Körmendi Lajos: Ezredvégi kutyafa

Szerkesztő B, szo, 10/29/2016 - 00:19

 

 

 

 

 

 

Kaptam egy képet kedves vitézlő festőnyűvész tzimborámtól. Kifejezetten nekem föstötte, erre utal az is, hogy a kutyákkal lombosodó fa törzsét, illetve az abba vésett K.L. betűket (monogramomat) éppen lepisálja egy kóbor dög, amely egyébként akár egy tisztes, jó házból való házőrző eb is lehet. A kép az Ezredvégi kutyafa címet viseli. Az én igazhitű barátom a kedvemért kivételt tett, mivel egyébként a világért nem pingálna figurákat a vászonra, mint azok a gyaur piktorok, ám most egészségesen marcona kutyákat rittyentett oda nekem. Adta eme képet Omar el Arayad Skender-oglu barátom kórházi megpróbáltatásaim végén (végén?), mintegy lezárandó a három műtétet és a féléves kemoterápiás kezelést. Ám ezzel még nem elégedett meg. Tisztességes piktor létére arra a fertelmes tselekedetre ragadtatta magát, hogy verseket kezdett írni, s ezekben világgá kürtölte, hogy „Lajosunknak gyomrán, hasán / Szaporodnak az kungörtsök.”, s megidézi „Az derék jó Sápy mester” alakját is, a debreceni sebészprofesszorét, aki a klinikán mindkettőnket megtisztelt már éles szikéjével, utólag is köszönjük. „Előtte mi fejet hajtunk, / Ő a kórház Dzsingisz kánja”, írta a festő-poéta, aki egyébiránt igazhitű létére egy magyar torok, a bülbül szavúak közül... Ekkor kezdett foglalkoztatni a gondolat, hogy reagálni kéne (azt a kutyafáját!) egy borra-bő torok piktorális és lírai fantáziaképeire. És megszületett az első vers, amely egy-két elemet átvesz Skender aga verséből, és hasonló szótagszám, rímképlet és miegyéb jellemzi (megjegyzem, a később született többit is).

 

 

Betegség és kutyafa

 

Alfele, ha vérrel szörcsög,
Vizsgálgatják belét, máját.
Jön a jajszó, lelki görcsök,
Rebegjük, hogy: kutyafáját!

 

Sokat, ha baj lep is, állják.
Évek ellen nem hat a csel.
Életfánkat lepisálják,
Szívünkre már nő a gleccser.

 

Az ébren-lét nagyon álnok,
Fájó has van, nincs kutya, fa –
Furcsa termést hoznak álmok,
Nő ezredvégi kutyafa.

 

    Jöttek Omar el Arayad Skender-oglu vigasztaló defterei, egyre jöttek. Ilyeneket írt: „Selam alejkum! Körmendi Efendi! Allah növessze nagyra, hosszúra és vastagra!... Hát mi újság van az kardszagi vilajettben? Adja az Fényességes, hogy eme kücük ferman, amelyet most is körmötzölök Nagyszakállúságodnak, mind Kigyelmedet, mind pediglen egész háza népét jó egészségben találja! Ihun küldöm Szőrösségednek az testvéri kunokrul eszkábált rigmust. Az kevéske kísedelmeskedésem mián engesztelődjék meg Nagytökintélyűséged erányomba érzett mérgességes haragvása. Evégből mostand erős-nagy ígéretemet teszem Nagyszőrűséged bizalmába, hogy folyó hónap 14. napján délután öt óra tájban az saját hanimefendim kíséretében személyes eléfordulásom bízvást várható az Kartzag városában tündöklő Körmendi-portán. Allah hű szolgája és Kigyelmed nagy híve: Omar el Arayad Skender-oglu”. Mellette ott volt a vers arról, hogy örülnek nekem itthon, Cumániában, hogyan ünneplik klinikáról való hazatértemet a jó kunok. Na, erről beszélhetnénk!

 

 

Kutyakomédia

 

Ötven után nő a féknyom.
Vastagbélrák? Kutyafékom!
Bennem a sejt, mint a gránát,
Sokká robban. Kutyafáját!

 

Ispotályos himu-humi.
Minden napom kutyagumi!
Gondom, ha van, most anális.
Kutyafejű a halál is.

 

Az egészség? Csak ritka lom.
Sorsunk kutyalakodalom.
Kutyul a jó, ront média.
Élet? Kutyakomédia!

 

    Ó, már megint írt Omar, írnám, ha megengedhetnék magamnak némi játékosságot is ilyen szomorú témánál. Szóval, írt. Repülő fekete komondorokat emleget benne (a nikkel szamovárt szóba sem hozza), majd azzal zárja a versét, hogy „De ott jön Körmendi Lajos, / Kalapját szemébe húzta, / Mint ki a halált megúszta, / Csak segge lett kissé lapos.”

 

 

Műtét, canis-kantus

 

Budán ama kutyavásár
Csak egyszer volt, reménykedem.
Elaltatnak: testem tetem.
Lebegés, mi odaát vár.

 

Repül fekete komondor,
Nem érzem, hogy vágnak, baj van.
Kutyatejben, kutyavajban
Füröszt álmom – lassan rombol.

 

Fölöttem már nyüszít az ég,
Üldöz egy nagy, vörös kuvasz.
Csahol puli, egy korcs nyuvaszt,
Szagot fogott a messzeség.

 

Canis-kántus áriázgat:
Canzonetta csak az élet,
Ebek-harmincadra érek.
Felébredek. Mi a frásznak?

 

A sorsom ver – kutyakorbács.
Farkas-énnel megjuhádzom,
Kutyus-természetet játszom.
Kutyabajhoz leszek tolmács.

 

Kutyagolok – kutyaházi.
A halált most még megúsztam,
Kutyaszorítóból csúsztam,
Lapos seggel – tiszta mázli.

 

    Gyorsabban gyógyul az ember, ha megvan hozzá a kedély. Szerencsés vagyok, hiszem Omar el Arayad Skender-oglu mediterrán kedélye átsugárzott levelein, versein, a távbeszélőn folytatott beszélgetéseinken, állandó társam lett hát a derű. Még ő próbált lelket önteni belém, erőt adni, jókedvre deríteni, pedig hol volt az én rákom az ő betegségeitől? Hosszú-hosszú évek óta beteg, a Bechterew-kórtól kezdve az epekőig minden baj megtalálta, nagy műtéteken van túl, már alig tudott menni, hát a csípőjébe protézist ültettek mindkét oldalon, megoperálták a szívét, hogy csak az utóbbi néhány operációja közül említsek mutatóba egyet-egyet, s ez még mind nem elég, erősen romlott a szeme, s műtétje ellenére már csaknem megvakult. A versek írásakor is már szinte csak tapogatta egyik sort a másik alá. Mert verset továbbra is küldött, most például Karcag harsonájának nevez, aki pusztába bitangolt...

 

 

Ebcsont beforr

 

Pusztán mikor megyek végig?
Belül ebadtáztam,
Ebül voltam, gyászban...
Ebugatás? Hallik égig?

 

Ebcsont beforr – kutya öröm:
Jöhet kutyálkodás!
Én nem, féljen már más –
Isten írja kutyabőröm.

 

Engem most életre ítélt
– Nem ágyban fetrengeni! –
Kipcsak isten, Tengri.
Előlem a halál kitért.

Élni? Meghalni? Nemesen!

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap