Körmendi Lajos: A pusztai gyerek 1.

Szerkesztő D, k, 01/19/2016 - 00:11

 

 

 

 

 

 

Nagy Balázs vagyok, ezernyócszáznegyvennyócba... izé... ezerkilencszáznegyvennyócba születtem. Ebbe a házba. Kunmadarason.

Én sokat kikaptam. Hát nem mondom, hogy olyan jó vótam! Sokszor kikaptam. Pofont. Még karikás ostorral is. Kicsattant a lábam szára. Nem vót érdekes, elmúlt. Aut jött a másik. Még fejsze is repült ide a combomba. Bele. Még mindig látszik a forradás. Az úgy vót, hogy hazakötöztünk a Boján tanyárúl, oszt sok liba vót. Tízéves lehettem, oszt a komák mindig mondták, eresszem ki a libákat. Azok meg nagyok vótak mán, szállósak. Anyám főzött, a kaput bezárta, eldugta a kúcsot. Hát csak addig kutattam, fitettem, egyszer megtanáltam. Kiengedtem a libákat, azok meg szálltak, neki a villanydrótnak... Levágta, megdöglött. Vagy öt. Akkor egyik erre, másik arra, hú, alig bírták összeszedni! Szaladt idesanyám.

– Micsinálsz, kisfiam?

A fejsze ott vót, oszt hajintotta utánam. Nagy darabon kicsattant a combom. Ecettel bedörzsölte. Fájt. Ríttam. Aut hazajött idesapám, még az is elvert, de úgy!... Nem baj, elmúlt.

Egyszer meg kimentem idesanyámmal a szőlőbe, oszt aszongya, kaszáljak. Lucernát. Ű meg nem is tudom, mit szedett.

– Én nem kaszálok!

Anyám szaladt utánam, hogy majd megfog, én meg beleugrottam a kaszába. A talpamat kétfelé vágta. Folyt a vírem, hazáig. Ecettel bekentük. Nem lett nékem semmi bajom! Orvosho nem vittek.

Rossz vótam, na!

Apámnak tehene vót, hordta haza a sok takarmánt, színát, csutkát, szalmát, töreket, nádat... Itt vót a gyufa az asztalon. Fogtam, kivittem, oszt meggyútottam. Ugyancsak füstölt! Apám mán akkor kinn vót rizsát vágni, anyám a szőlőbe vót, én meg szaladtam anyám elébe. Még tán hatéves se vótam.

– Hunnat jön ez a füst?

– Én nem tudom!

Mikor oszt meglátta, hogy nálunk füstöl, elájult. Akkor mán kinn vótak a tűzótók, ótották elfele. A háztetőt locsolták, a nádba ne kapjon bele. Idesapám egy hétig mindig pofon vágott, ha a közelibe mentem. Így vót.

Akkor még fejős vót idesapám, én is mentem véle kifele. Hétévesen. Hazajöttem az iskolábúl, mentem kifele a hármas központho. A jószágokho. Szerettem űket. Egyet-kettőt mindig megfejtem. Még akkor csak kicsi vótam, nem bírtam többet. Nem bírta a karom. Aut osztán bírta.

Amúgy oszt tanulni nem nagyon szerettem. Ez biztos. Nem is olyan sok az iskolám, de csak van azér. Négy van. Írni, számolni tutok. Vót mán, hogy esti iskolára kellett vóna menni, kűdött a téesz. Hát én egyszer elmentem, aut soha. Ottan az embert egyik is, másik is… Ha nem jót mond, vagy nem jól fejezi ki magát, kinevetik. Engem ne nevessen ki senki se! Inkább nem mentem. Inkább dógoztam. Mán én megvagyok ennyi iskolával is. Mán nem járok. Ez biztos.

Mán gyerekkoromba is jobban szerettem a jószágot. Idehaza is vót marha, disznó. Én mán akkor étettem űket. Meg odaki is, a téeszbe. Még ezelőtt nem jártak haza ideaapámék, vót ottan egy kollektív, oszt ott aludtak. Egy kis szoba vót, oda vótak a vaságyak betíve, osztán azon háltak. Nagy sár vót. Még kövesút se vót. Csak szabadnapon jött haza. Én jöttem-mentem. Gyalog. Olyan három kilométerre vót. Szerettem kimenni, mert vótak ottan több komák, Zsoldi Sanyiék, Kota Marciék... Meg a páromék is kinn laktak. Tanyán. Űk vótak a hizlaldások. Gyerekkoromtúl fogva ismerem. A komákkal jókat játszottunk. Estefelé mán, mikor gondoltam, hogy kezdődik a fejés, akkor mentem. Fejtem. Nem mindig. Nem is vót szabad, nem engedte a vezetősíg. Mint gyereknek. Csak lopva fejtem. Pedig értettem hozzá, ajaj! Meg oszt szerettem is. Nagyon. Azír ment így tönkre az ujjam. A fejéstűl. Eldeformálódott. Az összes. Mert nagyon fiatalon kezdtem. Pápai Imre bátyámmal dógoztam, meg Erdei Imre bátyámmal. Űk, ha vót olyan nehéz-fejős tehenek, hogy sokat adott, mindig mondták:

– Nem cserélünk?

– Hát cseréljünk!

Oszt cseréltünk. Szerettem, kedvem is vót hozzá.

Tizenkét éves koromba lettem kocsis. Ott a téeszbe. Felvettek. Vótak ott ilyenek többen is. Kohári Imre, Kohári Pista, Zsoldi Lajcsi. Meg Sanyi is. Hát nagyon fiatalok vótunk, de csak azt csináltuk, amit a többi. Mikor mit. Trágyát hordtunk... Szalmát hordtunk... Mink raktuk a kocsit, akinek hordtuk, adta felfele. Nem vót olyan nehéz. Olyan kis vastag vótam én mindig. Hát erős nem vótam sose, de amit más felvesz nehezen, én aztat könnyen felveszem. De nem tartottam magam erősnek sose. Mer oszt olyanok is vótak. Itt vót ez a Kohári Imre. Elkezdtünk birkózni. Én fődhö vágtam mindig. Pedig igen egyformák vótunk mink Imrével. Akkor Zsoldi Lajcsi is... Űk mindig avval vótak, hogy kicsodák, micsodák. Én sose mondtam ilyet. De mikor fel kellett valami t venni, én felvettem. Máig. Jól bírom a munkát, hál’ istennek. Bírós vagyok. Hát ha most nem, akkor mikor bírjam? Bírtam én rígen is. Mikor kocsisgyerek vótam. Nyárba sokszor mentünk estig. Reggel hattól. Öt órakor mán fel kellett kelni. Anyám tett kaját, oszt mentem. Jött a brigádvezető, elosztott bennünket.

– Te ide mígy, te amoda mígy...

Fogtunk befele. Mentünk. Még keresztet is hordtunk. Aratáskor. Mán gép vágta, be is kötötte, oszt lökte kifele ódaira. Mentek ott a sok gyerekik, hánták a keresztbe. A fogat ment oda mellé, adták felfelé, mink meg raktuk a kocsira. Aut oszt vittük befele. A központba. Ott gépelték. Hordtuk szíjjel a búzát a tagoknak. Emelgettük a zsákokat. Én bírtam! Hetvenöt, nyócvan kila vót egy. Elvittem én! Nem is nehezen. Nem vótam fáradt. Utána még játszottunk, meg birkóztunk ottan összevissza. Odaki. Ugyi, csak gyerekik vótunk. Alig vártam, hogy a komák hazajöjjenek az iskolábúl. Mán akikkel azelőtt jártam. Oszt játszottunk. Mikor mit. Bigéztünk. Fociztunk. Fel se vettem a munkát. Bírtam. Engem nem vágtak a fődhö sose! Én mindet levágtam. Meg oszt vótak ottan csikók, odaki a karámba. Lovagoltuk is űket, mentünk körös-körül. Jaj, de szerettem őket! Le-leestünk rúla, de aut csak ugrottunk felfelé. Ha nem ippen arra, akkor másikra. Nem ijedtünk meg, hogy leestünk: jaj, megütjük magunkat! Nem vót érdekes. Elmúlt a kík fót. Csontunk meg nem tört. Hej, de szíp is vót az a sok csikó!

Aut tehenísz lettem. Tizennígy éves koromba. Kézzel fejtünk, majd oszt idő múltán géppel. Én odavótam a gazdaságba, kűdtek a téeszbűl, nízzem, hogy kell a géppel bánni. Mán fejni. Ott vótam egy hónapig Megtanultam. Ó, hát hirtelen ment a! Aut visszajöttem. Aszongya a brigadéros, hogy mutogassam az embereknek, hogy kell, mint kell a géppel. Hát isz nem olyan ördögi mestersíg a! Csak elsőbb még szokatlan az embernek. A zúgás is... A jószágnak is idegen, mikor az ember ráteszi a gépet. Bizon, vót olyan, hogy gépestűl együtt elrúgott. Odaestem a falho. A placcra. Nem vót érdekes. Megin rátettem. Csak megszokták oszt: Vót, amelyk leadta a tejet a gépnek, vót amelyk el is apasztott. Mer utána mán nem vót szabad kézzel fejni egyet se. Csak géppel. De a gép előtt bizon pár évig csak kézzel fejtem. Akkor nyomorodott el a kezem. Arra elíg vót az az idő. Meg az a sok nehéz-fejős tehén. Sokszor; ha többet villázok, ez a közepső ujjam elzsibbad. Meg utóbb mán, mikor kézzel fejtünk, ott vót a veder víz, oszt abba nyomtam bele a kezemet. Mer mán akkor el vót zsibbadva mind a kettő. Nehéz munka ám az! Az kell, hogy szeresse az ember. Vót, mikor húsz tehenet is megfejtem, ha egyik-másik ember berúgott, oszt nem jött ki. Nem vótam még húszéves, oszt mán ilyen vót a kezem. Áááá... Dehogy vótam húszéves!... Hát csak az erőltetéstűl van, úgy gondolom. Csak attúl. De engem nem izélt az, hogy a kezem ilyen. Úgy vótam, hogy én eszek ezzel, nem más. Dógozni meg tudok véle. Nem vót nekem az eszembe se, hogy nem tudom majd megkeresni a kenyeret véle. Még most se.

Aut oszt csak legínykorba kerültem. Akkor mán jobban udvaroltam a páromnak is. Idesapám akkor éjjeliőr vót. Ű sokat segített rajtam, mikor elmentünk a moziba, vagy sokáig níztük a tévét, sokáig hallgattuk a rádiót, soká feküdtem le... Idesapám sokszor még ki is ganézott helyettem. Csak akkor kőtött.

– Gyere, kisfiam! Gyere, csináld, megyek mán hazafele.

Ű mindig gyalog járt. Pláne mikor sár vót. Kövesút sehun. Szórakoztunk azír. Még akkor bál vót, idehaza Madarason. Jöttünk a moziba. Aután oszt mentünk kifele. Gyalog. Hát nem olyan sűrűn, mer nagy sár vót. Nyárba nem mondom... Akkor felültünk a biciklire, osztán gyorsan hazaszaladtunk. Csak szórakoztunk mink is. Annyit, amennyit. A párommal. Én mán tizenhárom éves koromba jártam oda hozzájuk. Mán akkor eldöntöttem, hogy elveszem. Hát isz, közbe vótak nekem lyányok... Egy-kettő... Akadt, szó se rúla.. Össze is osztoztunk a párommal. Aut csak kibékültünk. Tudta ezeket, persze, hogy tudta. Ott vót Zsódi Bözsi is, Sanyinak a tesvíre, annak is udvaroltam. Szomszídok vótak kinn a tanyán. Így vót. Jó vót. Jöttünk a moziba, lopva bementünk a kiskocsmába, hogy igyunk egy pohár sört. Nekik csokit vettünk, amit szokott az ember a lyányoknak. Űk nem ittak. Úgy mentünk be, ha ismertük a pincért, aki ád valamit, ha kírünk. Kiskorúak vótunk. Azír adott. Sörös vótam. Meg pájinkás. Megittuk, mentünk aut kifele. Nekem nem vót bajom sose a többi legínnyel. Nem veszekedtünk. Olyan vót, hogy összeosztoztunk, így szóbelileg, de hogy verekedjünk, olyan nem vót sose. Engem szerettek. Mán mikor betőtöttem a tizennyócat!... Bementem a kocsmába.

– Szervusz, komám! Hogy vagy, Balázs?

– Vagyok. Hát te, komám?

– Megvagyok.

Így beszílgettünk. Mái napig is, ha bemegyek.

– Hogy vagy, komám?

– Vagyok.

– Ej, de rígen láttalak!

Így. Rígen még a kiskocsma vót, meg az étterem, a főtérnél. Meg a cukrászda. Az Aranyfácán akkor még nem vót, de most se sokat járok oda, mer nem is erre dógozok, nem esik utamba. Hát emerre nem mondom, hogy nem szoktam bemenni! A kiskocsma esik az utamba, a cukrászda, az étterem, a borkóstoló, az új bisztró... Hát nem megyek be mindbe, de van úgy hébe-korba. De csak olyan jó spicces szoktam lenni. Nem olyan sűrűn. Havonta egyszer-kétszer. Mondjuk, háromszor. Beszílgetünk a komákkal. Nem csinálok nekik semmi rosszat, űk se nekem, oszt még aki nem komám, az is, messzirűl.

– Szervusz, komám! Hogy vagy, komám?

Mán csak azír, mer szeretik az embert. Meg én is űket.

De a jószágokat is borzasztóan szeretem. Ezt nem is lehet megmondani, hogy mír. Ha nem vóna jószág, én nem is tudom, hogy mi lenne. Én nem szoknám meg azt, hogy felmennék Pestre, oszt járnék onnat hazafele. Ugyan nekem nem is vót más munkahelyem, csak ez a téesz. Eszembe sincsen, hogy elmenjek. Szeretem a Nagyrétet, a pusztát. A gulyát. Most jöttünk haza a rétről. Beálltam a sertéstelepre. Pintek Pista kérdezte:

– Na, Balázs, elvállalod, leszel állandós?

– Leszek.

Most oszt anyakocákkal foglalkozok. Hatvan darab van egynek a kezin. Az én csapatom mán lefialt. Hát vigyázni kell rájuk nagyon, mer borzasztóak ezek a fias disznók, úgy jönnek az embernek, tátott szájjal. Míg gyenge fias, addig csak kettesivel lehet beengedni űket. Még akkor is nekiröffen az embernek. Van, mikor osztán oda kell vágni, mer szíttípné az embert. Hát inkább az ember legyík erősebb, mint ű! Amúgy oszt szeretem a sertést is. Meg a kismalacokat. Disznóvágáskor azír mégiscsak leszúrom. Le én! Egyszer ugyan furcsán öltem a tanyán. Még akkor odaki laktunk. A bátyám lett vóna híva, idesapámék meg apósomék. Borzasztó hideg vót. A hízó olyan két mázsa körül vót. Mondom:

– Te jó isten, hát mán virrad, oszt egyik se jön.

A bátyám ott lakott a szomszídba, akkor íccaka főzött pájinkát, oszt jó berúgott. Ez nem jön.

– Mit csináljak mán, te jó isten?

Mondom Mariskának, a páromnak:

– Anyu, hozd csak elő a fejszét! Ezt mán meg kell ölni.

Fűbe vágtam. Ott az ólba. Elszídült, összeesett, én meg beleszúrtam a kést, elvágtam a gégáját, a víre kifolyt... Aut oszt kicibáltuk, kihúztuk ketten. Félig meg vót perzselve, mikor jött Laci tesvír, jött idesapám, apósom. Szeretem a jószágot, de amúgy nem sajnálom, mer enni is szeretem. Bizon! Ajaj! Mindig húst ennénk mink, mint a vírcse! Pedig nékem mindenem a jószág. A marhát szeretem legjobban. A lúnál is jobban. Nem is tudom, mír? Könnyebb azzal bánni, mint a disznóval. Meg aután nagyobb is, tejet is ád, fejni is lehet. Tisztább is, szó se rúla. Nem fürdik meg a pocsolyába. Ez biztos. De a lovat is szeretem. Most őszre akarnék venni egyet. Ha sikerül. A színát legalább hazahozom véle, mer a fuvar is olyan drága, hogy borzasztó. A lúnak az ember enni ád, adó nem sok van rá, a kancára van nígyszáz forint, a heréltre meg semmi nincs. De a kanca minden évbe ád egy csikót! Én egy fekete pej kancát vennék. Ez még nem biztos osztán. A párom fíl a lútúl. Pedig kéne a lú, színát, csutkát hazahozni. Sok fuvar az egy évbe. Ez biztos. Mennyi pízt meg lehet a lúval menteni! Még fuvarba is elmehet az ember. A szőlőbűl is ezt-azt haza tudunk hozni. Van lucernafődem is. Idehaza jószágot tartok: két tehén van, egy bornyú, egy hízó, három süldő. Most ez az állomány. Ej, de szípek!...

 

Folytatjuk…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap