Kötél nélkül 4/4

Jókai Anna, szo, 12/10/2011 - 02:50

 

 

 

 

 

– Beszívtál, kollégám? – kérdezte Tóni, és zsebre vágta a kezét. – Azt hiszed, a vurstliban vagyunk?

– Maga ivott. Menjen haza – mondta Péter higgadtan.

– Haza, mi? Menjek haza? A szemét, söpredék emberiség szépen menjen haza! Csak a művész úr marad itt, lebegve a levegőben, a nagy művész úr meg a levegő… A strici úr meg a pávatolla…

„Csak nem fogok megütni egy nyomorékot, egy részeget…” – gondolta Péter, s elindult.

Tóni összegörnyedve előrefutott. Átölelte az egyik lámpaoszlopot. Megvárta, amíg a fiú elhalad előtte, s utánakiáltott, recsegő hangon:

– Nem rezelek be tőled! Engem nem fektetsz le, mint a többieket… Ki vagy te? Éppolyan senkiházi, mint én. Játszod az úristent? Lepisálsz mindenkit a magasból? Hát én meg téged…

„Részeg… nagyon részeg – gondolta Péter. – Nincs semmi értelem abban, amit mond…” – Még gyorsabban távolodott.

– Mindent tudsz, és mindent látsz, igaz? Neked minden sikerül, a többi mind ganéj! Te igazi nagyság! Madarak királya!

„Undorító. Néhány másodperc, és nem hallom már…” – hajtotta magát a fiú. Nem mert visszanézni.

De az utolsó mondat elérte még.

– A kötél… a nélkül ugrálj, ha tudsz!… Neked is ott a kötél a talpad alatt, édes öcsém!

Péter megállt. Olyan volt az egész, mint amikor a késdobáló eltalálja a fekete kör közepét.

 

– Nagyon, nagyon kellemetlen helyzetbe hoztál – mondta Karcsi úr Morellinek, s közben a kémlelőlyukon figyelte a lovas számot. – Tegnap minden rendben, erre ma nem állsz ki a dologgal! Hova jutunk, ha már te sem érted meg, mire vezet az anarchia.

Morelli nem felelt. Ez még jobban feldühösítette Karcsit.

– Vegyétek tudomásul, hogy nem vagyok pojáca. Végső soron én felelek a dolgokért… Ilyesmi elég arra, hogy… – fenyegető mozdulatot tett a kezével.

– Hogy kidobjanak? – kérdezte Morelli, és mosolygott.

– Egyszer még az is megeshet. Nemcsak veled, mindenkivel. Egy hete dolgozunk az új számodon! Lelkesedsz érte, engem is belelovalsz, meggyőzöm az öreget, és most ideállsz, hogy mégsem! Semmi okod rá, csak az, hogy hisztériás vagy, mint a többi.

– Elmegy még a régi is… – legyintett a bűvész.

– Elmegy, elmegy! S a művészi ambíció? Belőled is kiveszett? Soha, semmi új?

„Szegény Karcsika – gondolta Morelli –, ha kiszedem ebből a sekély vízből, csak a szárazra dobhatom. A tengert nem bírja el.”

– Itt van a Króna – vigasztalta. – Feldobja az előadást. Nem lesz szükség az én szenzációmra.

– Szóval féltékenység – fordult szembe vele Karcsi. Odakünn Katóka leugrott a lóról, és visszatapsoltatta magát. – Te öreg szamár, majd a szünetben beszélünk! Most már azért is ragaszkodom, hogy kimenj vele – s megértően, fölényesen hátba veregette Morellit.

Morelli sóhajtott. Most Péter következik. Majd ő.

Persze, az utolsó pillanatban érkezett meg a disznó, éppen becsöngették az előadást. Margit hozta a kocsiján. Állítólag a ligetbejárónál szedte föl. Biztosan odamondogattak egymásnak, mert Margitnak még akkor is lángolt a szeme. Talán megsérthette Pétert – amilyen kíméletlen –, mert annak egészen hamuszínű volt az arca. Rémes ez a Margit! Nincs benne tapintat, mindenkit letipor. Ez a szerelmi elvakultság, hogy csak a férjét tartja nagyra! Tegnap éjjel – különös – nem volt semmi botrány. Margit fullasztóan belekapaszkodott, és azt mondogatta többször is, egymás után: „Meghalok érted, minden ezért van, meghalok érted… csak téged szeretlek, hidd el…” Mintha valaha kételkedett volna ebben! Micsoda szenvedély! Ha már semmi sincs, legalább ennyi marad. Ez az életben tartó ragaszkodás. Ez legalább igaz. Igazabb, mint a ripacskodás. Péternek meg ebből nem jut, soha. Lebegni csak egyedül lehet.

Morelli szerette volna elcsípni Pétert. Tegnap este óta nem beszélt vele. Jó volna egy „köszönöm”. De erre nemigen várhat. Péter saját magának lesz hálás. Nincs benne érzelgősség.

Tóni segített kihordani a kellékeket. Katóka végzett már, és a hónalját kölnizte. Karcsi a fenekére húzott:

– Eredj már, kell a hely. Jól ment, szokásosan. De máskor ne hajlongj annyit, elég a fele is!

Katóka sírva fakadt és elszaladt.

– Diliház – kapott a fejéhez Karcsi –, ha még ez is sír… Gyorsan, Tóni, mozgás… Hol a fiú?

Tóni ólmosan szedte a lábát, és rámeredt Karcsira.

– Tóni bácsi, maga tegnap megint beszeszelt, látom a szemén! Menjenek ki, és nézzék meg a rekvizitet. Hol a fiú?

Tóni bizonytalanul hátramutatott. Sóhajtott, azután kivánszorgott a munkásokkal. Kezét az oldalára szorította.

– Beteg? – nézett utána Morelli. Karcsi bosszúsan csettintett.

Jött már Péter, a díszes szaténingben. Lárvaszerű arccal, eltúlzott pantomim lépésekkel közeledett. Épp hogy rezzent a szempillája, amikor Morellihez ért. Az megérintette a könyökét. Szükségét érezte, hogy mondjon valamit.

– Föl a fejjel! Szedd össze magad! Gondolj a tegnapi estére! Péter megrántotta a vállát, és nevetett.

– Nem nagy ügy… – a hangja, mint a hasbeszélőké, idegenül szorított.

„Még az ilyen rendkívüli egyéniséget is megtépázza a szorongás – gondolta Morelli –, de szerencsére, csak addig tart, amíg el nem kezdi. Ez a törvény.”

Odakünn már szólt Péter zenéje. Olvatag, cukros keringő. De a szám alatt csend lesz – ezt kialkudta magának a fiú.

A függönyajtó előtt találkozott Tónival. Elhessegető mozdulatot tett, mint aki le akarja törölni a párát az ablaküvegről. Tóni azonban elébe állt. Valamit közölni akart, de túl sokáig habozott.

Péternek fél perc ideje volt. Nézte a törpe hangtalanul tátogó ajkát, s a megbánás-, félelem- s mégis diadalfélét a szemében.

– Jól van, Tóni bácsi. Persze – mondta végül fásultan, és kilépett.

Tóni összerázkódott. Körülnézett. Már mindenki ott állt a benyílóban, a függönyrések előtt.

Tóni Morelli elé furakodott.

Morelli a fejére támaszkodott, szórakozottan. Megpillantotta Margitot a nyílás kis körében. A földszinti középpáholyban ült, és forgó szemmel kísérte Pétert.

„Hogy gyűlöli őt, mert több, mint én… – hatódott meg Morelli. – Ezt a jó asszonyok nem tudják elviselni. Milyen ügyesen mozog a fiú! Lehet, hogy csak a zene hozta ki a sodrából. Szépen kezdi. Magabiztos, nyugodt, mint a madarak. Nagy siker lesz. Visszavonhatatlan, óriási szenzáció.”

– Nyugalom, Tónikám, nyugalom – kopogtatta meg a törpe idegesen mocorgó koponyáját –, megy ez, mint a karikacsapás!

 

„Milyen sokan vannak! – Péter megborzongva körülnézett az állvány tetejéről. – Mit akarnak ezek tőlem? Valószínűleg semmit, csak saját magukat akarják, a maguk saját kis örömét. Nincs közünk egymáshoz. Én majd ugrálok, ők pedig megkapják, amire vártak. S ez most már minden este így lesz. Ezután már véglegesen.”

Beporozta a kezét. Megnézte az első, legvastagabb drótot, majd mellette sorban kifeszítve a többit, az egyre vékonyodókat.

„A kötelek a talpam alatt – sajgott bele megint a csömör. Mankót a nyomoréknak… Még lemászhatnék, még elkulloghatnék, és később megpróbálkozhatnám újrakezdeni, valami mással… De nincs más.”

Többé nem pillantott le. Az első kötél közepén járt már, rutinos mozdulatokkal. Nem gátolta szorongás. Könnyed, felszínes öröm töltötte el. „Bámulhattok… Nagy jövő áll előttem. A kiváló artista holnap benne lesz a lapokban…”

Az agya kitisztult. Élvezte a technikai fogásokat.

„Legközelebb azért fölteszem a térdszorítót – jutott eszébe, amikor lihegve az oszlopnak dőlt. – Kicsit remeg a lábam. Jobb, ha tartja valami… Őrültség volt, Margittal, a kocsiban. Ilyenkor, szám előtt! Halálos szerelem! Csupa mocsok, csupa hazugság… Nyakig a ganéjban…”

Nagy lendülettel rácsúszott a második drótra.

„Ez a forgás óriási volt. Essen ki a szemetek! Koncentrálni… Kettős szaltó… Újra… No, még egyszer…”

Pihenés nélkül átvetette magát a következőre.

„Cifrázni… Cifrázni, hogy belegebedjenek… Hoho-hopp, hollá!”

Amikor a harmadik – utolsó előtti – szakaszról lelépett, a közönség már tombolt. Azt hitték, befejezte.

– Hogy volt, hogy volt! – ordították.

Péter látta Karcsi elégedett arcát és Morellit, ahogy a kezét lengeti. Tóni vörös arccal összeverdeste a tenyerét.

„Nyugalom – intett Péter. – Ti is tudjátok, hogy most jön csak a java.”

Kénytelen-kelletlen szembenézett Margittal. Az csókot intett, óvatosan. Péter megrázkódott. Megint elfogta az undorérzés, de azután vállat vont.

„Eh, mit… – gondolta. – Megkapjátok, ami a császáré… Rajtam nem múlik. Én a madarak királya vagyok…” – Ettől a hasonlattól elcsüggedt. Mintha szembeköpték volna, szégyenkezve mászott fel újra a csúcsra.

Többször megrázta a fejét, mintha bogarakat űzne el. Valahol gúnyos röhögés. Egy részeg a büfében.

Megropogtatta a derekát. „Csak úgy, mint eddig… azután csak ámuljatok.”

Végigtekintett a remegő, kifeszített huzalon. Szinte láthatatlanul vezetett a túlsó oldalra, de ott volt. Ezüstösen csillant a sárga, szikkadt homok felett.

Péter kitapintotta a talpával. Egy hármas szaltó – két csavart ugrás, fél láb, újra csavar, variálva – könnyed érkezés odaát. Így lesz. Később bocsánatot kér Morellitől…

Lendületet vett.

„Akárhogy is, de azért szép… alázat vagy megalkuvás? Nem mindegy? Az ország legelső cirkusza! Paradicsom!”

Amikor a hármas szaltó végén járt, egészen közel látta a kupolát. Világosan megkülönböztetett a csöndben egy felhördülést. Legszívesebben lekiáltott volna: „Ne félj… ne féljetek…”

A csavarnál már olyan nagyot rugaszkodott, hogy a tetőlámpák megperzselték az arcát. „Most fél láb, azután utolsó, nagy csavarváltozatok – és átjutottam! Miért féltetek?”

Letekintett a kötélre. Nem látta. Egy másodperc volt az egész. A kötél nincs már alatta! Túl nagy volt a megterhelés – elpattant. Nincs, nincs – nincs többé!

„Tudtam” – akarta kiáltani. Kinyújtózott a levegőben. Megpróbálta támaszték nélkül újra feldobni magát.

„Hát mégiscsak lehetséges…”

Az éles reflektorpászták a szemébe vágtak, de ő nyugodt volt. Úgy érezte, hogy egyre magasabbra jut, ott, a túlsó oldal közelében.

„Sikerült – sugárzott benne, már szó és gondolat nélkül. – Mindjárt elérem…”

Csak azon csodálkozott, hogy a csarnok kupolája, mint egy elszabadult, hatalmas ejtőernyő, vibráló szélekkel távolodik, összeszűkül, majd eltűnik a színtelenségben.

A gumiszőnyeg mellé esett, az oszlopot tartó vaskapocsra.

 

– Adtam neki egy nyugtatót – mondta negyedórával később az ügyeletes orvos, és leoltotta Margit feje fölött az öltöző kislámpáját. – Most alszik.

Csöndesen ment el. Morelli elfelejtette megkérdezni, mit tegyen, ha az asszony fölébred. Székét a heverő mellé húzta. Nézte a tejüveg burát a mennyezeten.

Mondják, amikor vitték a fiút, papírral letakarva, Margit azt kiáltotta: „Énmiattam… énmiattam…” – s verte a mellét, jajgatott. Először úgy rémlett, gúnyolódik. Senki sem értette. De azután a száján kicsurrant a hab, és összeesett. Akkor hozták ide, a pamlagra. Kezénél-lábánál fogva vonszolták. A kontya kibomlott. Hajába ahogy végigsöpörte a földet – sár és cigarettacsutka tapadt. Már megkapta az injekciót, mire Morelli visszafutott a mentőkocsiról. Közben Tóni bácsival is törődni kellett, aki attól a pillanattól kezdve megállás nélkül hajszolta maga alatt a gömböt. Vaspálcát tartott a kezében. Vadul forgatta, és sistergett, berregett, mint az induló helikopter. Egyszer sem esett le, de nem hallotta többé a hangokat. Villámgyorsan cikázott a kongó termekben. A zsúfolt folyosókon mindenki utat nyitott neki. Azután Katóka megelégelte és a fejére dobott egy pokrócot. Tóni elnyúlt alatta.

Morelli az orvostól tudott meg mindent. Jobb is volt így, hidegen, szakszerűen.

Fölemelte Margit kezét. Figyelte, hogy élettelenül visszaesik. Kinyitotta a vízcsapot, hallgatta a zubogást. Elzárta.

Margitra pillantott. Nem kívánta, hogy újra járjon és beszéljen. Bárcsak örökké így maradna, bénán és szótlanul. Nemesebb és elviselhetőbb volna, mint a képmutatás. Még a bűn sem maradhat tisztán önmaga, azt is beszennyezi a nagylelkűség.

Nem kívánkozik ki innen. A többiek – kényszerű, hosszú szünet után – a második részre készülnek. Nem szabad pánikot kelteni. Kisebb sérülés, tisztelt nagyérdemű…

Az oroszlánok – azt mondják – kimaradnak, mert a kapitány pillanatok alatt tökrészegre itta magát. Karcsi csavarta ki a kezéből a pisztolyt – hol szerezhette? –, amivel le akarta lőni az állatokat. „Büdös dögök – ezt ordítozta – inkább ti dögöljetek meg, mint én…” Becsukták a kelléktárba, ott hortyog.

Még ide is behallatszik Karcsi izgatott kotkodácsolása. Az igazgatóval vitatkozik, a felelősségről. Mindenki okos akar lenni.

– De hát a kötelek rendben voltak, a legvékonyabb is…

– A mi szakmánkban pillanatnyi indiszpozíció… ezzel számolni kell.

– Hogy történhetett, hogy melléje? Már a gumiszőnyeg sem elég?

– Miért nem gondoltak erre előre?

– Egyedül ő volt a hibás… Amikor megzavarodott, nem fejezte be.

– Artistákra rendezkedtünk be, nem őrültekre… – Ez Stella hangja volt.

„Nem kimenni, soha többé. Sem közéjük, sem a porondra. És mégis kimegyek majd… Péter! Ha legalább gyűlölném. Elvettél tőlem mindent, és nem adtál helyébe semmit… Ki lehet bírni ezt az ürességet? Ki voltál hát? Kicsoda? – suttogta Morelli, s a suttogás ide-oda verődött a négy fal között. – És holnap már holnap lesz… Majd kitalálok valamit. Az embernek nincs arra képessége, hogy változatlan maradjon, sem az iszonyatban, sem a megnyugvásban…”

Látta a gyötrődő, révült tekintetű Pétert az öngyújtó lángocskája mellett. S emlékezett még, hogy a váratlanul kigyulladó neonlámpa élettelen sugarában milyen diadalmas, kegyetlen volt az arca.

S most a kíméletlen, tündöklő, fehér fényhasáb, ami végigkergette Péter cikázó testét a magastól a mélyig!

„Örök világosság…” – Elérhetetlen és kusza volt minden. Kezét tehetetlenül a szájára tapasztotta. Ne hagyja el fölösleges locsogás.

Még tíz percet ült így, félig öntudatlanul, amikor kopogtak. Karcsi bukott be az ajtón, és megrázta Morelli vállát. Az izzadsága a másik arcába hullott.

– Gyere ki… hallod… gyere ki…

Morelli fölnézett rá, révetegen.

Megismételte, szenvedélyesen, könyörögve:

– Gyere ki, mentsd meg az előadást. Gyere ki a madaraddal. A bűvész rátekintett, mint aki nem érti a nyelveket. Karcsi gyorsan tovább hadarta:

– A madaraddal, Morelli! Ez még megmenthet mindent. Csak te segíthetsz. Nem mehetnek el az emberek így… hozd ki a madaradat, és égesd el… aztán támaszd fel újra… Nem mehetnek el így. Nem érted?

Morelli felállt. Bólogatott. Hátrasimította a haját.

– Igen, igen – mondta –, nem mehetnek el így. Értem. – Végighúzta kezét Margit homlokán. Indult, hogy előkészítse a számot. Odaszólt a rendezőnek.

– Hát akkor… ahogy megbeszéltük. Kezdjétek ibolyával, azután lassan át az égszínkékbe. Ez a mutatvány nem tűri az éles fényeket. A változásnál tompa vöröset kérek, s amikor már úgy látjátok, hogy a madár felrepül, küldjétek utána a legvakítóbb zöldet.

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap