Körmendi Lajos: Azok a hosszú éjszakák

Szerkesztő D, v, 09/25/2016 - 00:04

 

Nekem most jó így. Örökké arról álmodoztam, hogy egy normális, áttagos emberi életet éljek. Ez volt az állnom. Mindig próbáltam talpra állni, de iszonyú nehezen ment.

 

Leányanya szült egy dunántúli munkásszállón, egy kisvárosban. Utána állami gondozásba adott. Apámat nem ismertem, de sokat hallottam róla. Rendőr volt, kérvényezte a házasságot, ugyanis a rendőröknek engedélyt kell kérni, ha el akarnak venni valakit, és akkor nyomoznak a nő után satöbbi. Apám kérvényét többször elutasították, nem tudom, miért. Mikor aztán megadták volna az engedélyt, akkor már anyámnak nem kellett apám. Anyám felment Pestre, és eltűnt. De előtte még valahogy visszaszerzett engem, és hazalökött nagyanyámnak. Akkor még nagyanyámnak se kellettem, a szomszédasszony gondozott két hétig. Na, akkor átszólt Irénke néni:

 

– Rebus, nézd már meg az unokádat!

 

Két karosszéken aludtam a kályha mellett. Nagyanyám jött, megnézett, hazavitt, utána mindig ő nevelt. Anyám egy-egy látogatása között évek teltek el. Hároméves voltam, amikor nagyanyám idegösszeomlást kapott, hat hónapig sötét szobában kellett feküdnie. Nagyapám odakint mosta a színes ruháimat, nagyanyám pedig ült az ágyon és a fehérneműimet dörzsölte. A sötétben. Akkor valahogy hazatévedt anyám.

 

– Jaj, mit segítsek?

 

– Csak arra kérlek – mondta nagyanyám –, hogy Ildinek a fehérneműit mosnád ki. Nem látom a sötétben.

 

– Jól van, anyukám!

 

Anyám elment a kútra két kannával, de csak négy év múlva jött vissza. Egyébként nagyon ritkán jött, mindig terhes volt, mindig szült, utánam még öt gyereket. Azokat nem dobta el. El akarta hozni őket nagyanyámhoz nyaralni, de az öregasszony nem engedte, félt, hogy a nyakán felejti őket. Mint engem. Anyám hozzáment egy félcigány hapsihoz, attól lettek a gyerekek. Még egészen kicsi voltam, amikor először hazajött a férjével. Jó este volt már, nagyanyám azt hitte, a fia jött haza a feleségével, mikor aztán a nyakába akart ugrani, húúú:...

 

– Az anyád k... jóistenit, takarítsd innen elfele ezt a cigányembert!

 

Egyszerűen elzavarta. Be sem engedte.

 

Nagyapám birkanyíró volt, előfordult, hogy két hónapig sem jött haza, amikor szezon volt. Egyébként gépeknél dolgozott, aratásnál, alkalmi munkákat vállalt. Nagyon jól keresett. Tizen-valahány éves lehettem, mikor megtudtam, hogy ez nem az igazi nagyapám, mert az meghalt a háborúban. De én jobban szerettem a mostoha nagyapámat, mint az édes nagyanyámat. Nagyapám, amikor hazajött a birkanyírókkal, betért a kiskocsmába, megivott egy féldecit. Előfordult, hogy részegen jött haza, de nem kötözködött. Nem volt baj, csak mikor nagyanyám nekiesett:

 

– A k... isten ba... meg a beledet, már megint ittál?!...

 

De ha nem ivott az öreg, akkor is úgy puszilta meg, hogy közben szimatolgatta. Sokszor kitört a családi botrány. Mindig nagyanyám tette-vette a szót, ő kezdte. Szidta az anyját. A férfiak általában anyásabbak, és nem szeretik az ilyesmit. Még én sem, pedig mi közöm az anyámhoz? Míg el nem végeztem az általános iskolát, csak Terusnak hívtam az anyámat, nem jött a számra, hogy anyu. Szóval nagy balhék voltak otthon, hol itt aludtam; hol ott... Nagyanyámék nem voltak megesküdve, csak együtt éltek.

 

Otthon mindig ezt csináld, azt csináld, dolgoznom kellett. Egy hosszú alsóépületünk volt, benne egy kamra, tele gabonafélékkel. Nagyapám lepihent néha egy dikóra, mert nyáron jó hűvös volt itt. Ahogy megyek lefele a csirkét etetni, olyan érdekes horkolást hallottam a kamrából. Mondom, nem szokott az én nagyapám így horkolni. Megetettem a csirkéket, jöttem-mentem, megint hallottam. Nagyapám akkor akasztotta fel magát. Először. Alacsonyan lógott, nem fulladt még meg, de már kék volt. A sarlóval vágtam le a kötélről. Pedig nyiszlett kis valami voltam. Akkoriban akasztotta fel magát az egyik osztálytársam anyukája, mikor levágták, leesett, és eltört a nyakcsigolyája. Így halt meg: Ez valahogy bennem volt. Vigyáztam, hogy jaj, le ne essen nagyapám! Úgy intéztem, hogy reám essen. Aztán gyorsan szaladtam nagyanyámhoz a gyógyszertárba, ott volt takarítónő.

 

– Jöjjön gyorsan, nagyanyám!

 

Majd az utcán mondtam meg neki, mi a baj. Nagyanyám tiszta ideg lett.

 

– Ugye, nem mondtad el senkinek?

 

Mikor nagyapám észhez tért, már mindketten mellette voltunk. Azt mondja:

 

– Miért vágtál le, kislányom?

 

Nagyanyám is levághatta volna, de őróla ezt fel sem tételezte.

 

Nagyanyámhoz nem voltam bizalmas. A problémáimat megtartottam magamnak, mert amikor összevesztünk, ő mindent rám kiabált, amit csak elmondtam neki. És mindig megvert. Minden áldott nap. Ha így tettem le a poharat, az is baj volt, ha úgy tettem le, az is baj volt. Iszonyatosan megvert. Nem ismerte azt, hogy most már elég. A verésben. Aztán gyorsan felszaladt velem a faluba, és mindent megvett, amit csak kértem, ruhát, cipőt, még a legdrágábbat is. Ezt később kihasználtam: verés után még duzzogtam egy sort, hogy az nekem mennyire rossz volt. Ilyenkor azt is megkaptam tőle, amit egyébként soha az életben nem vett volna meg. Tudom, csúnya dolog, de ő szoktatott rá.

 

Hosszú hajam volt. Mindig nagyanyám fésülte, mert szerinte én rosszul csinálom. Mindig megrángatta a hajam, mindennap sírva mentem az iskolába, a barátnőm vigasztalt, aki nyolc éven keresztül minden reggel beszólt értem. Aztán nagyanyám vett egy új csörgőórát. Még aznap sietett valahová, csirkét pucolt. Rám parancsolt:

 

– Hozzad ki az órát a szobából!

 

Én még nem értettem az órához, vittem. Borzasztó széles volt a küszöb, ahogy rohantam, felbuktam benne, elejtettem az órát, kettérepedt a talpa, de más baja nem lett. Nagyanyám felkapott egy fél téglát, és azzal ütött. A testemet. Iszonyatosan elvert. Közben szidta a kurva anyámat. Mindig azzal fenyegetett, hogy összepakolja a cuccomat, és elküld anyámhoz. Úgy emlegette anyámat, mint valami mumust. Sokszor úgy elvert, hogy odapisiltem.

 

Nagyanyám az a típusú asszony volt, aki minden kedden és csütörtökön elment a piacra, de nem nagyon vett semmit. Egyszer esett az eső, és én nagyon féltem a vihartól, ezért nagyanyám után szöktem. De ő egy nagy, zománcozott bögrével, amiben tejföl volt, úgy fejbe vágott, hogy most is kopasz a helye. Beszakította a fejemet. Hazamentünk, de nagyapámnak nem árulhattam el az igazságot, azt kellett mondanom, hogy fáj a fülem. Nagyanyám bekötözte a fejemet gézzel, utána pedig vastag sállal. Nyáron.

 

Olyan is volt, hogy akarattal ellökött. Ok nélkül. A járda élében nagyon megütöttem a térdem.

 

– El ne mondjad nagyapádnak, mert kitaposom a beled!

 

Azt kellett mondanom, hogy elestem. Véletlenül. És akkor még kaptam egy szidást, mert figyelmetlen vagyok, állandóan rohanok, ezért töröm össze magamat. Nem tudom elmondani, hogy ez mennyire fájt. A szidás. Mert szidott, átkozott. Én mindig azt kívántam, inkább keverne le egy büdös nagy pofont, de hallgasson. Persze, épp elég pofont adott. Szadista volt. Fürdés után leöntött a koszos vízzel. Ha ment a kútra, jól hátba vágott a kannával. Egyszer elejtettem egy kis papírt a konyhában. Ez úgy félóra múlva eszébe jutott nagyanyámnak.

 

– Vedd fel!

 

Mikor lehajoltam, belerúgott az arcomba. Gumicsizmában volt. Teljesen bekékült a szemem. Az udvarunk mellett volt egy árok, a partján egy ecetbokor, az alá bújtam. Este volt már. Úgy éjfél után kezdett keresni nagyanyám, a szomszédokkal mindent körbejárt. Mikor előbújtam, kaptam még egy verést, amiért elkoncsorogtam.

 

Nem fiúztam. Amikor még a Szemjonov kapitány általános iskolába jártam, nem tetszettek a fiúk. Pedig az osztálytársaim közül egyiknek-másiknak már akadt udvarlója. Az egyik lány például elég sűrűn járt Győrbe. Nem tudtuk, miért. Azt mondták, oda mennek a rokonaihoz, de később kiderült, hogy csak a szomszéd városba igyekeztek, valahányszor terhes volt a kislány. Többször volt abortusza. Hatodikosok voltunk. Később oltári nagy kurva lett a csaj. Persze az anyja is kurva volt. Na jó, az én anyám is olyan volt, de belőlem annyira kinevelte nagyanyám ezt a fiúzási dolgot, hogy... Rettegtem, meg ne lássanak egy fiúval. Féltem szóba állni velük, nehogy rám kiabálják, hogy az alma nem esik messze a fájától. Iszonyúan féltem ettől. Nagyanyám is. Kiverte belőlem a kurvaságot egy életre.

 

A fiúk is féltek nagyanyámtól. Emlékszem, nyolcadikos voltam, elmentünk egy farsangi bálba. Tizenegy órára kellett hazamennem, de én tizenegy után öt perccel indultam el. A barátnőmnek a sráca, Trüsszike mifelénk lakott. Ez egy csepp gyerek volt, de annyira kicsi, hogy nekem a vállamig ért. Hazafelé menet panaszkodott, hogy összeveszett a barátnőmmel, próbáljam őket kibékíteni, de legalább azt érjük el, ne foglalkozzon cigány fiúkkal. Szépen, beszélgetve kullogtunk hazafelé. Egyszer ösztönösen hátrafordultam, és láttam, ott áll nagyanyám a biciklivel, mint aki karót nyelt. Na akkor.

 

– Az anyád büdös k... jóistenit, nem szégyelled el magad, hogy szép lyány létedre ilyen sz.., tróger hapsival mész végig az utcán! Meg ne lássalak, fiam, még az utcában sem, mert sósavval öntelek le!

 

Pedig nagyanyám ismerte a srácot. Az köszönt:

 

– Csókolom, Rebus néni!

 

Aztán eloldalgott. Az esetnek híre ment a faluban. Itt mindenki tudott mindenkiről mindent, hogy ez ilyen, amaz olyan, hát a Fekete Ildi meg olyan, hogy nem lehet szólni hozzá az égetnivaló nagyanyja miatt...

 

Esetleg titokban tetszett valaki. Például annak az osztálytársamnak, aki már hatodikban is olyan sokat kapartatott, az egyik fiúja nagyon tetszett. Lehet, hogy szerelmes is voltam. Nagyanyámnak volt egy süllyesztett varrógépe, az volt az íróasztalom. Közvetlenül az ablak mellett állt, én mindig mellette ültem, leselkedtem kifelé, hátha jön a fiú. Azt hittem a kis hülye eszemmel, ha nekem tetszik, én is tetszem neki. Hát erről szó sem volt. Nagyon szerettem volna megbeszélni nagyanyámmal: szerelem az ilyen? Lehetséges? De nem mertem. Nagyon-nagyon sokára nyíltam meg előtte. Akkor már nagyapám se élt. Ahogy nőttem, egyre több problémám volt, amit nem a barátnőkkel kellett volna megbeszélni, hanem egy idősebb, tapasztalt felnőttel. De nem mertem.

 

Másodikos gimis voltam a szomszéd városban, amikor nagyon megtetszett egy fiú, aki Pesten dolgozott. Én borzasztó eleven, hebri voltam, vigyorgós, emiatt többnek gondoltak a fiúk, mint ami voltam. Pedig még csókolózni sem tudtam. Mindig faggattam a lányokat:

 

– Ti hogy csókolóztok? Milyen az?

 

Amikor Csaba meg akart csókolni, nem futottam el, csak megmondtam, hogy én nem tudok. Mit hazudozzak összevissza? Hát nem? Csaba hetente, kéthetente járt haza. Azt mondja:

 

– Nekem nem arra van szükségem, hogy megfogjam egy kislány kezét, hanem arra, hogy fészekre vigyem.

 

Húúú... Akkor ez nagyon rosszul esett. De ha akartam volna is! Én kollégista voltam, ötre be kellett mennem, mert Apuci, az igazgató addig adott kimenőt. Így aztán Csaba csalódott bennem. Mosolyszünet. Voltak fiúim, de mikor arra került sor, hogy csókolózzunk, otthagytam őket, összevesztem velük, megsértődtem. Húztam-halasztottam, dumáltam, locsogtam, pedig tudtam, hogy mindjárt következik. Megérzi az ember. És a barátnőimtől is tudtam már mindent. Az én ágyamon tárgyalták ki a dolgaikat: az egyik már régen nem volt szűz, a másiknak már abortusza is volt... Osztálytársak voltunk, tízen kollégisták, a Tyereskova Kollégium Oleg Kosevoj brigádja. Apuci osztogatta ezeket a neveket. Annyira összeverődött a bandánk, hogy csuda, összetartottunk minden hülyeségben. Az ágyamon meséltek.

 

– Én már régen nem vagyok szűz.

 

– Hát hogyhogy? Mióta?

 

– Tizenkét éves koromban megerőszakolt egy bácsi.

 

Ezzel etetett bennünket. Olyan lány is akadt, aki akkoriban esett át az első sikításon.

 

– Milyen volt? Fájt?

 

Szerintem egyik se mondta el őszintén. Ilyen jó volt, olyan jó volt, mindegyik odavolt. De én nem mertem. Féltem. A terhességtől is. Egy év után ismét összejöttünk Csabával, s ő megint azzal jött, feküdjünk le. De nem volt rá lehetőség. Én az erdőben, itt-ott, csak úgy futtában nem akartam. Na, ő visszament Pestre, nekem pedig kitört a nyári szünet. Akkor mentem negyedikbe. Augusztusban átjöttem a falumból ide a városba, hogy a gimi közelében keressek valami albérletet. Nagyon utáltam már Apucit, aki mindenért kötözködött, pedig nem volt velem semmi probléma, csak néha visszaszóltam neki… Na, a városban összetalálkoztam Elekkel, akivel összejöttem, amikor Csabával nem voltam jóban. Szerettem, mert nagyon hízelgős volt, nem érdekelte, mit szólnak, ha meg akart puszilni, akárhol megpuszilt. Jó természete volt. Összefutottunk.

 

– Szevasz.

 

– Szevasz.

 

– Hová mész?

 

– Albérletet keresek, unom a koleszt.

 

Lehet, hogy már voltak hátsó szándékai, én nem tudom, de nagyon készséges volt. Házról házra jártunk, érdeklődtünk, addig-addig, hogy az utolsó autóbuszt is lekéstem, a négyórásit.

 

– Majd nálunk alszol, úgysincs itthon senki. Persze külön szobában.

 

Nem gondoltam semmire. Azt mondja Elek:

 

– Menjünk el a Földművesbe!

 

– Menjünk!

 

Ittam én, de nem sokat... Igaz, nem is keveset. Irtó jó kedvem volt. Felszabadultam, nem tart féken senki, Apuci se, nagyanyám se…Mikor hazamentünk, és arra került a sor, nem ellenkeztem. Annyira furcsa volt az egész! Nagyot csalódtam. Előtte dédelgetett, aztán neki biztosan jó volt, de nekem fájdalmat okozott, utána pedig átpakolt egy másik ágyra, a fal felé fordult és horkolt. Hát ez nagyon rosszul esett! Egy pillanat alatt kiment belőlem az alkohol hatása, rádöbbentem, milyen hülye vagyok, jobb lett volna, ha elmegyek a négyes busszal. Na, ezután sokáig nem foglalkoztam fiúkkal! Később megtudtam, Elek elmondta Csabának, hogy megizélt – ilyen közönségesen. Nagyon szégyelltem magam.

 

Nagyanyám nekem mindig azt mondta:

 

– Az anyja jóistenit, nem létezik, hogy egy anya ne vegye észre a lányán, hogy megb...ták!

 

Hát én rettenetesen féltem nagyanyám szeme elé kerülni! Annyira féltem hazamenni, hogy ki sem tudom mondani. Mikor meglátott, húúú…

 

– Ildi, mi van veled?

 

– Megjött a mensesem...

 

Nagyanyám számon tartotta, hogy mikor volt, mikor következik. Most éppen fele időnél tartottam. Azt mondja:

 

– Akkor azért vagy ilyen nyúzott.

 

Hazudnom kellett, ha nem akartam, hogy megint megverjen. Mert még akkor is vert. Még évekig megvert.

 

Aztán gólyabál volt a gimiben, ott ismerkedtem meg Kapocsival, aki később a férjem lett. Közben sokáig nem láttam Csabát, mikor legközelebb összetalálkoztunk, már a Kapocsi menyasszonya voltam: lehúztam a gyűrűt. Valahogy szégyelltem. Kapocsit is szégyelltem. Talán mert olyan sok vaj volt a fején. Züllött valaki volt. Az egész város csodálkozott, hogy hozzá megyek feleségül. Viszont én nagyon féltem, hogy most már leérettségizek, visszakerülök nagyanyámhoz, s ettől rettegtem. Kapocsi egyébként is teljesen megváltozott, mikor együtt jártunk. Nem züllött, nem ivott.

 

Az volt a baj, hogy odamentem lakni. Albérletbe. A majdani anyósom megcsinálta azt a húzást, hogy a fia mellé ágyazott nekem. Nem volt mese. Úgyhogy míg Kapocsit el nem vitték katonának, szinte együtt éltünk. Csak anyagilag nem kötődtünk egymáshoz. Anyósom vitt a fia ágyába. Még gimis voltam. Apósom éjszaka dolgozott, reggel hatkor jött haza. Hat előtt beszólt anyósom:

 

– Ildike! Ildike!

 

Se előtte, se utána nem hívott Ildikének. Mikor beszólt, át kellett mennem a másik szobába, nehogy apósom megtudja a dolgot. Aztán Kapocsi katona lett, jöttek a hírek, hogy ez a katona is, az a katona is öngyilkos lett náluk. Sorozatban. És akkor Kapocsi írt egy levelet, ha otthagyom, ő is öngyilkos lesz. Anyógyom olvasta el, és akkor megfenyegetett, hogy ha a fiának baja esik, elmondja nagyanyámnak, miféle albérlő vagyok én. Ettől iszonyatosan féltem. Nagyanyám nem tudta, hogy én Kapocsival... Azt sem tudta, hogy a házinénim fia. Hazudoztam neki. Közben megműtöttek vakbéllel, kijött hozzám a kórházba nagyanyám is, a majdani anyósom is. Egyszerre. De én előtte szóltam anyósomnak, el ne árulja, hogy ő a Kapocsi anyja. Na, a látogatáskor aztán rákezdte nagyanyám:

 

– Tudja-e, Marika, hogy ennek van valami sz.., tróger kanija…

 

Tapostam nagyanyám lábát. Mondja anyósom:

 

– Jó lenne, ha el tetszene jönni hozzánk!

 

– Marika, magukhoz nagyon szívesen, de annak a latornak a tetves szüleire nem vagyok kíváncsi. Maga nagyon rendes asszony, Marika, bár annak a senkiházinak is ilyen rendes lenne az a repedt sarkú k... anyja...

 

Hát én majdnem beleőszültem abba a látogatásba! Kapocsira azért haragudott nagyanyám, mert nagy pajesza volt. Egyszer megírtam nagyanyámnak, hogy mikor érkezünk Kapocsival: ő sütött-főzött… Nyitva felejtette a kaput – pedig azt mindig zárták! –, mi bementünk. Mikor köszöntem, nagyanyám csak lerogyott.

 

– Hű, az anyád bárcás büdös k... jóistenit, ha tudom, hogy ilyen sz.., szőrmók trógerrel jössz be a kapun, hát kizárlak!

 

Kapocsi, a hőbörgő nagylegény mukkanni se mert. Akkor égett ki a csillárból az égő. Azt mondja nagyanyám:

 

– Legalább csavard be azt az új körtét, ha már itt vagy, az isten csavarja a fa...t a szakállad közé!

 

Kapocsi olyan ideges volt, hogy az égő szétroppant a kezében. Mikor aztán hazafelé mentünk, csak ennyit mondott Kapocsi:

 

– A halál jöjjön legközelebb a te dudaorrú nagyanyádhoz!

 

Már az érettségire készültem, amikor öngyilkosságra gondoltam. Menyasszony voltam. Éreztem, hogy tré lesz a házasságunk, hogy már nem tudom elkerülni az esküvőt, ráadásul nagyanyám is akkor vert agyba-főbe a szeneslapáttal. Beszedtem egy csomó gyógyszert, mindent, mindent, amit csak megtaláltam nagyanyám fiókjában. Mikor az utolsót is bevettem, az volt bennem, hogy minél hamarabb lefeküdni, nem érezni semmit! Nekem úgy tűnt, végigaludtam az éjszakát. Nagyanyám délelőtt hazaszaladt a gyógyszertárból, pedig nem szokott. Megnézett. Iszonyatosan rosszul éreztem magam. Elmondta, hogy éjszaka többször is hánytam, s ez volt a nagy szerencsém! Nem emlékeztem rá. Arra sem emlékeztem, hogy odaültem nagyanyám ágya mellé, és mindent, mindent elmondtam neki. Azt is, hogy Kapocsi már megpofozott.

 

Mikor leérettségiztem, a városban maradtam, a kórházba mentem dolgozni, a bőrosztályra. Már ez sem tetszett Kapocsinak: itt meztelenül állnak a férfiak, és nekem pampucolni kell a kukijukat. Persze, az idősebb nővérek jól megnézték, kinek mekkora fütyköse van. Engem nem érdekelt. Általában nem is mi kezeltük a beteg kukikat, hanem a főorvos úr. Azt mondta, hogy mi, nők ne nagyon nyúljunk hozzá, mert ampullát reszelünk, otthon késsel dolgozunk, elvághatjuk a kezünket, és kész a fertőzés... Az lett a vége, hogy Kapocsiék otthagyatták velem a kórházat, mert szerintük az egy k...abarlang, és az ő feleségére ne mondják, hogy kurva. Anyósom is féltett. Megértem: a fiának féltett. Úgyhogy elmentem könyvelni a gépgyárba. Ott meg az volt a baj, hogy túl sokat kellett túlórázni. Az sem nyugtatta meg őket, hogy a főnököm nő volt. Kapocsi tépte a száját:

 

– Biztos buzi a főnöknőd, költözz ki hozzá!

 

Nagyanyám is mondta a magáét:

 

– Sz.. se vagy, nemhogy ember, amiért otthagytad a szakmádat...

 

Igaza volt. A főnöknőm, aki öreglány volt, kibírhatatlan hárpiája az istennek; tudtuk, mi hiányzik neki. Az egyik rendész mindennap megkérdezte tőle:

 

– Zsófika, az este hogy kapta a répát? Egyben vagy reszelve?

 

Otthagytam a gépgyárat is. Már asszony voltam, Kapocsi törvényes hitvese, de nagyon sz..ul éltünk. Sokszor le kellett vele feküdnöm, mire azt éreztem, hogy tán mintha jó lenne. Három hónapos asszony voltam, amikor megtudtam, hogy Kapocsinak van egy nője, ott, ahol katona. Nem az esett rosszul, hogy megcsalt, de hát akkor miért nem azt a nőt vette el? Két évig élt azzal a nővel az ország másik végében, én pedig három évig voltam a felesége. Párhuzamosan. Persze, ekkor már kerültem az alkalmat, hogy Kapocsi alá adjam magam. Amikor muszáj volt toszni, akkor ő gyomrozott, én pedig a mennyezetet néztem. Amikor leszerelt, ütött-vert. Szégyelltem veszekedni vele, mert vékonyak voltak a falak, a sógornőmék hallották volna. Csöndben tűrtem a verést, néha elájultam. Ott akartam hagyni, de nem engedett el. Néha kék-zöld pofával mentem dolgozni a kátéeszbe, mert akkor már ott voltam adminisztrátor. Mi az atyaúristent hazudjak a munkatársaimnak? Mert Kapocsi rossz oldaláról szót sem ejtettem, csakis jót mondtam. Bólogattak a lányok, hogy tényleg megváltozott. Na, mikor kéken-zölden belépek az üzem kapuján, rögtön ott vigyorgott az egyik nagy pofájú csaj.

 

– Na, mi van, szájba b...ott Kapocsi?

 

Mint a villám, úgy vágott az agyam.

 

– Mikor ágyaztam tegnap, fel volt hajtva a rekamiénak az ágyneműtartója, Kapocsi belecsípett a fenekembe, én megugrottam, belevertem a képem, és bekékült.

 

– Jaj, de hülyék vagytok, ti mindig játszadoztok!

 

Augusztusban nagyanyám átjárt ide a kórházba fizikoterápiára. Bementem hozzá.

 

– Mi a k...a isten van veled, hogy ilyen vastag göncben jársz?

 

Ugyanis magas nyakú pulóverben voltam. Kánikula volt. Akkor megmutattam neki a nyakamat: csupa véraláfutásos volt. Kapocsi fojtogatott, azért. Volt ott a folyóson vagy harminc ember, de nagyanyámat nem érdekelte. Húúú...

 

– A büdös k...a savós anyját...

 

Szegény anyósom leukémiás. Az ártatlan. Arra mondta nagyanyám, hogy savós.

 

– Költözz haza, rohadjon meg az a...

 

– Még nem. Adok neki egy kis időt. Hátha megváltozik.

 

Arra gondoltam, hogy nem bír átállni Kapocsi, két évig szinte együtt élt azzal a nővel, idő kell, míg megszokik itthon. Már nem szerettem. Gyűlöltem. Viszont nagyon féltem hazakerülni a falumba, mert azt mondták volna, ez is olyan, mint az anyja. De Kapocsi nem változott. Vert, mert féltékeny volt, azt hiszem, magából indult ki. Én nem csaltam meg a férjemet. Még senkit sem csaltam meg! Lefeküdtem néhány fickóval, de egyiket sem csaltam meg. Végül otthagytam Kapocsit.

 

– Gyűlöllek, soha nem szerettelek, mindig is Csabát szerettem!

 

Kinyitotta az ajtót.

 

– Akkor takarodj!

 

Hazamentem, megnyugodtam, vagy három hétig jó volt, a falumban. Reggel ötkor mentem melózni a városba busszal, este hatkor értem haza. Nagyanyám eladta a tévét. Nekem nem volt kedvem otthon ülni. Átjártam egy barátnőmhöz, aki tényleg nem fiúzott, mindene volt a tévé és a könyv. Szerettem hozzájuk járni, mert az anyja úgy szeretett, mintha az én anyám is lett volna. Ez jó volt. Tévéztünk, néha moziba mentünk. Ez volt az összes szórakozásunk. De nagyanyám elmarta a barátnőmet. Lekurvázta, ócsárolta. A kátéeszben nyertünk a szocialista brigádversenyben, így a Gagarin brigádot kétnapos jutalomkirándulásra küldték. Az utcánkban kiskoromtól ismertek, tudták, nem fiúzok. Kérdezték nagyanyámat:

 

– Rebus néni, hol van Ildi, hogy nem látjuk?

 

– Elment két napra b...ni.

 

Ilyen volt nagyanyám. Ha este tízkor mentem haza a tévézésből, mert akkor lett vége a filmnek, megtette, hogy nem engedett be. Kizárt. Ébren volt ő is, kiabált kifelé:

 

– Elcsavarogtál, te rohadt k...a, be se engedlek...

 

Én sírva könyörögtem neki, közben eszembe jutott minden, még az is, hogy jobb lett volna, ha meghalok. El voltam keseredve. Cseppet sem csodálkoztam, hogy ilyesmik miatt a nagyapám mégis öngyilkos lett. Hajnalban aztán annyi időre beengedett nagyanyám, hogy megmosakodjak, átöltözzek, úgy menjek dolgozni. Egyszer aztán rám parancsolt, hogy másnap költözzek el. Közben hazarendelte anyámat. Az jött is.

 

– Jaj, anyukám! – mondja anyám. – Hát maga engedi, hogy elvigye a cuccait? Én semmit se adnék oda neki, csak egy bugyit, egy ruhát úgy menjen...

 

A szomszédok kerítettek albérletet. Egy irtó aranyos nénike adott helyet, csak nagyon koszos volt szerencsétlen. Néhány nap múlva beállított anyám és nagyanyám, összepakoltak minden értékesebb tárgyat, a nippeket, a mozsarat, paplant, párnát. Elvitték. Egy takaróm se maradt. Szeptemberben nagyon beteg lettem: felfáztam a köves szobában, belázasodtam, jártányi erőm sem volt hetekig. Petefészekgyulladás. Akkor jött nagyanyám.

 

– Gyere haza, csak míg meggyógyulsz.

 

El voltam anyátlanodva, jólesett volna, ha dédelgetnek. Dédelgetett is. Nem bántott. Nem vert.

 

Mióta az eszemet tudom, ápolónő szerettem volna lenni. Irtó boldog vagyok, hogy az lettem, bár néha elveszik a kedvemet. Nagyanyámnak is nagyon tetszett ez a szakma. Ez volt az álma. De miért? Mert ő mindig azt szerette volna, ha orvos lesz a férjem. Az orvosok ellen én mindig hadakoztam. Nekem normális emberre van szükségem, aki vállal az emberek előtt.

 

Visszamentem dolgozni a kórházba, ismét a bőrosztályra. Nővérszállón laktam. Volt olyan időszak, amikor az osztályon mindenki rühes volt. Máskor nem győztük a tetűt irtani. Jöttek a pikkelysömörösök, kikezeltük őket, hazamentek, egy idő múlva megint kiújult a bajuk, visszajöttek. A lábszárfekélyesek is ilyen visszajárók. Ebből fakadt az, hogy túlságosan bizalmas kapcsolat alakult ki a betegek és a nővérek között. A hosszabb ideig bent fekvő betegek is összeszűrték a levet, a nővér a cinkosuk volt.

 

– Hancúrozzanak nyugodtan, de szóljanak nekem, mert akkor nem keresem a beteget a fürdőszobában...

 

Amúgy a mi brigádunk, a Zója Szocialista Brigád háromszoros aranykoszorús volt. De hát mi folyt ott az aranykoszorú mögött! Engem is hányszor elküldtek a művelődési házba Bélához (akkor már együtt jártam vele), hogy itt voltunk, ezt néztük meg, ennyien vettünk részt a programon, igazolja le. Máskor pedig kitalálta a főnővér, hogy délután brigádgyűlés, na, utána menjünk el a Földművesbe! Az ápolónők nem merték azt mondani, hogy nem jönnek, emiatt aztán sokan elég rosszul éltek a férjükkel. A főnővér egy undok spiné volt. A tizenkilenc éves szűz fiát szerette volna megkapatni, szövegelt, hogy kiszemelt ő egy elvált asszonyt, majd az felszabadítja, betanítja Imikét. Ez lettem volna én. De nem foglalkoztam velük. Egyszer üzente, hogy menjek le hozzájuk, csináljam meg a haját, mert szétrúgja a seggem. Így. Én meg visszaüzentem, hogy ha szétrúgja, akkor ki is nyalja. Na, lett botrány, kiestem a kenyeres kosárból. Behívatott a főorvos úr, magyarázatot kért.

 

– Inkább a főnővértől kérjen magyarázatot, hogy miért iszik, és miért a betegektől kunyerálja az italt, miért olyan arrogáns, ha bepiál. Én nem tudok vele dolgozni, elmegyek.

 

– Nagyon sajnálom, hogy elmegy, mert jó munkaerő. De nem tudok mit tenni.

 

Hát persze: a főnővér a szeretője volt, vérszemet kapott a csaj, bármit tehetett az osztályon. Még a magánéletembe is beleszólt: miért nem mondtam meg, hogy viszonyom van Bélával? Állati pofátlanul azt is megkérdezte, milyen farka van Bélának. Így. Én visszakérdeztem:

 

– Hány gyereke van Szilvi néninek?

 

– Három. Miért?

 

– Mert én sem kérdeztem meg, milyen farokkal csinálta őket Márton bácsi.

 

Húúú... Ebben az a poén, hogy a férje meddő.

 

Elköltöztem a megyeszékhelyre, a kórházban dolgozom. Szerződéssel. De tulajdonképpen Bélával együtt jöttem, ő is itt dolgozik. Én nagyon szeretem a munkámat. Mikor egyedül vagyok műszakban, akkor iszonyatosan jó dolgozni. Azért szeretek hosszúzni is, mert egyedül vagyok. Tudom, énrám vár a munka, hajtok, nem baj, ha nagyon elfáradok. Nem kell idegeskednem egy-egy tetű ápolónő miatt. A betegek nagyon szeretnek. Csak az a baj, hogy dobálnak ide-oda, osztályról osztályra. Az intenzíven nagyon szerettem lenni, a betegek élet és halál között, két percre sem volt időm leülni, viszont nagyon hasznosnak éreztem magam. Aztán áttettek a szemészetre, ott beteg lettem, pajzsmirigy-túltengés, nem éjszakázhatok. Így kerültem a rendelőintézetbe. Egyre nehezebb beilleszkednem az állandóan változó környezetbe. Kicsit belefáradtam. Pedig nagyon szép munka. És fájdalmas is. Például tegnap délután áthívott egy nővér a belgyógyászatra, segítsek neki megfordítani egy beteget. Hát az a beteg, egy nagyon művelt bácsi, iszonyúan szenved, minden baja van, teljes leromlás. Tudja a sorsát. Könnyes volt a szeme, szorította a kezemet, nem akarta elengedni. Majdnem sírva jöttem ki a kórteremből. Türelmes vagyok a betegekhez, hozzászoktak, hogy mosolygok, beviszek nekik könyveket, újságokat... Súlyosabb beteggel már keresztrejtvényt is fejtettem.

 

Amikor elhatároztam, hogy ápolónő leszek, akkor a saját nehéz sorsomra is gondoltam. Segíteni. Az jó. Azt is elhatároztam, hogy ha nekem valaha gyerekem lesz, sohasem ütöm meg, mert én még az ükunokáim helyett is kaptam. Csak szép szóval fogok nevelni... Bizony. Nekem nem volt szabad betegnek lennem. Nem hagyhattam el magam, az iskolából nem hiányozhattam. Mikor mumpszos voltam, csupa láz, kis nyiszlett, girnyó, étvágytalan kölyök, akkor is nyakon vágtak.

 

– Ne nyűgösködj! Ne nyafogj!

 

Hát ezért is lettem én ápolónő. Szerintem jó ápolónő vagyok. Beszélgetek a betegekkel, megfésülöm, levágom a körmét, még a protézisét is kimosom. Nagyon jólesik a munka.

 

Lehet, hogy túl sok szó esett a punci körüli dolgokról, pedig ez nekem egyáltalán nem fontos, le is szoktattak róla, mert a férjemtől még azért is verést kaptam, ha menseseltem. Soha nem voltam oda, hogy jaj, dugna már meg valaki! Nekem inkább az kell, hogy valaki ott szuszogjon éjszakánként a fülembe. Először Bélával sem volt jó az ágyban: az ember még nem ismeri a másikat, nem tudja, a másik mikor tart ott, hogy na, most akkor mindent bedobni! Össze kell szokni. Akkor aztán jó lett, ő az első férfi, akivel igazán jó. Értelmes, rendes fiú, egyetemet végzett. Együtt élünk. Csak úgy. Ha ez a kapcsolat megromlik, az csak rajtam múlik. Sajnos, mostanában nagyon ingerült, türelmetlen vagyok vele, szerintem a pajzsmirigy-túltengésem miatt, de majd megoperálnak, és akkor rendben lesz a dolog.

 

Gyereket szerettem volna, amikor férjnél voltam, de hamar lemondtam róla, mert nem akartam, hogy az is úgy nőjön fel, mint én. Persze, én nem dobnám el, ha csak egy szelet kenyerem lenne, akkor is felnevelném. Most nagyon jó ez a kapcsolatom Bélával, biztos akarok majd gyereket is, talán úgy harminc felé... Most huszonnégy vagyok. És félek. Iszonyúan félek, hogy nem leszek rendes anya, szinte rettegek, igen, ez a jó szó, rettegek, hogy esetleg olyan leszek, mint anyám. Biztos emiatt beszéltem annyit a lábközi dolgokról. Mert anyámat nem szívelem. Mint anyát megvetem. Leköpöm. Most egyedül lakik az öt gyerekkel egy közeli faluban. Negyvenöt éves. Még jó nő. Szeretőket tart, még húszéves kölyök is jár hozzá. Anyám, ha csak tehette, nem főzött. Ha vett valami kaját, először a szeretője evett belőle, amit meghagyott, csak azt ehették a gyerekek. Mindig mondtam anyának, hogy ezek a palik kihasználják. Mert kaja, pia, pina mindig volt. Anyám elsősorban nő. Szuka. Másodsorban, harmadsorban is, csak valahol a sor végén anya. Ezért is megvetem. Azért is, mert engemet eldobott. Azért is, mert nem taníttatja rendesen a gyerekeit. A lányokból csak kurva lesz mellette, a volt férjem is megizélte az egyiket. Szeretnék különb lenni anyámnál! Különb anya. Félek. Rettegek. De erőlködöm. Borzasztó nehéz volt talpra állni. Mielőtt gyereket szülök, jó lenne még érni, gyarapodni. Nem anyagilag, hanem szellemileg. Jó lenne főiskolára menni, pszichológiát tanulni, de hát a három műszak! Ebből egy hét mintha egy év lenne. Hét éjszaka... Olyankor semmilyen az élet. Az éjszakázás még Bélától is eltávolít. Pedig most jó nekem. Nem akarok sokat: mindig egy normális, átlagos emberi életről álmodoztam. Valami ilyesmiről.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap