Kötél nélkül 3/4

Jókai Anna, v, 03/24/2019 - 00:14

 

 

 

 

– Idegbeteg – suttogta megbocsátóan Karcsi –, idegösszeomlást kapott…

Péter Morellire nézett:

– Nem férfi már ez… Érti végre?

Morelli megdöbbent.

– Erre sohasem gondoltam.

– Mi van tulajdonképpen? – kopogtatott Stella Tóni hátán.

Tóni nem felelt. Székre állva, a fejek fölött tekingetett az udvarra. A többiek lassan elszivárogtak az ablaktól, de ő helyén maradt. Toporzékolni kezdett a széken, egyre gyorsabban.

– Maga – kiáltotta, és Péterre mutatott tömpe ujjaival –, maga rohadt alak… Gyűlölöm magát!!

Fölberregett a próbacsengő.

– Gyerünk – mondta zavartan Karcsi. Megkönnyebbülten követték. Péter is kiment. Közönyös pillantást vetett a törpére.

Tóni néhány percig ott maradt a magasban, azután óvatosan lemászott, reszkető térddel.

 

Margit a főpróba napján a kijáratnál ácsorgott. A férjét várta. Fehér ruhájától élesen elütött indiánvörössége. A megszokott parfüm helyett enyhén sós illat lengett körülötte.

– Gyönyörű az este. Eléd jöttem – s könnyed mozdulattal Morelli vállára tette a kezét. Péterre, aki szorosan követte Morellit, rábiccentett. – Mondd, hogy el vagy ragadtatva!

– Igazán aranyos tőled – csókolta meg a haját a férfi. Bosszankodott. Az imént kérte Pétert, menjenek együtt egy darabon. Szerette volna hallani a véleményét a madárszámról. Bajos lesz Margitot elküldeni, ha már érte jött a kocsival.

Péter hirtelen előlépett a háta mögül. Fölemelte Margit kezét, megcsókolta, még a bokáját is összevágta egy kicsit. Határozottan komikus volt.

– Maga merre megy? Préselődjön mellénk, elvisszük egy darabig… – vetette oda Margit hanyagul, és a világító rózsaszín betűs új plakátot nézte a homlokzaton. Már ráfestették: Króna, a repülő ember…

Morelli hiába várta, hogy Péter megszólaljon.

– Édeském, tulajdonképpen az a helyzet… – kezdett neki –, az a helyzet, hogy sétálni akartunk egy kicsit. Holnap van a premier, és van itt még valami…

– Milyen valami? – kérdezte Margit.

 „Ideges. Nagyon ideges. Érzem a hangjából” – gondolta Morelli. Már-már elhatározta, hogy beül vele a kocsiba.

– Az új számomról van szó, hiszen tudod…

– Mi van azon megbeszélnivaló? Mi ketten már tegnap elintéztük. Most is simán ment, nem? Vagy nincs megelégedve a góré?

– Ugyan! Karcsinak nagyon tetszik. Nyugodtan kimehetek vele.

– Hát akkor mit akarsz? Szeretném tudni, mi ez a fakszni? – élesen ugrált a hangja.

Péter megérintette a férfi vállát.

– Halasszuk máskorra. Menjenek haza.

– Igazán? Megengedi? Nagyon kedves… – sziszegte Margit. A gyorsan lezuhanó sötétségben elmosódtak az arcvonásai. – Megtisztel vele!

– De Margit… – próbálkozott Morelli gyámoltalanul. Megfogta az asszony kezét. Margit teljes erővel tenyerében mélyesztette a körmét, azután ellökte magától.

– Hagyjál békén… Nincs is szükségem rád. Egyitekre sem! Menjetek a pokolba! – Vadul az autóhoz rohant. Valósággal beesett az ülésre. Nagy zökkenéssel indította a kocsit.

Morelli zavarodottan kiáltott utána:

– Várj meg az elágazásnál! Hallod? Ne bolondozz! Margit…! A kocsi eltűnt.

– Nem értem… Ilyen feldúltnak nem láttam még.

– A premier… – mondta bágyadtan Péter.

– Gondolod? Ennyire aggódna? Nem kellett volna egyedül elengednem.

– Nem lesz semmi baja – morogta gúnyosan Péter.

– Nem azért – mondta Morelli. Az éjszakára gondolt. A hosszú sírásra, az éjjelilámpa nyújtott sávjaira a falon. Most már mindegy.

– Én el is mehetek…

– Ugyan, ne viccelj. Lesétálunk a tóig, azután hazamegyek. Közvetlen mozdulattal a fiúba karolt. Péter kihúzkodta a karját és rágyújtott.

Szótlanul indultak meg. Az utak még népesek voltak. A meleg, szilvakék levegőt már lehűtötte kissé az előbukkanó csillagok kristályhidege.

– Milyen tiszta az ég – Morelli felmutatott a csillagokra. – Hullanak…

– Gondoljon valamit, és reménykedjen, hogy teljesül.

– Miért ne? Szeretem a hiábavalóságot.

– A foglalkozásunkkal jár.

– Talán a művészetünkkel… Nekem nincs foglalkozásom, Péter.

– Ahhoz képest elég jól keres!

– Most mit akadékoskodsz? Tudod te jól, miről beszélek. És légy szíves, tegezz vissza. De ha ellenedre van, csak szólj.

– Nem, dehogyis – tiltakozott Péter –, csak valahogy nehezen megy. Fene tudja, miért, nem áll rá a szám. Ne törődjön velem, tegezzen nyugodtan.

„Tisztel – gondolta jólesően Morelli –, tisztel a fiú. Valószínűleg kisebbségi érzése van. Sajnos, alaptalanul. S ezt hamarosan meg fogja érteni.”

Eszébe jutott a kapitány.

– Igaz is: honnan tudtad meg, hogy Verner impotens? Akkor, ott a virágok között? – kérdezte hirtelen.

Péter kelletlenül válaszolt:

– Az már csak a hangulati bizonyíték. Már régen sejtettem. Az igazi kan sohasem durva a nőkkel. Ez az állatoknál is így van. A bikák egymásra tartogatják az öklelő kedvüket…

– Csak Katóval ilyen goromba…

– Nem éppen. Emlékszel, valamelyik nap bejött a próbára a feleséged. Narancssárga, ujjatlan ruhát viselt. Odakönyökölt a ketrec párkányára, Vernerrel szembe. Én ott álltam Verner mellett. Kicsit sok volt a belátás, persze, véletlenül. Verner észre sem vette. Csak amikor látta, hogy én nézem – ne haragudj, tudod, hogy van ez –, akkor meresztette ki a szemét. Erőlködött, de hiába. Ugyanolyan ernyedt maradt. Dühbe gurult, és ok nélkül megrugdosta az oroszlánt. Ekkor már biztosan tudtam.

– Neked nem kellett erőlködnöd, ugye? – kérdezte Morelli tréfásan, de bizonytalan vibrációval a hangjában.

Péter ránézett. Természetes, objektív semlegességgel felelte:

– Nem. Szeretem a nőket.

„Most csaknem nevetségessé váltam – állapította meg Morelli –, jó lesz vigyázni.”

Néptelenebb útra kanyarodtak.

– Nem kívánkozom most presszóba. Nem tudom, te hogy vagy ezzel…

– Én mindig odamegyek, ha valami nagy zűr van bennem – mondta Péter –, ott regenerálódik leggyorsabban az ember.

– Abban a tömegben?

– Persze. Mindenki rám bámul, és nem kezdhetek el ordítani. A civilizáció áldása! Idővel megszoktam, hogy úgy nyomjam el a fájdalmat, mint társaságban az ásítást.

– Milyen fájdalomról beszélsz?

– Mindenféléről. Nem csinálok belőlük verscikluscímeket.

„Milyen ragyogó vagy – gondolta Morelli –, sajnos, milyen ragyogó. És tegezel végre.”

– Üljünk le. Ma este csak jókedved lehet… Neked sikerült.

– S ezt komolyan hiszed?

– Nézd – de gyere, ülj le már a padra –, én nem vagyok rajongó fajta. Sokra tartom magam. Erős bennem az öntudat. Nem arról beszélek, amit kifelé elértem, hanem arról, ahogyan viszonyítom magamat másokhoz. Mindig több akartam lenni; érted? De nemcsak magamért… Valójában nem ezt akartam mondani neked, hanem azt, hogy amikor megláttalak odafönn, úgy éreztem, számomra minden elveszett. Te nagyobb vagy, igazibb… Még sohasem voltam így, senkivel.

– Hiszed? Komolyan hiszed ezt? – Péter izgatottan vágott közbe, olyan tapintatlanul, hogy Morelli már-már megsértődött.

„Ennyire nem törődik velem! Minek is beszélek neki? Eltelt a saját sikerétől. Lehet, hogy inkább gőgös, mint szerény, s ezért magázott?”

– Csak azt mondom, amiben hiszek. A művészetben nincs udvariasság. Ezt te magad tudod a legjobban.

– Bocsáss meg – mondta Péter, és hevesen megrázta Morelli karján a zakót. – Olyan fontos ez nekem!

– De hát tudod: nem? Az ilyesmit tudja magáról az ember!

– Nem tudja – kiáltott ingerülten a fiú –, ez a baj, hogy nem tudom. Kiskoromtól fogva ugrálok a kötélen. Azóta töprengek, ér-e valamit. Ezért hagytam abba, ezért próbáltam meg mindenfélét, s azután megint csak ott voltam, újra és újra, azon a nyomorult kötélen. De mit ér ez, kérdezem én magától, mit ér?

„Már megint ez a magázás! Sokszor elgáncsolhatták, hogy ennyire bizalmatlan.”

– Meglátod, óriási sikered lesz! Majd holnap meglátod!

– Sikerem! Az nem old meg semmit. Mindig, mindenhol sikerem volt. A Kisstáció utcában, hatéves koromtól kezdve mindig. Nem erről beszélek.

– Értem én: újat akarsz, eredetit, ahogy én is. De te véghez is vitted.

– Ez csak töredék. Nem tudom kifejezni magam. Még ha új is, egészen új, mit ér?

„Nem világos, mire gondol – bosszankodott Morelli –, egy kicsit zavaros.”

– Tulajdonképpen mi bajod van?

– Semmi… Csak néha szégyenkezem.

– De miért?

– Felnőtt ember létemre figurákat csinálok egy szál kötélen.

De milyen remek figurákat, Péter, az ég áldjon meg.

– Mindegy. Zsákot kéne hordanom vagy cipőt csinálni, gépeket tervezni… Annak volna értelme, legalább a részletekben…

– De hiszen olyan tehetséges vagy – mondta Morelli, mert más nem jutott az eszébe.

– A tehetség sem ér semmit. Csupa önzés. És még engem sem vált meg, nemhogy másokat! Amikor legmagasabbra ugrom, akkor szégyenkezem legjobban. Káprázatos! De mi a belső tartalma? Miért csinálom? Mit akarok azoktól, akik odalenn nézik? Mit adok nekik? Ha most azt mondod, hogy felüdülést, változatosságot, megfojtalak.

– Nem mondom – Morelli csöndesen ingatta a fejét. Hátradőlt a padon. Nyakszirtjét a támlához szorította. – Nem mondom…

– Az egész céltalan! Megnézik az emberek, szörnyülködnek, lelkesednek, azután hazamennek és elfelejtik.

– Az fáj, hogy elfelejtenek?

– Nem engem felejtenek el. Ó, a nevemet még hónapok múlva is tudni fogják… Amit láttak, azt felejtik el. És miért ne? Semmit sem kaptak tőlem, ami segítene nekik, ha estére kidöglenek, vagy elpatkol valakijük… Semmit, amit magukkal vihetnek!

A bűvész csüggedten hallgatott. Bemutató előtt egy nappal az ilyen beszélgetés öngyilkosság. El kell menni innen, haza, Margit szemrehányásaihoz. Az is jobb.

– Tehát azt bizonygatod nekem, hogy amit csinálsz, végső fokon semmit sem ér? – kérdezte végül fásultan.

– Azt – kiáltotta Péter, és csuklott egyet.

„Csak nem sír? – döbbent meg Morelli, és szégyenkezett. – Csak nem fakad sírva? S még tőle vártam tanácsot?”

– Akkor magyarázd meg nekem – mondta most dühösen –, magyarázd meg nekem, hogy amikor először lejöttél, miért rohantam hozzád ujjongva? S miért vesztettem el a kedvemet, hogy kimenjek holnap az új számommal? Miért érzem úgy, hogy teutánad már minden csak ócska utánzat lehet? Mondd meg nekem, mert behúzok egyet, ha továbbra is nyavalyogsz.

– Nem tudom – felelte a fiú, és tapogatózva megragadta Morelli kezét.

Előbb-utóbb vihar lesz. Felhők mögé bújt a hold. A lámpák még nem égtek. Morelli szédült a sötétben. Megszívta a cigarettáját. Ez a kis parázspont, ez volt minden. Ugrált, imbolygott az arcuk előtt.

– Nem tudom, miért hiszed ezt. De ha rájönnél, ha megmondanád… gondolkozz egy kicsit.

– Min gondolkozzam? – kérdezte Morelli, és kiszáradt a torka.

– Tudod te jól – suttogta Péter unszolóan. – Mit adtam én? Mi van ebben az egészben? Mondd meg, ha már úgy odavagy… mondd meg!

Morelli lehunyta a szemét. Gyerekkora óta irtózott a villanás nélküli feketeségtől. Semmit sem látott. Hiába tapogatta végig a pad nyirkos deszkáját. A tárgyak nem segítettek. Elvesztette tájékozódóképességét. Erősen hűvösödött. A derekán kúszott fel a borzongás, s a válla fölött átbukott a szíve fölé. Mintha novokaininjekció zsongította volna, elidegenedett a teste.

„Meg kell mondanom neki valamit, tudom, hogy várja…”

Fizikai megerőltetésbe került, hogy az áthatolhatatlan estében felidézze magában a főpróba fényeit. Pétert a fehér, csillagos kupola alatt, amint a magasban könnyedén összeütögeti suhogó, csattogó, fényes selyemingének ujjait. Mint egy óriási madár…

– Milyen ostobák vagyunk, Péter… – ujjongott fel hirtelen, gyermekes büszkeséggel. Hallotta a fiú lihegését. Felkattintotta az öngyújtót, s az ingatag lángot Péter arcához közelítette. Látni akarta a hatást. Legalább ennyi jusson neki is. – Ostobák voltunk. Pedig olyan egyszerű. Rájöttem! Te ott fenn… neked ott fenn nem számít semmi. Nem vagy ráutalva a tárgyakra. Eldobtad a botot, emlékszel…

– És? – kérdezte Péter rekedten. A szeme, mint a szemafor, összeszűkült, majd kitágult. – És?

– Ura vagy a testednek, nem zuhansz le… Van valamid, ami olyan, mint a madárnak a szárnya – kiáltotta most már Morelli. – Mi valamennyien a tárgyakból élünk, de neked nincs többé szükséged rájuk, legyőzted őket! Ott, a két távolság között, középen, a mélység fölött, láttam, egészen szabadon forogtál a magasban. Szabadon, érted? Hogy magyarázzam? Az a lendület… – hangja suttogássá halkult. – Érts meg: van valamid, ami olyan, mint a madárnak a szárnya…

A fiú félbeszakította.

– Igen, igen – dadogta mámorosan –, és ezt kell megtanulniuk, mindenkinek… – gurgulázva nevetett. Az ujjait ropogtatta. – Igen, ezt hiszem most! Ez volt hát az! – s mintha ismét a kötélen volna, tapsolt a feje fölött. – Óriási. Akkor hát valóban óriási…!

Morelli becsukta az öngyújtóját. Letette maga mellé. Az izgalom elszállt. A sötétség még tömörebb volt, mint az imént. Sértette a fiú vad, civilizálatlan boldogsága. Kotorászott a zsebében, de csak a kiürített cigarettásdobozt találta. Összegyűrte és elhajította.

„Fölösleges vagyok – gondolta –, most már igazán semmire sem kellek.”

Visszaemlékezett, miért jött ide Péterrel. Keserűen mosolygott. Mégis, hogy túllegyen rajta, azért megkérdezte:

– Kérlek, ha már itt tartunk… az új számom… milyen? A poraiból éledő főnixmadár… A szimbólum, érthető?

– Hogyan? – kérdezte szórakozottan Péter.

– Nem fontos. Csak tudni szerettem volna, hogy tetszett a számom… – ismételte Morelli, és enyhe hányingert érzett.

– Ja? A madár, a tükör meg a mi a csuda? Ügyes…

– Tudod, a gondolat… Nincs halál, a világon minden újraéled. Ezért talán… – Milyen szánalmas ez a mondóka! Abba kell hagyni és elmenni.

– Van benne fantázia, a maga módján. Na, de őszintén: végül is csalás az egész. A te madarad nem születik újjá… Te is tudod, a közönség is tudja. Egy kis hazugság, egy kis csillogás, szentimentalizmus, hadd ámuljon a jó nép… Hogy is nevezitek ezt ti?

– Illúziónak – mondta mereven Morelli, és fölnézett a piszkossárga fénnyel kigyulladó kandeláberre. – Ezek is jókor ébredtek föl. Nagyon későre jár. Ne vedd udvariatlanságnak, de elmegyek. Túl sok kávét ittam, kóvályog a fejem… Szervusz, te szerencsés indián.

Kicsit túl gyorsan ugrott fel, kicsit túl gyorsan távolodott. Péter éppen csak odakiálthatott:

– Öregem, ne hülyülj, azért jó az a dolog…

Vállat vont. Nem ment a férfi után. Túlságosan feszítette a diadal. Legszívesebben leborult volna a földre, hogy szétkiáltsa örömét a négy világtáj felé.

„Szegény fajankók – gondolt a többiekre, de nem érzett szánakozást. – Nekik is, helyettük is én csináltam meg, én kaptam ezt, egyedül, először…” – s gyermekesen vágyott arra, hogy tükörbe nézzen. Még sohasem érezte a beteljesülés bizonyosságát ilyen élesen.

„A hangok, a hangok igazat mondtak” – jutott eszébe Szent Johanna elragadtatása. Micsoda gyötrelem volt a szüntelen kétkedés, önmegvetés. S most ez a csontig ható öröm!

„Hát valóban van valamim. Valami igazi. Le lehet győzni a vonzóerőt… Neked is, neked is és neked is…”

A hold ismét teljes kerekséggel világított. Péter fékeveszetten kirugdosta helyükből az útszéli, földbe ágyazott kövecskéket. Azután, józansága maradékával körülnézett. Nem járt arra senki.

Nevetett – és ahogy gyermekkorában kezdte –, föllépett a pad támlájának élére. Kétszer-háromszor könnyedén végigment rajta, majd megtorpant. „Köszönöm szépen” – mondta, akaratlanul is hangosan, fölfelé és lefelé hajlongva, de gyorsan leugrott.

Egy gyerek állt az úton, és nézte őt.

– Megijedtél, mi, kisöreg? – kiáltotta oda tréfásan. – Ne félj, nem bántalak!

A kis alak melléje surrant, és az arcába tekintett. Tóni bácsi volt.

„Részeg – érezte Péter az erős pálinkaszagot. – Jaj, de kellemetlen. Ez most nagyon rossz…”

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap