Körmendi Lajos: Robinson az árokparton Játék kerestetik

Szerkesztő B, v, 10/02/2016 - 00:03

 

 

 

 

 

 

1.

„Vót a cipózás. Azt játszották, hogy kenyeret sütnek. Öt-hat fattyú leül a földre egy sorba, egymás ölibe, mán úgy értem, egyik a másik elé. A hátsó legény derekán kötelet vesznek körül, oszt viszik előre a többi hóna alatt. Elől jól meghúzzák, megkötik, hogy szorosan legyenek. Akkor osztán odaáll a pékmester, jön a vevő.

– Van-e kenyér?

– Hát, nem tudom, megsült-e mán, de megnézzük a fenekit...

Mert a kenyeret úgy nézik, hogy kopogtatják. Hát itt is: ódalra fordítják a sor fattyút (a cipókat). Na, elő a hajtószárat, kétrét hajtva... Tuggya, milyen az? Csatos, méteres hosszú, rettentő nagyot lehet véle ütni. Hát meg is ’kopogtatták’ véle a ’cipók’ fenekit rendesen. Előbb jobbrúl.

– Megpiszkálom mán alattuk a parazsat, mert rosszul fogja!

Avval átfordítják balra a cipókat, csatt a seggükre onnan is. Hiába, még nem jól kopogott a cipó.

Telt az idő, megint megnézték. Hajtószárral. Több sorral is.

– Mán meg nagyon fogja! – kiáltott a pékmester.

Akkor alájuk egy veder vizet, mivelhogy azt mán odakészítették. Hadd hűtse a cipókat. Hát, még a pallásról is hullott a mész, úgy ugráltak a legények...”

 

2.

Tanyázunk. A hetven esztendős Ökrös Lajos mesél a régi tanyavilágról. S az akkori emberekről.

Játék kerestetik: de hol?

Máig sem változott a tanyák közvetlen környezete: a parlag sivár, elhanyagolt, akár nagyapáink korában. Igaz, nincs hagyománya a Kunságban, de még most is alig találni egy-egy virágágyást, zöldségeskertet, gyümölcsfát. Imitt-amott egy szilva- vagy almafa még csak-csak, de leginkább avégre, hogy legyen mihez megkötni a tehenet. Ahol a téesz megpróbált ezen változtatni és gyümölcsfákat telepített (a központokba), gondozás hiányában jó részük kipusztult, mondják.

Kórászolok a karcagi határban.

Hajításnyira tanyaközponttól, köves úttól, árválkodik egy csúfságos-csúf tanya. Esztendők óta nem láthatott egy marék sarat a vályogfal. A házban leírhatatlan rendetlenség. A gyerekek akár a grádics fokai: egyik kicsi, másik kisebb. A határbéli emberek megsúgták: vigyázzak, ha hozzájuk megyek, a gyerekek tetűt vittek a tanyai kollégiumba. Igaz, nem most volt, de hát sohasem lehet tudni. Akkoriban viszont – mesélték – az anyjuk összezajdult a téesz nőbizottságának elnökével, száma nélkül káromkodott, méghogy az ő gyerekei!...

– Ez semmi! – okosítottak a téesztagok. – Látta volna nyáron az itteni állapotokat! A kisbaba olyan rongyokba volt csavarva, mint a kapca, legyek lepték a szemét, száját. Az anyja pedig mellette ült...

Ez a család állatokat sem tart. Az egyik brigád adott nekik két malacot, a szövetkezet árpát. Amint a jószágok felélték a terményt, levágták őket: harminc kilósak lehettek. Napok alatt odalett az ajándék. Pedig a családfő évente harmincegy ezer forint fölött keres, s ez meghaladja a téesz tagjainak átlagjövedelmét. Csak hát szívesen megterheli magát borral.

– A maguk szegényei – mondják rájuk a szövetkezet dolgozói.

Nagy a karcagi határ, s ekkora földön csúfság is akad tagadhatatlanul. Vannak tanyák, melyek falát kitúrta a disznó, és úgy szaladgál a lyukon ki-be, akár a patkány (no, az is kerül). De rájakereshetjük a példát egy másfajta nyomorúságra is. Erre meg egy másik tanyai ember élete pászol. Vannak neki lovai, ökrei, tehenei, birkái, aprójószágai – mégis fonák ez a jómód. A gazda ugyanis egyre újítgatja reményeit: csak visszaadják a földjét (tizenöt hold szik). Tartja a lovakat, ökröket, jók lesznek majd szántani.

 

3.

Elő sem győzném számlálni azt a sok játékot, melyekről hírt adott nekem Ökrös Lajos és Perge István. Szedem „penna” alá, egyiket a másik után. Csak hát a 64 esztendős Perge István is a múltat idézgeti, merthogy „a játékokat is elpusztította a második háború”.

– Vót, aki váltig dicsérte a lovát, milyen jól lendít. „Na, fel tud-e engemet állítani?” De ezt csak jófájú, erős emberek kérdezték, mert csak ők tudták megcsinálni. Egy kötélnek mindkét végére hámfát kötöttek. A férfi hanyatt feküdt, lábát nekivetette a küszöbnek. A kötél másik végire, a hámfa elé odagombolták a lovat. Na, hajtani sem vótak restek, még ostorral is ösztökélték. De bizony, egy jófájú embert nem tudott elhúzni a lú. Olyan lú nem született, amék Debreceni Sándort (most itt lakik a Vasút utcán) elhúzta vóna.

Ökrös Lajos is emlékszik az ilyen erőpróbákra. De arra is, hogy jó néhány virtuskodó legény feje szétloccsant az ajtófélfán, úgy felrántotta a ló.

Perge István újabb vetélkedő játékot mesél.

– Vót a bothúzás. Két ember leült egymással szemközt, a talpukat összevetették. Megmarkolták a botot: na, ki tudja felállítani a másikat?

Henri Troyat leírja Tolsztoj élete című könyvében, hogy a baskírok földjén, Szamarában, a kumiszkúrán lévő nagy orosz író „Lev Tolsztoj mindenkit legyőzött a bot-viadalban: a két ellenfél szemtől szembe ült a földön, a talpuk összeért, s egy dorongot húztak, amíg az egyik föl nem emelte a másikat.”

Vajon föltehetjük-e, hogy ezeknek a pogány, kegyetlen erőpróbáknak egy részét még a nomád, pusztai népek közül hozták magukkal a népvándorlás utolsó hullámával érkező kunok? És egyáltalán: mire voltak jók ezek a játékok?

– Mire? A második háborúban mind odavesztek ezek a gyönyörű szál gazdalegények, mint Sánta Józsi, Elek György, Elek János... Öröm vót rájuk nézni, olyan fájú emberek vótak. De azok a kis szikkadt szolgalegények, akik így vetélkedtek, akiknek minden hajnalban megrúgták a talpát, osztán szalonnán dógoztak vakulásig, azok mind hazajöttek, ha le nem lüttík űket. Mert mindent kibírtak, edzettek vótak – magyarázza Perge István.

– Velem vót katona a két Elek fiú – meséli Ökrös Lajos. – Vérmes, erős, nagy módban élő emberek vótak. Idehaza dolgoztak azok, kaszáltak... De csak míg kedvükre vót. A koszt meg elsőrendű: hús, bor... Hát ezek odakint úgy legyengültek, hogy a küszöböt sem tudták átlépni. Aztán odavesztek. Még Rimaszombati Károly is, pedig az még hatalmasabb vót.

 

4.

Ökrös Lajos ötven esztendeig élt tanyán, néhány éve költözött be Karcagra, így hát lebontották még az ő gyönyörű, műemlék értékű tanyáját is.

– A szövetkezetek úgy megerősödtek, fejlődtek – mondja –, hogy nemigen szenvedhetik már a tanyákat. Főleg az elhanyagolt, arcpirító fészkeket. S az ilyenekben lakó trehány emberek is kikopnak a karcagi határból.

Ökrös Lajos tanyáját újra felépíti a karcagi Május 1. téesz, de már a Tarattyó úti központban. Szemben az ultramodern létesítményekkel tanyamúzeumot csinálnak, mondják, egy régi életforma tárgyi emlékeit mentik. De erre az életformára legalább annyira jellemzőek voltak a szokások (a játékok) is

Manapság nem játszanak a tanyákon. Valamilyen módon talán ez is jellemző a korra. Amint a már leírt játékokból is tükröződik a múlt. Olyasféle szerepük lehetett e játékoknak, mint a védőoltásnak. Immunitást adtak.

– Beleszúrtak az ajtóba egy zsákvarró tűt – idéz Ökrös Lajos egy amolyan „kitolásos” játékot. – Mondják az egyik legénynek, aki nem ismerte a csíziót: „Nem tudod kihúzni a fogaddal, ha kilencszer körülfordulsz egy tengericsutkára támaszkodva!” „Én?” Elkezd forogni. Igen ám, csakhogy közben valaki a tű alá tartotta a lámpát, hogy izzott belé. Az meg forog, nem látja, mert amire kilencet fordult, mán úgy tartják, mintha világítanának a mutatványhoz. No, megvót a kilenc fordulat, szalad a tűhöz, bekapja... Hát, csak úgy sistergett a szája...

Hogyan is mondta Perge István? „Mindent kibírni.” Talán ösztönösen, de azokhoz a megpróbáltatásokhoz szoktatták magukat a kunok generációi, az alul levők, amelyekben elkerülhetetlenül részük volt. Ezeket a játékokat ugyanis nem a nagymódban élők, hanem főleg a szegények űzték.

Játék kerestetik, írtam riportom fölé. Nem találtatott. A tanyavilágban is megszűntek a játék, a tanyázás objektív lehetőségei (nem a kunok lettek kedvetlenebbek). Az ötvenes években bomlani kezdő tanyavilág Karcagon végső idejét éli.

– Ki fog öt-hat kilométert gyalogolni a legközelebbi tanyáig? – magyarázza Perge István. – Senki. Ott vannak a jószágok, „elszórakoznak” azokkal. Meg osztán télen is dolgoznak az emberek a téeszben, nem úgy, mint annakelőtte. Ha kerül egy kis idejük, a tévét lesik.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap