Kötél nélkül 2/4

Jókai Anna, cs, 12/08/2011 - 01:22

 

 

 

 

Péter a szemébe nézett. „Nem örül – csodálkozott Morelli. – De miért nem?” Felsajgott benne valami. A madarára gondolt, a nagy ötletre. Nem csinálja meg. Nincs többé szükség rá. Most már – ezután – silány és siralmas úgyis.

– Csoda! – kiáltotta még egyszer. Úgy érezte, túllépett önmagán.

A zajos helyeslésben megakadt a szeme a törpén.

– Igaz, Tóni bácsi?

Tóni a sarokban ült, és mosolygott. Együgyű ábrákat húzott lábával a homokba. Valamit mormogott, azután eltörölte az olvashatatlan jeleket.

– Mit akartál azzal a madárdologgal? – kérdezte Karcsi a büfében.

– Semmit… Nem túl érdekes – legyintett Morelli. Már nem volt olyan elégedett önmagával, mint az imént. „Nem volna szabad engednem, hogy két vállra fektessenek – gondolta –, akárhogy is van, nem volna szabad engednem. A dolgok bonyolultak, s talán amit én kihoznék, az is lenne valami, a maga módján…”

– A tehetetlenség beismerése már azonos a halállal. – Későn vette észre, hogy ezt már hangosan mondja, Karcsinak.

– Bizony – bólintott Karcsi, és aprókat sóhajtott –, mennyire így van! Te olyan tehetséges vagy! Két szenzációnk lesz egyszerre… Próbáld meg, Gazsi!

„Rendes fiú ez, alapjában véve – lepődött meg Morelli –, s milyen jól színlel! Fogalma sincs semmiről, de milyen ügyesen színlel!”

– A trükk egy kicsit hajmeresztő… A gondolat tetszett meg.

– Jól mutat?

Morelli dühbe gurult.

– Tűz, lángok, repülő madár… meztelen nőket égessek?

Karcsi a pult fölött a karjára tette a kezét, békítően.

– Ne hőbörögj, öregem. A formákra is vigyázni kell! Gondolj arra, hogy kiknek játszol! Nem énrólam van szó, de hát ez mégiscsak cirkusz, nem?

– De igen – mondta fásultan Morelli –, ez cirkusz.

– Na látod. A nép mulatni akar. Beszéljük meg, estig van még egy kis időm.

Lelkiismeretes fiú. Miért nem ment postahivatali tisztviselőnek? Ha marad, Margit dühöngeni fog. Bár lehet, hogy már itt sincs. Csak nem sértődött meg?

– Nem láttad Margitot?

Karcsi hátrafordult, és a sörözőkhöz kiáltott:

– Hé… nem láttátok a nagyságos asszonyt?

Morelli tudta, hogy ez nem gúnyolódás. Tisztelték Margitot, mint kívülálló, sosem lelkes idegent. Féltek nyugodt, szétálló szemétől, okos nyelvétől. Nagyságos asszony – ez egyezményes megszólítás volt, megkülönböztetés.

A kapitány válaszolt:

– Kint ül a padon, a lugasban.

– Ebben a melegben? – bosszankodott Morelli. – Mit csinál ott?

– Egyelőre még csak beszélget – viccelődött Katóka. – Beszélget a nap hősével.

Szegény Margit! Szépen szórakozhat! Mit neki egy kötéltáncos! Csoda, hogy eddig kibírta. Néhány perc múlva biggyesztve megjelenik majd az ajtóban, és derűs, elégedett íróniával kijelenti: „Engedélyt kértem a hercegtől, hogy a rendkívül épületes társalgást befejezzem.”

Karcsi Morellibe karolt.

– Gyere az irodába. Viszünk fel két üveg bambit.

„Jó – gondolta Morelli. – Jó. Azazhogy mindegy. Ha elmondom neki, ha nem, ha megcsinálom, ha nem, végeredményben mindegy. De azért igyekszik az ember, az utolsó percig.”

– Ha Margit keres…

– Én szólok neki – ígérte Tóni. – Majd ha eltűnik az a szerencsétlen.

Szerencsétlen?

Morelli haragosan Tónira bámult. Nem értette.

„Irigy, mégiscsak irigy – állapította meg végül –, irigyek vagyunk és disznók…”

 

– Ne izegjen-mozogjon folyton – mondta Margit a fiúnak –, maradjon nyugton a fenekén. Ideges?

– Á – legyintett Péter –, csak mérges vagyok.

– Miért? – kérdezte az asszony. Kérdésre ösztönző izgalmat érzett, és ezt furcsának találta.

– Nem mindegy? Magának azután igazán mindegy. – A hang tárgyilagos volt, sértő szándék nélkül.

Margit elmosolyodott.

– Végeredményben igaza van. Iszonyúan fölösleges a fecsegés. Az a baj, hogy két ember tudatában még a legegyszerűbb fogalom sem rajzolódik ki teljesen egyformán… Kimondjuk a szavakat, és mindenki mást ért…

„Hű, milyen okos vagyok – gondolta, és cigarettára gyújtott –, de azt hiszem, rossz helyen sziporkázom…”

Péter tétova mozdulattal megkísérelte, hogy tüzet adjon, de a félúton bágyadtan leesett a keze. Kicsit hallgatott, majd az asszonyra pillantott.

– Maga mit csinál? Nem tartozik a cirkuszhoz, ugye?

– Morelli felesége vagyok – felelte Margit bizonytalanul. Tudja-e a fiú, ki is az a Morelli?

– Á! A híres Morelli! Az a magas, kopaszodó? Rendes tag, azt hiszem.

Margit harsányan felkacagott. Alig vette észre, hogy két centivel feljebb csúsztatja a szoknyáját.

– Rendes tag! Ez nagyon jó! Morelli rendes tag! De helyes pofa maga!

– Megint a fogalmakon lovagolunk – mondta higgadtan Péter. – Próbáljon valami mást képzelni a szavak értelme mögé, mint amit eddig megszokott…

Margit sértődötten pislogott. Saját fegyverét fordítják vissza? Neveletlen.

– Sose ismételjen másokat, még olyan nagy személyiségeket sem, mint én, kedves… Mi a neve?

A fiú tagolta: – Kró-na Pé-ter. Egyébként nem azt ismétlem, amit maga mondott. Az túlságosan közhelyszerű.

Margit elvörösödött. Most fel kell állni és otthagyni ezt a tacskót. Minek ült le melléje? A butaságát gorombasággal leplezi. Odafönt csodálatos volt, de más a fönt, és más a lent… Hogyan vágja ki magát?

Péter megérintette a kezét.

– Megsértődött? A közhelyek is igazak a maguk módján. Sokan még odáig sem jutnak el. Néha csak egészen vékony a hártya banális és mélységesen eredeti között… Mi a foglalkozása, azonkívül, hogy Morelli hírességében sütkérezik?

„Elgondolkoztató, amit mond” – ismerte be Margit. Heves vágya támadt, hogy minél tökéletesebben megfogalmazza önmagát.

– Tanár vagyok. Cikkeim jelennek meg kémiai és biológiai szakfolyóiratokban.

– Nem unja? – kérdezte Péter naivan, mint egy óvodás.

Margit meghökkent, de azután csodálkozva és felszabadultan kiszaladt belőle:

– De igen.

Péter elégedetten bólintott: – Na látja. És miért?

– Ezen még nem gondolkoztam… Az elején, amikor elkezdek valamit, még nagyon élvezem. Csak a vége felé unom meg halálosan. Érdekes, nem?

– És miért ez az unalom? – kérdezte ismét Péter, és jóakaratúan, oktatólag fölemelte az ujját.

– Talán mert… kevés. Ha kész van, úgy érzem magam, mint a gyerek, aki lavórban játszott tengeri vihart.

Péter kamaszosan füttyentett.

– Ahhoz képest, hogy tanár, van magában valami. Csak ne használjon hasonlatokat.

– Mi baja a hasonlatokkal?

– Nem pontosak… Egyáltalán nem pontosak. Fellazítják a gondolatokat.

– Azt hiszem, értem magát – mondta Margit halkan, de csak nyugtalanító sejtést érzett. – Az abszolútra törekszik, igaz? S amit ott fönn csinált, nem, ez nem jó kifejezés, ami ott fönn történt magával, az valóban utánozhatatlan. Fenséges!

A fiú ingerülten beletiport sarkával a porba.

– Azért én mégis dühös vagyok… mintha elrontottam volna valahol… maga látta…!

Margitban élesen nyilallt az öröm. Segítséget kértek, tőle!

– Láttam! A legtöbb volt, Péter. Esküszöm: a legtöbb.

Péter hátradőlt.

– Akkor nem értem…

Margit szomorúan biggyesztett:

– Pedig azt hittem, maga mindent tud.

Péter nyersen fölnevetett:

– Még csak az hiányzik. Remélem, hogy a java még hátra van.

„Ezt megint nem értem” – vallotta be magának Margit.

– Igen, nagyszerű, ha az ember szakadatlanul elégedetlen önmagával.

– Ne beszéljen többet – szakította félbe Péter. – Félek, most már csak marhaságokat mondanánk.

Nagyokat lélegeztek. A megperzselődött fű illatával forró olajfestékszag keveredett. A cirkuszkert poros virágai a repedezett földre dőltek. A vörösen izzó napfényben bénán hevert a világ.

„Nem tudom még – gondolta Margit, és nézte a rebbenés nélküli bokrokat –, nem tudom még, elfelejtem-e holnapra ezeket a virágokat, ezt a cikcakkos fehér kavicsot a lábam előtt, vagy emlékezni fogok rá nagyon sokáig…”

– Hány éves? – kérdezte végül, bár nem is volt kíváncsi rá.

– Huszonhat. Nagyon kevés.

– Szeretne öreg lenni?

– Csak öregebb. A történések miatt. Hiába, anélkül nem megy. Ezért maradt maga is gyerek.

– Gyerek? – Margit elmosolyodott. – Harminc felé járok! Az ismerőseim túl okosnak tartanak, a férjem néha túl keserűnek. Gyerek! Édes istenem!

– Mégis az. Nagyon kevés történhetett eddig magával.

– Nincs igaza – fakadt ki Margit. – Egyszer nagyon sokat szenvedtem.

– Egyszer? – kérdezte kedvesen Péter. – Szerelem?

– Igen, egy szörnyű szerelem…

– Az nem elég. Egyszer, egy szerelem…

– Anyám is meghalt, és gyerekem… több gyerekem is lett volna, csak…

– Ne bizonyítson. Értem én magát. Ezek komoly dolgok. De volt-e már tetűje?

Margit megint összezavarodott.

– Most mit akar?

– Azt kérdeztem, volt-e már mocskos, sebes a teste. Összeszáradtak-e valaha a belei az éhségtől?

Margit értetlenül rázogatta a fejét.

Péter átnyúlt a háta mögött, és belemarkolt a hajába.

– Volt-e már tetű ebben a szikrázó zuhatagban? – Ujjai végigtapogatták az asszony tarkóját, koponyája eresztékeit.

Margit szótlanul odatartotta magát a simogatásnak, mint a kutya. A szemét behunyta. Morelli jutott az eszébe. A versek, amiket felolvasott neki. Browning, Keats, Ronsard, Mallarmé… Milyen csodálatos muzsika volt. És most egyetlen dallamra sem emlékszik!

A fiú visszavonta a kezét.

– Azt hiszem, mennie kell.

– Ráérek – mondta gyorsan Margit, és az égre nézett. – Felhősödik… Talán lesz egy kis zivatar. Megvisel ez a hőség.

– Türelmetlen. Unja a várakozást, szereti a romantikát, a kalandot.

– A viharra gondol?

– A hirtelen változásra. Jön egy felhő, esőt hoz, és minden megenyhül… Így képzeli, igaz?

– És ha a villámcsapásra várok, a pusztulásra…?

– Ne áltassa magát! Mindenki boldog akar lenni. Különösen maguk.

– Kik azok a maguk?

– A nők…!

– Bántották magát a nők? – kérdezte Margit, s úgy érezte, sikerült ismerős vágányra terelni a kocsit.

– Bántani? Nem. Sohasem bántottak. Csak önmaguk voltak, s ez elég.

– Úgy beszél, mintha ki tudja, hányan lettek volna.

– Kíváncsi? Volt feleségem is.

– Otthagyta?

– Nem – mondta nyugodtan Péter –, ő vált el tőlem.

– Szerette?

Péter vállat vont. – Nem ilyen egyszerű a dolog.

– Nem akarja elmondani? – kérte halkan Margit.

A fiú hallgatott.

– Nem hisz már semmiben? – Margit a gyomrára szorította a kezét. „Most, most fordul át minden…” – Nem hisz már a megváltó találkozásban, esetleg?

Péter arca összerándult, mint a karmesteré, ha hamisat fog a zenekar. Alázatosan, kesernyésen felelte, egy kis szünet után:

– A szerelemben? Nem… Bocsásson meg. Csak rosszabb lenne, ha bedőlnék magának.

– De ki beszélt erről, végül is… – kiáltott fel Margit. Kínosan igyekezett, hogy összeszedje magát. – Hogy képzeli, hogy én…

Péter gyorsan felállt.

– Hagyja! Most elmegyek.

– Megázik – mondta gépiesen az asszony.

– Nézzen körül. Eltűnt a feketeség. Erősebb a kánikula, mint délben. Pedig már megy le a nap.

– Kár – mosolygott Margit. Fésülködött. – Mikor lesz a bemutató?

– Ötödikén. De hiszen tudja. Szép kocsijuk van. Merci?

Szórakozottan bámulták a hússzínű kocsit a kerítés előtt.

– Igen. Škodából cseréltük.

– Nincs sok baj vele?

– Aránylag jól bírja. Csak eszi a benzint.

– Nem olcsó mulatság, az biztos… Hát akkor… kezicsókolom. Remélem, még találkozunk, kedves…

„Úristen még a nevemet sem tudja” – sikoltott fel magában az asszony.

– Margit.

– Kedves Margit, a viszontlátásra! – hadarta Péter. Meghajolt, és elindult.

De a kertkapunál hirtelen megállt. Visszaszaladt. Fölemelte a fehér kavicsot Margit lába elől, s mint gyerek a savanyúcukrot, szégyellősen az asszony nyitott tenyerébe tette.

Margit öt ujja – mint a ragadozó madáré – szorosan összecsukódott a szabálytalan kövecske fölött.

 

– Nem bírom már… Menj a francba! Bemutató előtt csak állatokkal foglalkozom, megtanulhattad volna! – ordított a kapitány Katóra augusztus 31-én, a társalgóban.

– Azt hiszed, akarok tőled valamit, te marha? Ott van a bűzös nőstény oroszlánod, azzal intézed a dolgodat! Az való neked! – üvöltött Katóka, és leköpte Vernert. A kapitány hozzávágta a hamutálat. Katóka felkapta a virágvázát, de Stella lefogta, és becipelte a mosdóba, Vernert pedig Karcsi tuszkolta ki az ajtón.

Morelli komolyan felháborodott.

– Mondd meg – fordult Péterhez, aki az ablaknál bámészkodott –, mondd meg nekem, hát nem szégyen? Most még csak istenes volt, tavaly tűzoltófecskendővel választottuk szét őket.

Karcsi visszajött.

– Minek olyan szekér után szaladni, ami nem vesz föl? Undorító.

– Te hülye – dugta ki a fejét Katóka a vécéből –, én csak egyszer akarok lefeküdni vele, te hülye…

– Kuss – süvített a háta mögött Stella, és berántotta. – Tartsd a csap alá magadat!

– Bagázs… Ezekkel csináljak műsort! De én fegyelmit sózok a nyakukba, négy nappal a bemutató előtt, olyan fegyelmit, hogy belekékülnek! Vegyétek tudomásul, hogy ez munkahely! Otthon összeverhetitek egymást, de itt rend legyen!

– Nagyon helyes – kiáltott be az ablakon Verner –, majd aztán kimegy a dögökkel a Tóni. Legalább felzabálják veletek együtt, és rend lesz.

– Te, én… – Karcsi már ugrott is az ajtó felé. Péter utánapattant. Elkapta hátulról a karját, maga felé fordította, és belemosolygott a szemébe.

– Na, ugyan! – mintha azt magyarázná, gyorsan pukkanó buborék az egész.

Karcsi nagyot fújt. Kiszabadította magát. Morellihez fordult:

– Mit lehet ezekkel csinálni? Nem normálisak…

– Át kell dobni az egyiket kisebb társulathoz – mondta határozottan Morelli.

– De melyiket?

Morelli hümmögött.

– Döntse el az igazgató. Egy igazgató mindent tud – motyogta Tóni.

Karcsi sóhajtott. Az egyik vadállat, a másik agyalágyult.

– Azt küldjék el, amelyik hibás – hajtogatta Tóni büszkén.

– Fekete, fehér, igen, nem… Elavult játék ez már, Tóni bácsi… Nem hiszem, hogy kíváncsiak a véleményemre, de mégiscsak azt tanácsolom, mondják meg ennek a vérmes tündérnek az igazat!

– Miféle igazat? – kérdezte Morelli.

Péter nagyra nyitotta a szemét.

– Ne izéljen… Valóban nem tudják?

Összenéztek, értetlenül. Tóni kivételesen eleresztette a labdát. Karcsinak meg-megrándult az arcbőre.

– De hát miről beszél?

– Jöjjenek ide – intett Péter, és az ablakhoz lépett. Mindannyian követték, kissé idegenkedve. – Már az előbb is megfigyeltem…

Verner a kert közepén guggolt, a csenevész tátikák között. Egymás után tépdeste a májszínű virágokat, és sóvárogva nyitogatta és csukogatta szorosan záródó kelyhüket. Azután behunyt szemmel ütemesen arcához dörzsölgette a bolyhos szirmokat. Sokáig maradt így, beszívott alsó ajakkal, feszült várakozásban. Karcsi már viccelődni akart, amikor Verner csalódottan felugrott, és ostorával szétvágott maga körül. Már halomba hevertek körülötte a leverdesett virágok. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap