatott szó, „hivatástudat”, élő fogalom, nélküle szökik, aki tud. Igaz, megfelelő fizikai kondíció is kívántatik, mert a könyvcsomó nehéz, s napközben jó néhányszor ide-oda hurcolja a vékonycsontú leányka is, ha éppen ő kölcsönöz. Szerető iróniával: a könyvtáros okleveles anyagmozgató, azzal a reménnyel, hogy a „szellemi anyagon” is mozdít egyúttal valamit.

Ifjúságomban a könyvtár iránti vonzalmam egy időre fellazult, ide-oda dobtak a körülmények, az életritmusom, a teherbíró képességem megszabta olvasmányaim mennyiségét, s a megtakarított vagy ellopott percek kevésnek bizonyultak arra, hogy rendszerességgel látogassak egy-egy közkönyvtárat. (Talán kitérő, de ide kívánkozik: gyermekkoromban az irodalom kiszorította az életet, fiatalságomban az élet győzte le az irodalmat; aztán íróságom első szakaszában az irodalom kényszerítő erővel visszafoglalt magának – már az alkotás fokán – minden talpalatnyi helyet, hogy mostanra létrejöjjön az egyensúly áhítása, egyelőre szakadatlan küzdelemben: személyiségteljesítés és életmű-teljesítés együtt.)

Később néhány évig – népművelőként – némi felügyeleti jogkört kaptam egy budapesti kerület könyvtárfiókjai fölött; őszintén mondhatom, eme ténykedésem folyamán tudtam meg a legkevesebbet és a leglényegtelenebbet az itteni munkáról. Mert meggyőződésem, hogy a kimutatások és statisztikai adatok önmagukban sem értéket, sem értéktelenséget nem mutatnak, a „beiratkozott olvasók száma” a valóságban sohasem azonos az igazi olvasók számával. S ugyan hogyan lehetne lemérni mennyiségileg azt a minőségi változást, amikor egy véletlenül betévedő, közömbös vagy rossz ízlésű ember, bizalmatlan bácsika, nyegle fiatalka, kétkezi munkába törődött, parasztnak vagy munkásnak „besorolt” férfi vagy nő már érdeklődéssel kér új olvasmányt, hallgat a könyvtáros véleményére, esetleg ébredő tudattal vitatkozik is vele? A választék, a technikai felszereltség, a könnyedén és áttekinthetően kezelhető katalógus, korszerű apparátus természetesen igen fontos. De ahogy a legkorszerűbb iskolában, az audiovizuális módszer minden csodájával felszerelt oktatási rendben is halott marad a tanítás, ha a tanár személyiségének varázsa nem ragyogja be a csak segédeszközként felfogható technikát – ugyanúgy a gombnyomásra működő, finoman surranó polcok, kápráztató zenei különtermek is élettelenek maradnak, ha a könyvtáros (vagy a könyvtár vezetése, vagy a könyvtár felettese) nem érti meg: a könyvtár nem közért, ahol a gyors áruforgalom a cél, s még csak nem is látványosságok mutogatása…

Elérkeztem ahhoz a ponthoz, mikor a könyvtárral, a könyvtárosokkal való igazi kapcsolatom kialakult. Nem vagyok elfogulatlan – nem is lehetek az, hiszen írói létemmel szorosan összefonódott könyvtárismeretről és könyvtárszeretetről van szó. Ítéletem nem egyes esetek kirívóan bántó vagy torokszorítóan megható átéléséből táplálkozik, hanem abból az élménysorozatból, amit immár tíz esztendeje, sok száz könyvtárban megfordulva, raktározhattam el. Mesterségemmel függ össze, bizonyára – engem először a könyvtáros lénye, egyénisége, kisugárzása érdekel. A mondatai, ahogy az olvasókhoz szól, köszönésének zenéje, az emberismerete, a tapintata, részvétele a sorsokban. A könyvtáros érdeklődése, kíváncsisága, egyéni ítélőképessége az, ami emlékeimben megmarad. A környezetből inkább csak a hangulat – a folyóiratokkal tömött szabadpolcok, ahol a beszélgetés szüneteiben mámorosan turkálgatok.

Az írás művelőjét törvényszerű magányosságba zárja; ezek a kirándulások az ország legtávolibb részeibe – emberi, oldó gyülekezetekbe kapcsolnak.

Gyakran beszéltem arról, alig vannak értelmes, gondolkodó társaságok, közhelyszintet meghaladó társalgási igények: nos, én még leginkább a könyvtárosok között találtam bátor, meglepően tájékozott, nyílt beszédpartnereket. Néha azt láttam ugyan, hogy nem éppen a „vezető” az élesztő a tésztában… Miért? Talán mert az ilyet nem elsősorban a szaktudása emelte a többi fölé, vagy mert – neki „van mit vesztenie”? Mindenesetre, jóleső érzés, ha nem a többiek pillantásából, feszélyezettségéből s az illető „mit tudhatjuk”-óvatosságából lehet megállapítani, ki a vezető és ki a „beosztott”.

Nem vagyok érzelgős alkat, mégis melegít, ha egy város vagy kicsi falu nevét hallom, s hozzá tudok kapcsolni egy-egy emberi arcot; hogy számomra könyvtáraink hivatalos elnevezése mögött ismerősök állnak; a dátumok éjszakába nyúló közös tépelődést jelentenek, sétát a városka műemlékei között, esti szippantást a tavaszi virágzásból – és sokszor magánbeszélgetéseket, rám bízott magánkeserűségek nyomasztó, vigaszt váró kérdéseit. Mert a könyvtáros nem mindenütt tekintődik igazi értéke szerint, a „rangos módiért” való divatos versenyfutásban nem áll oda a rajtvonalra, így aztán egy hamis értékrendben gyakran kívülrekesztődik a helyileg számon tartott „valakik” kasztjából.

Bizonyára nem véletlen, hogy néhány könyvtáros közeli „jó embereim” körébe is beletartozik. Ünnep táján tudom, hogy az érkező kívánságok nem üres szólamok, egy-két szó hozzám szól személyesen. Én hiszem: drukkolnak értem (értünk!), hogy bírjam (bírjuk) az ideget-lelket-testet tépő vállalkozást. S én is velük érzek számtalan veszélyszituációban. A könyvtáros minden „rendezvénnyel” kockázatot vállal, szervez, lelkesedik, szorong, egészen az este végéig, az eredmény nyugtató békéjéig… Vagy átéli s magára veszi a kudarcot. S mégis, milyen kevesen találják el „siker” esetén – s sokszor a „helybéli hatalmasságok” éppen – az őszinte elismerés szavait… Méltánylás nélkül az ember nehezen él. A könyvtárosnak többnyire belső, megoszthatatlan sikerei vannak, de amikor a vendéggel eszmét cserél, eljön a pillanat, hogy a magányból, az elszigeteltségből kilépjen – ha néhány órára is csupán. S hogy érezze: gondjaival nincs egyedül.

Nekem a könyvtár embereket jelent elsősorban. Embereket, akik a megszenvedett betűt eljuttatják lélektől lélekig, talán szellemtől szellemig; embereket, akik várakozva-vágyakozva toporognak a könyvek között, s befogadják a rejtjeles üzenetet.

…Hogy technikailag milyen lesz a jövő könyvtára? Ahhoz nem értek. De hogy mindenkor fontos feladata marad a friss tudományos informálás mellett az öntudatlanul is segélyt kérő lélek szolgálata – abban bizonyos vagyok. A könyv egyre kevésbé üres percek édesítésére szánt ánizsos cukorka – egyre inkább orvosság, ahol a használati utasítás: a könyvtáros kísérő jó szava.

(1977)

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap