Körmendi Lajos: Robinson az árokparton Bekiáltunk a kéménybe

Szerkesztő D, p, 09/16/2016 - 00:06

 

 

 

 

 

 

1.

A vonaton ismerősök beszélgetnek: Kapás Imre bácsi beteg, már kiadták a kórházból, az orvosok lemondtak róla, mindössze negyvenhárom kiló az öreg, pedig volt vagy hetven…

Mi baja?

–Rákos.

Lemondóan legyintenek.

– Csak a csoda segíthet.

Egy töpörödött öregember, aki eddig hallgatott, most megszólal.

– Vagy egy tudós ember.

Értetlenül néznek rá.

– Micsoda?

A kisöreg magyaráz, terjedelmes történetbe kezd.

– Amikor gyerek voltam, a komám, Palkó lelökött egy csutkakazalról. Az anyám felölelt, úgy vitt be a házba – ápolom is a sírját szegénynek. Két esztendeig feküdtem betegen, még iskolába se jártam akkor, úgyhogy csak egy iskolám van. Kilenc doktor bukott ki mellőlem, nem tudtak meggyógyítani. Na, akkor oszt jött egy tudós asszony. Egybül azt mondta, hogy eltört a farcsontom, a sárvíz meg elfutotta a combomat. Azt mondta, hogy ha a sárvíz felhúzódik, meghalok.

Kifújja az orrát, körülményesen összehajtogatja a zsebkendőt, csak azután folytatja.

– Szóval, elfutott a sárvíz. Olyan lázas voltam, hogy ötpercenként kellett inni. A tudós asszony megparancsolta, hogy a szoba meleg legyen, ne járkáljanak se ki, se be, olyan vízben fürdessenek, hogy ne égessen, de ne is fázzak tőle. Két ruha kellett a fürdetéshez. Tíz percig fürdettek zárt ajtók megett, olyan szappanos vízben, hogy habzott, mint a ser. Az egyik ruhával fürdettek, a szappanos ruhával, de nem dörzsöltek, inkább nyomkodták hozzám a ruhát. A másik ruha a torkomon volt, és fürdetés után ezt a ruhát a sebekre tették, nem is vették le. De elébb megcsinálták az orvosságot: sárga szurok, meg fehér szurok, meg juhfaggyú. Addig kellett ezt keverni egy új cserépedényben – amit semmire sem használtak –, amíg el nem keveredett. Na, fürdetés után ezt kenték rá egy fakéssel a sebekre, ráragasztották a ruhát, azt oszt soha le nem vették: az kiszítta a törött csontokat, a törött csontszilánkok még két esztendő múlva is jöttek kifelé. Na, ezért mondom, hogy valami ilyenforma tudós ember segíthetne a maguk ösmerősén is.

 

2.

Egy ismerős öreget faggatok, ismer-e „tudós” embert? Mihály bácsi vakarja a fejebúbját.

– Akadt itt olyan is... Rontó tudású... Két sor foga volt, meg hat ujj a kezén... Mesélte az apám.

Odasomfordál a kisunoka, fülel.

– Gyerekkoromban egy ló mindig benézett az ablakon. De nem nappal ám, hanem íccaka. Nem mertünk tűle aludni. Ezt én is láttam. Na, egyszer oszt megunták az apámék, elkapták, vitték a kovácshoz, megvasaltatták. Reggel apám anyósárúl kellett leverni a patkót. Úgy szakadt rúla a víz, mint aki a Tiszát úszta át.

Az unoka rángatja az öreg kabátját.

– Mi lelt?

– Nagyapám! Egyszer azt vettem észre, hogy nagyanyám ott feküdt a lábam előtt. Tudja miért?

– Na?

– Mert leesett a seprűnyélről.

Az anyád erre meg arra, káromkodik az öreg, nevetve szidja kölyköt, s utánahajítja a zsíros kalapját. A zsinatolásra összeszaladt a család.

– Én inkább olyan gyógyító tudású emberre gondoltam.

– Olyan is volt, több is. A nevük máig is olyan: Orvos Szabó. Sok van belőlük, egyik Pityu, másik Józsi, harmadik Binci. A jószágot tudták ezek kitisztázni a bajból.

A menye letorkolja az öreget.

– Ne emlegesse már az ilyen babonákat, apuka! Az orvos, az a tudós ember, az segít az ember lányán, nem azok a kuruzslók meg mindenféle boszorkányok.

– Márpedig én azt mondom – toppant egyet Mihály bácsi –, hogy az orvosoktól óvjon engem a jóisten! Itt volt a Mocsári szomszéd: az orvosok csak abajgatták, oszt ki gyógyította meg? Az a csontkovács Szlovákiában... Na, hol is, hol az istenben volt az? Szelőcén, vagy mi az annya kínnya. Na, ott.

Közbeszól az öregasszony is, aki a gyerek szerint leesett a seprűről…

– Csak az Isten a tudós, nem az ember.

– Ugyan már, anyuka! – mérgeskedik a menye.

– Bizony, így igaz ez, lányom – emeli fel az ujját az öregasszony. Annakidején mondtam én, hogy Mocsári szomszédot vigyék Máriapócsra, sok töredelemtől kímélték volna meg. Sok csodát tett már ott az Isten. Én ugyan oda vinném el az uramat, ha – ne adja Isten! – súlyos baja lenne.

– Inkább a kocsmába vigyél, mert én a borban jobban hiszek! – morcoskodik Mihály bácsi.

– Csak beszélnek, beszélnek, de ha majd leesnek a lábukról, az orvosért rimánkodnak – replikázik a menyük és szalad a konyhába.

 

3.

Szállodában alszom egy éjszaka. A délelőttös portás egy öregasszonyról mesél, aki tudós asszony hírében áll a falujában.

– Hallottam, hogy egy kisgyerek az istennek sem akart fejlődni. Nem nőtt. A szülei hordták orvostól orvosig – a kicsi csak nem nőtt. Végül elvitték a tudós asszonyhoz. Na, azóta úgy nő a gyerek, mint akit húznak.

– Mit csinált vele a tudós asszony?

– Én nem tudom, meg más se tudja. De a gyerek nagyon megindult a növésben.

– Hol lakik ez az asszony?

– Valahol az újvárosi részen, nem tudom pontosan. De a postásunk tudja, mert az ő családjába való volt a gyerek: majd megkérdezem tőle.

A közkedvelt kisvendéglőben a fiatal felszolgáló leánykával is rákeressük a szót a tudós asszonyokra, emberekre.

– A mi utcánkban is élt egy tudományos asszony – mondja halálos komolysággal. – Majdnem a szomszédunkban lakott. Féltünk tőle.

– És miben állt a tudománya?

– Egyszer nem tudtunk neki tejet adni, mert elvitték mások. Akkor megharagudott ránk. Másnap anyukám hiába ráncigálta a tehén csecsit, egy csepp tejet sem adott. Jött egy másik utcabeli öregasszony, az is tudományos volt, majdnem szemben lakott emezzel, csak ők haragban voltak.

– Miért?

– Azt nem tudom, biztos féltették egymástól a tudományukat. Na, kérdezi anyukámtól ez a tudományos asszony, hogy mi baj van? Mert látta rajta, hogy valami nincs rendben. Anyukám elpanaszolta neki a baját, hogy nem ad tejet a tehén. „Biztosan az a boszorkány apasztotta el!” Ezt mondta az asszony. Bementek anyukámmal az istállóba, az ajtó megett felállították a seprűt szőrivel felfelé, beleszúrták a villát, meg egy kést, s azt mondogatta a tudományos asszony, hogy „szúrjad villa, vágjad éle, hadd fájjon a segge vége!” És a tehenünk másnap tejet adott.

– És maga elhiszi ezt?

– El hát.

– Miért?

– Láttam.

– Él még az a tudós asszony?

– Már meghalt. Lakott ott a környéken két gyerek, azokat nagyon szerette. Azt mondta, majd rájuk hagyja a tudományát. De éjszaka halt meg, így nem hagyta rájuk. Azt mondják, az almafájára hagyta, a kertjében. Mert azt tövestül kiborulva találták meg hajnalban, pedig a szellő se rebbent éjszaka, villám se volt. Alig tudták elfűrészelni azt az almafát az emberek, olyan volt az, mint a vas.

 

4.

A kapun tábla figyelmeztet a harapós kutyára. Döngetem a korhadozó deszkakerítést.

– Ki az?

Mondom neki.

– Jöjjön nyugodtan!

– De a kutya...

– Nincs kutya. Elment. Elcsavargott. De holnap estig hazajön.

– Honnan tudja?

– Tudja, a magamfajta öreg cseléd, ha elvész a kutyája, éjfélkor belekiabálja a kutya nevét a kéménybe háromszor...

– És mire jó ez?

– Hazajön.

– A kutya?

– Az hát. Három napon belül.

Töprengek. Állunk a kémény előtt, ki a kutyáját hívja, ki az egészségét, ki a gyerekeit, ki a szüleit... Ha nagyon hiányzik.

Ahol én lakom, ott nincs kémény.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap