Kötél nélkül 1/4

Jókai Anna, sze, 12/07/2011 - 01:20

 

 

 

Augusztus a vegetáció hónapja. Szeptemberben aztán feltápászkodik az ember a homokból, és megpróbálja újra és újra feltalálni a spanyolviaszt. Az ősz cselekvésre ingerel. Gyorsulnak a centrifugális erők. Néhányan nem bírják tovább, ezeket kidobja a masina. De a többség élvezi a forgást. Igen, a szeptember lehetőség. De mit lehet ebből a lehetőségből nyakon csípni, és mi csupán a vibráló illúzió…?

– Helyben vagyunk! Hiába kalapálom össze a gondolatokat, a végén szétmállik az egész, és a lényeg mégiscsak az… – Morelli felugrott a presszóasztal mellől, s mivel megközelítően sem tudta megfogalmazni, hogy mi a lényeg, gyorsan fizetett.

Egy bizonyos: augusztus 28-a van. Néhány nap múlva bemutató. Addig az ötletet teljesen ki kell dolgozni. Nincs idő filozofálgatásra. Bölcsészhallgató korában amatőr bűvész volt, s most befutott bűvészként amatőr filozófus? Semmi értelme. Ne zavarjuk össze a dolgokat. Most az új mutatvány a legfontosabb. Kidolgozni az elméleti részeket, felépíteni a hatásokat. A technikai megoldások régiek, de az összeállítás, ahogy majd kibontakozik, eredeti legyen!

Morelli sietett. Reggel, délután próba, este talmi műsor, nyári, izzadó komédiásokkal. Ebből szerencsére kihagyták. Így is elég. A rendező új fényeffektust talált a számához. Olyan, mint a Vidám Parkban a velencei csónakázás fényei. Csupa szirup, semmi igazán meglepő… Tehetségtelen fráter.

Négykor próba. Ha elkésik, másodszor írják fel. Pedig ma fogja megemlíteni azt a remek ötletet. Még nem késő. Szép gondolat. Megértik az emberek. Gyújtólencsével fölperzselni a madarat, és a szénné égettből hirtelen felrepül egy eleven, ugyanaz! A főnixmadár! Igen! Ez már alkotás. Persze, három galamb kell hozzá, de az illúzió tökéletes lesz. Mint Kiónál. Valami pluszt adni, nemcsak a kóklerkedés…

Mit tudnak erről a többiek? Stella meg a nővérkéje csak lengenek a hintájukon, ugrálnak a levegőben összevissza. Azt mondja Schneider, a kellékes, hogy még közösülni sem mernek, annyira féltik a rugalmasságukat. Nincs más témájuk, csak a kupola alatti negyedóra, a kosztüm és a flitter. Az igaz, hogy gyönyörű a mozgásuk. Szép. De így önmagában – minek? Verner kapitány dicsekvései is undorítóak. Verner kapitány!

Morelli már tíz éve dolgozott a szakmában, de a neveken még mindig bosszankodott. Verner kapitány! Vermes János. És Morelli? Maros Gáspár. Amikor szerződtették, még tiltakozott. „Nem lehetne, kérem, a rendes nevemen?” „Ugyan, fiatalember! Maros Gáspár illuzionista! Hogy hangzik ez?” Szerette volna megmagyarázni, hogy így érdekesebb, de leintették. „Morelli! Az igen! Az név! De hiszen magának latinos műveltsége van!” – mondta az OCI személyzetise büszkén. – „Morelli! Egy kicsit ámor, egy kicsit morál, keveredik benne a csapongó szenvedély a szigorú törvényekkel… az már maga a művészet! Érti?”

Morelli sóhajtott. Végeredményben nem járt rosszul ezzel a névvel. Sokan ismerik már. De miért szükséges, hogy egy állatszelídítő okvetlenül kapitány legyen? Nem is állta meg irónia nélkül, ha Vernerrel beszélgetett. Különféle rangokat adott neki, ahogy jött: „Ezredesem! Őrnagyom!” Verner emiatt azt hiszi, lebecsüli a produkcióját. Pedig nem dolgozik fogatlan dögökkel. Valóban lenyűgöző látvány, hófehér egyenruhában, fekete, göndör hajjal, kegyetlen mosollyal a szája körül… A nők megőrülnek érte. Nem nősül meg. Azt mondják, hetenként egyszer valami titkos találkahelyen tombolja ki magát. A cirkuszosokat nem hívja. Ki tudja, hova jár, vagy kik járnak hozzá? Nem csoda, hogy Margit undorodik egy kicsit az egésztől.

Morelli felpréselődött a tömött villamosra. Tulajdonképpen nevetséges, hogy tanárnőt vett feleségül. Margit kémiát tanít. A cirkuszt utálja. Őt mégis megszerette. „Előbb-utóbb kiemelkedsz közülük” – szokta mondogatni. Ugyan, hova emelkedik ki? Az egész ország ismeri. Kocsijuk is van. Most éppen javítják. Ezért fog elkésni.

Új tag is jön a társulathoz, valami kezdő. Kréger nyugdíjba ment. Tóni marad, változatlanul. Kitűnő bohóc volt, tíz évvel ezelőtt, a behemót Pali bácsival, párosban. Miután Pali bácsi szívtrombózisban meghalt, Tóni hordta körül egy földgömbszerű labdán gurulva a következő számot. Tavaly az ötvenedik előadáson lecsúszott róla; elhasalt, beverte a fejét. Azóta nem tud megállni a gömbön. De az istennek sem hagyná abba… Megőrjíti az embert az igyekezetével. Sehogy sem akar beletörődni, hogy ezután gyalogosan kell körbe-körbe kutyagolni a táblákkal.

A szezonkezdő napok rémesek. Mindenki ugrál. Állítólag gázsi-emelés is lesz. Az igazgató meg folyton újat kér. „Gyerekek, újat hozzatok, újat…” – De igazán új nem lesz most sem. Hacsak ő ki nem ugrik ezzel a madárdologgal.

 „Taxival kellett volna jönnöm – gondolta Morelli –, elkéstem.” Négy óra után öt perccel szállt le a földalattiról. „Este nem fekszem le addig, amíg újra át nem gondoltam a számot. A rekvizit költséges, de megéri.”

Valószínűleg ez az idei utolsó hőhullám. Odabenn még melegebb lesz. Morelli csodálkozott. A porondon próbafények, de nem dolgozik senki. Homok- és textilszag. Mélyen beszívta. Valami idegen illatot is érzett. Naftalin, kétségtelenül naftalin!

Markó bácsi, az egyik porondszolga, cinkosan ráhunyorított:

– Adj’ isten, művész úr. Nem tetszett elkésni. Az öltözőkben vannak. Új fiú jött, azzal bajlódik a Karcsi úr!

Karcsi úr! Szép kis rendező! Még a személyzet is érzi. Új fiú? Akkor a közös teremben lesznek, együtt.

Morelli örült. Viszolygott a rendreutasítástól.

A teremben alig fogadták a köszönését. Karcsi úr és az új tag köré tömörült mindenki. Karcsi úr arcán piros foltok virítottak, mint a fehér bőrű lányok testén meleg víz és szappan után. Nagyon dühös lehet.

– Még artistaiskolája sincs? – ezt kérdezte éppen a vele szemben álló fiatalembertől. Az nem felelt, csak megrázta a fejét. Micsoda figura! Morelli önkéntelenül is ingerültséget érzett. A fiú nem is volt olyan fiatal.

– Megvan ez harminc is – susogta rosszallóan Stella, és fölényesen bólogatott.

Sötétkék öltönyt visel, sötétkéket, ebben a kánikulában! Kétsorosat! Húsz év előtti divat, elhegyesedő kabáthajtókával… és drapp saru van a lábán, mindehhez. Tisztelettudóan áll, mint paraszt a törvény előtt… s mégis van benne valami hányavetiség! Ahá, persze, a keze zsebre dugva! Ez meg miféle tempó? Hogy a fenébe került ide?

– Mégis… ki látta magát, mielőtt betöltötték a státust? – kérdezte Karcsi reménykedve. Talán kiderül, hogy csak egy csaló, és ki lehet rúgni.

– Láttak – mondta a fiú, és Morelli még dühösebb lett, ahogy meghallotta ezt a hangot. Engedelmes, halk, távoli. Mintha nem is ő beszélne, hanem egy rádió a hasában. – Láttak többen… Látott Kovalics kartárs, látott… – és sorolta a neveket. Tizenkettőt. Azután megint elhallgatott, mintha lekattintották volna benne a gépet.

– Úgy… szóval, ennyien látták. S az igazgatónál is volt már… Menjetek innen, gyerekek, hadd beszélgessek a kollégával… – kiáltotta Karcsi idegesen. Senki sem tágított.

Milyen iskolát végzett?

Humán gimnáziumot…

Megint meglepődtek. Ez? Gimnáziumot?

– És… hol dolgozott eddig? – Karcsi ide-oda csúsztatta szemüvegét az orrán.

– Nyíregyházán, Debrecenben, Sashalmon, Budapesten és Szecsődön. – A fiú szelíden, készségesen darálta a helységneveket. Az arcán egy rángás sem futott végig. A keze még mindig a zsebében. Ez nem normális!

– Társulatnál vagy hol?

– Nem társulatnál – felelte a figura, és végre előhúzta a kezét. Úristen, micsoda betegesen hosszú ujjak!

– Nem társulatnál… Alkalmi munkát végeztem, hol itt, hol ott.

– A fenét… – tört ki Karcsi. – De mit tud maga? Mit tud, amit „láttak”? Mit akar itt csinálni?

– Maga a rendező! Magának ezt már tudnia kéne, ha maga a rendező – mondta a fiú. A kezét ismét zsebre vágta. A szája szögletében fitymáló mosoly jelent meg.

„Huligán! Mégiscsak huligán!” – gondolta elégedetten Morelli.

Karcsi elordította magát:

– Beszéljen tisztességesen…

A huligán csodálkozva felhúzta a szemöldökét. Mintha nem értene valamit. Azután legyintett.

– Kötéltáncos vagyok. Tudja, mi az… ide-oda, ide-oda… – a kezével mutatta, hogyan – ide-oda egy vacak kötélen…

Karcsi hápogott. A fiú befejezettnek érezte az eszmecserét, a sarokba ment, leült. Lábát maga alá húzta, mint egy óvodás.

– Na, gyerünk a csudába, kezdjük a próbát – tapsolt Karcsi. – Majd szólok magának, ha sorra kerül… maga… hogy hívják?

Mint egy jól nevelt úrifiú, úgy ugrott fel, meghajolt:

– Króna Péter…

– A művésznevét, művész úr! A művésznevét… – vihogtak.

– Nincs – mondta Péter –, és nem is lesz. Tessék csak így: Króna Péter… Tetszik tudni, nem a pacsirta a fontos, csak a dal…

Karcsi úr már az ajtóban volt, onnan fordult vissza:

– Micsoda? Mi van a pacsirtával? – kérdezte fáradtan. Süsüt jelzett.

Morelli visszanézett. Króna Péter. A kötélen ide-oda… Milyen együgyűen ül a sarokban! Ez hozta a naftalinszagot, ez a kitömött pacsirta… Ez a huligán vagy ficsúr, illetve bugris… Ez a fene tudja, kicsoda.

– Ilyenkor küldeni ide – morgott Karcsi –, három nappal bemutató előtt! Minden készen, kint vannak a plakátok. Nem tudom, hogy illesszem bele az egységes, kidolgozott vonalunkba!

– És mit szól az öreg? – kérdezte Morelli.

Az előtérben álltak valamennyien. Cigarettáztak. Króna bent maradt a porondon. Egyedül akart próbálkozni az új fölszereléssel. Semmit sem hozott magával, csak egy ócska drótot meg két kampós szöget. Szerencse, hogy itt minden van. Kitűnő állványzatra szerelt, váltogatható szélességű kötelek. Mennyországba csöppent ez a fiú.

– Mit mondott az öreg mindehhez?

– Mit mondott? Letelefonált, hogy már ebbe a műsorba préseljük be, majd meglátjuk, hogy jó lesz. És ne haragudjak, hogy csak most értesített, de így jött ki a lépés. Szóval, a szokásos.

– Kérdés, hogy tud-e valamit egyáltalán?

– Ha tud is… mennyit kell még ezen melózni, hogy kimehessen vele! Ha egyáltalán tud annyit, hogy mi használhassuk – Karcsi úgy mondta a mi-t, hogy ebben valamennyien benne voltak. Az ország legjobb társulata, legszebb, legmodernebb cirkusza. – Itt nem babra megy a játék.

Morelli fújta a füstöt. Kivételesen együttérzett Karcsival.

– Ez az, ha nem művészek vezetik a dolgokat – bökte ki Karcsi keserűen. – Virágoskertben nem lehet bakancsban járni… – Sokszor elmondta már ezt, hasonló alkalmakkor. Az orrára is ütöttek érte nemegyszer. De Morellitől nem félt. Bizonyos mértékig tisztelte is. Okos ember, egyetemre járt, és ha ügyesen lenyesegetik a túlzásait, óriásit produkál. Egy-egy jól sikerült mutatványa után valósággal tombol a nép.

Morelli elfordult Karcsitól, és mosolygott.

„Művészek… Szép kis művész vagy te, öcsém… – gondolta. – Ha művészek vezetnék, mennyivel volna jobb? Akkor valóban soha nem lenne új… Betegesen félnek minden szokatlantól. Ítéletük csak az általuk belátható körökig megbízható. Azt még megbocsátják, ha valaki nagyobbat ugrik, de azt már nem, ha másként. Pedig felül kéne emelkedni önmagunkon…” – csaknem elvágódott. Tóni labdája becsúszott szétterpesztett lába közé.

– Még itt sem hagyja abba, maga kerti törpe? – Rögtön megbánta. Nem kellett volna. Tóni szerencsére – úgy látszik – nem hallotta, vagy nem értette meg, mert nyájasan bólintott, és tovább görgette a labdát. A szivárványszínű gömböt félig sem tudta átkarolni. A sarokba állítota, ott próbálkozott, meg-megtámasztva a hátát a falon, hátha sikerül. Stella néha odanézett, szórakozottan, mint a lábát köszörülő légyre, egyébként hagyták, hadd csinálja. Szegény kis öreg.

 „Érdekes – tűnődött Morelli. Leporolta a nadrágját. – Nincs benne semmi irigység. A számok alatt ott áll a kifutónál, és lelkesen tapsol, integet. Látszik, hogy őszintén örül mások sikerének…” – Ezen egy kissé meghatódott.

Katóka-Catalina, a lovas tündér, kétoldalt belebökött a lapockájába.

– Koma, ide figyelj…

Katókának mindenki koma volt. Morelli mindig csodálta, hogy tud ez a tömzsi, nagy lábú, lapáttenyerű, erős szőrzetű nő olyan könnyedén lebegni a lovak hátán? Amikor egyszer megkérdezte tőle: „Hogy csináltad ezt, Katóka?” – a lány nevetett. – „Az apám birtokán szőrén ültem meg a lovakat. Volt, hogy a pányvát is én vetettem. Semmi ez nekem…” – A régiek mesélték, hogy Katóka negyvenkilenc-ötvenben lépett munkaviszonyba mint lóápoló. Onnan küzdötte fel magát. Kár, hogy nemsokára kiöregszik.

– Mire figyeljek, Katóka?

– Mit szólsz hozzá mint szakértő? Mi a szebb? Az alma vagy a körte? – sürgetően tette hozzá: – Úgy értem, mellben… mi a szebb? Alma vagy körte?

Morelli bosszankodott. Örökké ezek az ízléstelenségek! Összeillenek Vernerrel, az az öntelt fickó mégis odébb rugdossa! Kelletlenül felelte, őrizve a szellemesség látszatát:

– Mindegy az, csak ne lógjon!

– Na ugye – kiáltotta oda Katóka Vernernek, aki a körmeit nyesegette –, hallod, te nyavalyás…

Morelli dühös lett. „Ez a baj a művészetekkel, ez az észrevétlenül belopózó trágyaszag, amelyben már-már otthon érezzük magunkat. Az érzékenység, amely elsőrendű föltétele az alkotásnak, lassanként elhal…”

– Elaludtál? Gyerünk! A takonypóc szíveskedett engedélyt adni, hogy a porondra léphessünk! – Stella hátba ütötte.

A fiú a gumiasztalon feküdt. Karcsi felkiáltott hozzá:

– Na, öcskös, lássuk, miből élünk!

Króna Péter leugrott a szőnyegről. Lentről semmi sem látszott a kötélből. Úgy látszik a hajszáldrótos állványt választotta.

„Milyen ügyetlenül bajlódik a rúddal – állapította meg Morelli. – Még felmászni sem tud vele rendesen. Szép kis buli…”

Péter már a tető alatt állt. Nem utolsó dolog ez a magasság. Milyen sokáig szöszmötöl! Azt hiszi, ezt az előadáson is lehet?

– Szervusz. Ez meg kicsoda? – Morelli beszívta Margit szénakölnijét. Már ott is volt mellette az asszony, karját a hóna alá csúsztatva. – Itt a kocsi, kilencszázhatvanba került… Ki ez a tag?

Morelli homlokon csókolta. Milyen ápolt! Sohasem izzad.

– Aranyos vagy. Ez egy új fiú. Nagy balfácán lehet, nézd, hogy téblábol…

Karcsi ordított.

– Az istenért, csináljon már valamit, fut az idő.

Péter odafönn ide-oda forgatta a fejét. Kétszer nyújtotta ki a lábát, de mind a kétszer visszahúzta.

– Fél – mormogta a kapitány –, fél a gyáva kukac.

Nevettek.

Péter végre elindult. A rúd remegett, imbolygott a kezében. Három-négy lépést tett. Senki nem látta pontosan, mi történt, már ott rugózott az egyensúlyzóval együtt a gumin.

Mindenki megnyugodott. Most majd bocsánatot kér, és szépen kisétál. Kalandvágyó kölyök. Talán, ha tanul néhány évet…

Péter azonban feléjük sem nézett. Dühösen belerúgott az állvány talpazatába. Újra felvonszolta magával a rudat… Tisztán hallották, hogy káromkodik. Megint nekirugaszkodott.

Úgy rémlett, hogy ismét leesik. Morelli egy pillanatra behunyta a szemét. „Azért szégyenletes – gondolta –, azért szégyenletes, hogy itt állunk és nézzük.”

A koppanásra feltekintett.

Péter a kötél elején himbálózott. A rúd már nem volt a kezében. Ledobta. Azután megindult az alig sejthető vízszintes vonalon. Egyensúlyozó nélkül, finoman meg-megrebbenő ujjakkal. Végigért. Megérintette a póznát, és hirtelen megfordult. Mint aki zenét hall, visszafelé csúsztatta magát a levegőben.

„Valami történik most – riadozott Morelli –, de nem az, hogy leesik. Valami más…”

Péter harmadszor járta az utat. A kötél közepén megállt. Éles hang szakadt ki belőle, mint a fuldoklóból, ha felbukkan a vízből. Néhány másodperc, és a teste már a kupola közelében pörgött. Ha egy centivel magasabbra ugrik, betöri a koponyáját. Megint kettőt lép előre. Most háromszor fordul a levegőben. Karcsiról folyik a verejték… Egy ugrás, egy lépés, egy ugrás…

– Ez istenkísértés! Állítsák le! – Morelli rémülten ismerte fel saját hangját.

– Hiszen te nem hiszel Istenben… – Margit mosolygott, de nem rá, hanem csak úgy, fel a levegőbe.

Az ugrások már egybemosódtak, áttekinthetetlen forgatagban.

– Őrült vagány – suttogta Karcsi fenyegetően –, csak egy őrült tehet ilyeneket… ha ugrásból zuhan le, szőnyegen kívül eshet. Nem én küldtem, kikényszerítette…

– Nem esik le – mondta hirtelen Morelli –, nem esik le. – Megkönnyebbült. „Tudom már, ki vagy, fiú” – gondolta, és egy csepp irigységet érzett. De ha senki nem, ő mégis ki meri mondani majd.

Egy valószínűtlenül gyors forgás a kötélen, azután a fiú minden átmenet nélkül befejezte a számot. Sután támolygott a létrához. Elerőtlenedve ért földet. Leült a homokba. Fejét a térde közé dugta.

– Be kellene záratni – sziszegte a kapitány, de nem feleltek rá. Karcsi tanácstalanul Morellire nézett. Stella hitetlenkedve rázogatta a fejét. Katóka röhögött. Mindannyian zavarban voltak.

Morelli Margitot kereste, de az már eltűnt. Pedig jólesett volna a jelenléte, amikor kimondta, saját nagyvonalúságától és az élmény súlyától meghatottan:

– Csodálatos volt!

Mindenki Morelli felé fordult, egy kissé bizonytalanul. S ő megismételte, bocsánatkérően, mint aki ellenállhatatlan belső kényszernek engedelmeskedik: – Csodálatos!

Felszakadt a zsivaj. A kapitány Péterhez szaladt, és jól hátba ütötte:

– Hát mért nem mondtad, te kutyafi?

A lányok kérdezősködni akartak. Karcsi elhessegette őket.

– Nyugalom, gyerekek, tartsunk rendet! Óriási volt, öregem, ha én azt mondom, hogy óriási, akkor igazán óriási… Az előadáson persze fokozatosan csináljuk. A megjelenéshez bedobunk valami idegtépő zenét, s a búcsúzásnál jöjjön a teteje.

– Szerintem fekete, testhez álló trikót válasszon, ezüst lamébeszövéssel – tanácsolta lelkesen Stella.

– Ez a szám gatyában is mutat! – rikoltotta Catalina.

A fiú átnedvesedett haját törölgette. Levetette az ingét. Kábult volt.

Morelli haragudott. Ilyen barmok! Nekimennek, és azt sem tudják, miről van szó. Megfogta Péter vállát. Szerette volna, hogy csak ők ketten értsék igazán:

– Ilyen még nem volt… hallod? 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap