Közbeszédünk és közgondolkodásunk kölcsönhatásai

Duray Miklós, szo, 04/26/2014 - 00:12

 

 

 

 

(Előadás a Magyarországi Református Egyház Doktorok Kollégiumának közgyűlésén, 2012. augusztus 21. – Komárom)

Számos szót, kifejezést, fogalmat használunk, szinte nap, mint nap, anélkül, hogy tudatosítanánk értelmüket, értelmezhetőségüket, jelentésüket, magyarázatukat vagy azt, hogy az idő során megváltozott a jelentésük, sőt értelmük, ilyen például a sár szavunk.

Nem áll szándékomban nyelvészeti kérdéseket taglalni sem nyelvfejlődésünket áttekinteni, de általános ízelítőként nyelvhasználatunk és gondolkodásunk állapotának jellemzésére álljon itt egy sajátságos példa „felmentem Budapestre”, „lementem vidékre” – ami a felment Budára, lement a nép közé amolyan mátyáskirályos szóhasználatnak a maradványa (vagy újraszületése) – 1541 után azonban már senki sem ment fel Budára és onnan sem ment le senki a nép közé. Ezeknek a feudális szellemű irány- vagy értékjelzős szókapcsolatoknak a mai társadalmat sértő volta – sajnos – meg sem érint bennünket. De ebben az esetben nem csupán a jelzőről van szó, hanem társadalmi és közéleti vonatkozásáról: az ország ugyanis nem egy városból és annak vidékéből áll (ez nem rossz szándékú célzás Albert Gábor kitűnő szociográfiai ihletésű könyvére) – még ha kicsi is lett az ország, vagy inkább töredékké, maradék országgá vált. Magyarországnak évszázadokon át – az európai feudalizmustól függetlenül – az ország alapítása óta kialakult helyi önállóság, a helyi hatóság (szabad királyi városok, megyék) és a nemesi demokrácia volt a menedéke, amit a legkeményebb abszolutizmus sem tudott megtörni, vagy csak részben korlátozta. Pedig I. Lipót óta törekedtek erre. A felmentem és lementem az említett vonatkozásban – alaptalan volta ellenére – azért nem sért bennünket, mert elvesztettük érzékünket egyik nemzeti örökségünk, a sajátos magyar demokrácia iránt, ami ugyan ma már idejét múlta, de a maga korában nagy érték volt, hiszen tartalmazta az ellenállás és a királyválasztás jogát is.  

A közgondolkodás szempontjából valóban nem tekinthető központi kérdésnek, hogy a nagy és a magas szavainkat az utóbbi időben (néhány évtizede) mennyire helytelenül használjuk – az viszont már társadalmi jelenség, hogy ezt nem tudatosítjuk. Néhány példával élek, hogy világos legyen, mire gondolok: nagy nyomás helyett egyre gyakrabban mondjuk: magas nyomás; nagy érték helyett: magas érték; drága helyett: magas ár; nagyfeszültség helyett: magas feszültség, fő- helyett legfelső stb. A vízállás lehet magas, ez nagyvízkor van, vagy isten ments’ áradás, árvíz idején, de a víz soha sem magas, viszont lehet mély. Ezeket a nyelvi helytelenségeket, vagy fület sértő nyelvhasználati hibákat, nyelvi butaságokat – a magyar köznyelv csúf kinövéseit – a nyelvművelőknek kellene pellengérezniük és irtani a köznyelvből például a televízióban, a rádióban, a sajtóban. Nem azért, mert idegen nyelvi hatásra keletkeztek, hanem amiatt, hogy összeférhetetlenek a magyar nyelv logikájával. Azokat a nyelvészeket, akik ezeket a nyelvi fattyakat a nyelvfejlődés természetes jelenségének tartják, pedig a nyelvtudománytól kellene távol tartani – akár kényszermunkára ítélve őket, hogy mérsékeljék a drágulást vagy csökkentsék az árvízveszélyt, esetleg jusson eszükbe, ha elfelejtették, hogy ami magas az függőleges, ami széles az vízszintes kiterjedésű a nagy pedig minden irányban lehet terjedelmes. Ilyen nagy árat kellene velük fizettetni a nyelvi renyheségükért.

Az pedig végkép nem tűnik fel, hogy egy-egy újkori kifejezésünk eredendően értelmetlen vagy tévesen értelmezett. Ilyen például a nemzetközi jog kifejezés, ami ma már fontos jogi szakterületet és egyben szakpolitikát is jelöl. Ezt a mintegy ezer év alatt felépült, a békeidőben a hatalmi egyensúlyt szolgáló jogrendet, azonban nem a nemzetek alakították ki, noha az elnevezése erre utal, hanem az uralkodói dinasztiák, az államok, azaz a hatalmi szervezetek – amiknek a nemzethez csupán annyi a köze, amennyi köze van az államnak a nemzethez vagy fordítva. Ez azonban már nem nyelvi, hanem államelméleti kérdésként vethető fel. Ezért kézenfekvő, hogy ezt a rossz kifejezést helyesbíteni kellene, hiszen értelemszerűen és a szakma logikája szerint is az államjoghoz kapcsolódik, aminek két fő területe van: a törvényhozás és az államigazgatás. A hibásan nemzetközi jognak nevezett szakterület szintén erről szól: az államok közötti jogi vitákról, államok által elfogadandó jogi normák megalkotásáról, az államok közötti közigazgatási kérdésekről, az államhatárokról (nem az országhatárról!) és a törvénykezés államok közötti kiterjesztéséről. Helyesebb lenne tehát államok közötti jognak nevezni, mint ahogy léteznek államközi kapcsolatok és államközi szerződések – ezeket nem szoktuk illetni (vagy csak ritkán) a helytelen „nemzetközi” jelzővel. Egyébként a „nemzetközi” mint fogalom, ha valóban a nemzetek közötti vagy akár a nemzetek fölötti ügyekre, esetekre vonatkozik, helytálló, helyénvaló kifejezés.

Más a helyzet azokkal a kifejezésekkel, amelyeknek helyes vagy helytelen használata a közjogra, közgondolkodásra, társadalmi-, politikai-, nemzeten belüli vagy nemzetek közötti kapcsolatokra van hatással, befolyással.

Egyik ilyen fogalmunk és szavunk maga a nemzet.

Biztos vagyok benne, ha nekünk szegeznék a közvélemény-kutatói kérdést „mi a nemzet”, makognánk, kitérnénk a válaszadás elől vagy rettentően bizonytalanul tennénk hitet a nemzet ügyében.

Esetünkben azonban nem a nemzettel kapcsolatos elképzelések, vagy a fogalomhoz kapcsolódó érzések a lényegesek, hanem az, hogyan váltotta fel a hagyományos nemzetfogalmat az új nemzetfelfogás és hogyan határozta meg számunkra, a nemzet tagjai számára az államhatalom a nemzet fogalmát.

A hagyományos (vagy eredendő) magyar nemzetfelfogás logikája szerint, a nemzetet azok alkotják, akik az országot alapították. Az országot pedig a piramis felépítésű, a nagycsaládokból, nemzetségekből, nemzetségek szövetségére épülő törzsekből és ezeknek a törzseknek a szövetségéből álló kora középkori magyar nemzet alapította – ők voltak a honfoglalók, azok, akik egy tőről fakadónak tekintették magukat. Belőlük jött létre (még ha nem is automatikusan) a nemesek rendje, akik felelősséggel viseltettek az országért – nem az államért, mert az a király dolga volt. Nekik nem csak joguk, hanem kötelességük is volt fegyvert fogni az ország védelmére – a fegyverviselés csak később vált nemesi kiváltsággá. A nemzethez nem tartoztak a szolganépek, a helyben talált népek, még ha ez utóbbiaknak egy része feltehetően a honfoglalókkal rokon nép is volt, de az idegenek esetenként nemesi rangot kaptak. A rendi nemzetfelfogás, nem kevéssé a reformációnak köszönhetően az élő magyar nyelv kultivált használatának az előretörésével egy olyan kulturális mérettel gazdagodott, amely áttörte a társadalmi gátakat és a nemzet korábbi horizontális kiterjedését vertikálissá is tette. A 15. század végén és a 16. század elején, a reformáció elterjedésekor Magyarországot rendi és etnikai (kulturális és nyelvi) alapon meghatározhatóan 80-85%-ban magyarok lakták. Tény és való, hogy a nemzet és a nemzetfogalom kérdésében nem jelentkezett annak az igénye, hogy rendszertanilag és jelentéstanilag rendet teremtsen benne bárki is. Ez a 19. század feladata lett, ám politikai és hatalmi kérdéssé vált a fogalom tisztázása.

Érdemes idézni az 1896-ban kiadott  A Pallas Nagy Lexikonjának idevágó szócikkét. „A nemzet az államot alkotó, az államnak személyi és alanyi tényezőjét, szubjektív erejét képező nép. … A nemzet a nép politikai tekintetben.” Köznyelvre lefordítva ez annyit jelent, hogy a nemzet az államalkotó. Ezzel nem is kellene vitatkoznunk, hiszen látszólag semmi sem változott a középkorhoz képest. Hacsak nem az államalkotó alanyt kellene pontosabban meghatározni, ugyanis a nemzet nem kulturális, hanem politikai közösségként válik államalkotóvá a választott vezetői által. Annyi változás azonban mégis történt, hogy 1880. január elsejével hatályos lett Magyarország első állampolgársági törvénye, ami jogi alapra helyezte a személyeknek az államhoz fűződő viszonyát. A nemzet idézett meghatározását és az állampolgársági törvényt együtt olvasva az válik nyilvánvalóvá, hogy a nemzetet az állampolgárok alkotják – tehát a nemzet egy jogi és politikai közösség. Az állampolgárságtól pedig bizonyos feltételek mellett meg is lehet fosztani személyeket, illetve bizonyos szempontok figyelembe vételével el lehet utasítani az állampolgársági kérelmet. Ami ebben az értelemben azt is jelenti, hogy ki lehet zárni a nemzetnek nevezett politikai közösségből, azaz meg lehet fosztani személyeket a nemzethez való tartozásától, illetve lehet nem befogadni olyanokat, akik lehetnek akár talpig magyarok, de valamilyen feltételnek nem felelnek meg. Ez történt Kossuth Lajossal 1890-ben, és történik 2011 óta sok száz magyar fiatallal, akik vérüket adnák a magyar nemzetért, de valamilyen megítélés szerint a pillanatnyi Magyarországnak nincsenek ínyére.

Egyébként ebben a bűvkörben gyökerezik az állampolgárság miatt 2010-ben kialakult és azóta is kígyózó ellentét Szlovákia és Magyarország között. Magyarország a nemzetegyesítés hamis eszméjével ideologizálja az állampolgárság könnyített megszerezhetőségének lehetőségét – noha ideológiamentesen is meg lehetett volna hozni a törvényt. Szlovákia pedig egyértelműen a nemzetállami elvek alapján vonja meg azoktól az állampolgárságot, akik önként felveszik egy idegen állam állampolgárságát.

Ennek kapcsán látszólag mellékes kérdés, hogyan nevezzük az állampolgárságot: magyar állampolgárságnak vagy Magyarország állampolgárságának illetve magyarországi állampolgárságnak. Nem mindegy. Ez sem nyelvhelyességi, hanem hatalmi-politikai illetve állampolitikai kérdés. Mert ha az állampolgárságot a nemzetállam talaján állva az államnemzet szemszögéből határozom meg, akkor magyar állampolgárságot mondok, ha viszont az egyén és az állam közötti jogviszony szempontjából, a jogok és kötelességek rendszere által határozom meg, akkor magyarországi állampolgárság a helyes megnevezés.

Számomra az utóbbi az elfogadható. Mert az előbbi megközelítés szerint magyar az, aki magyar állampolgár, szlovák az, aki szlovák állampolgár. Eszerint az állampolgár a politikai nemzet tagja. Ha valaki mégis ahhoz a nemzethez tartozónak érzi magát, amelynek nem tartozik az állampolgári kötelékbe, és nem tartja magát azon nemzet részének, amelyiknek tagjaihoz kötik állampolgársági kötelmei, az ilyen ember politikailag hontalanná válik. A zűrzavar tehát abból következik, hogy összekeverik a kulturális és a politikai nemzet kategóriáját. A szóhasználatban a politikai látszik győzedelmeskedni  Az igazi veszélyt abban látom, hogy valóban oda fajulhat a helyzet, hogy a nemzethez való tartozás feltétele ismét az állampolgársági hovatartozás lesz, ami megoldhatatlan bonyodalmakhoz vagy akár sorstragédiákhoz is vezethet, végső soron nemzetvesztéshez.

A Pallas Nagy Lexikona-nak kiadása után mintegy száz évvel megjelent Britannica Hungarica a nemzetről szóló szócikkben ugyancsak megállapítja, hogy: a mai nemzetfelfogás politikailag egységes, hatalomképzésre alkalmas népet feltételez – ez tehát a rókafogta csuka, ami tudvalévő csukafogta rókát is jelent, noha a „hatalmi tényező” a jég.
A huszadik század utolsó harmadának tiszteletet érdemlő, sőt talán egyik legkiemelkedőbb konzervatív gondolkodója, Roger Scruton 1982-ben jelentette meg Londonban a Macmillan kiadó gondozásában a gondolkodásvilágunk és nyelvhasználatunk zűrzavaraiban rendteremtő szándékkal írt, meghatározó és rendszerező művét, a politikai gondolkodás szótárát (A Dictionary of political Thougt). Érdemes belőle idézni egy mondatot a nemzettel kapcsolatban, hogy érzékeljük, micsoda szakadék létezik felfogásaink és valóságaink, vagy a valóság és a gondolkodásunk között.

A nemzet (nation) címszó alatt Scruton 1982-ben megjelent megfogalmazása szerint azt a meghatározást olvashatjuk, hogy a nemzetet azon egy nyelvet vagy nyelvjárást beszélő és azonos szokásokhoz és hagyományokhoz igazodó emberek alkotják, akik egy körbehatárolt (meghatározott) területen laknak (akik ennek alapján elégséges öntudattal rendelkeznek ahhoz, hogy mindez egy jogrend alapját is alkossa) és egy közös vezető személy irányításával képzeljék el közös érdekeik érvényesítését.

Ez egy sokkal árnyaltabb megközelítése a nemzetnek, mint amit olvashattunk a Pallas lexikonának 1896-os kiadásában. Scruton fontosnak tartja a kulturális azonosságot, tehát a hagyományok, a nyelv, a szokások erejét, aminek hátterében családi, rokonsági kapcsolatok állnak. A politikai közösség ennek a kapcsolatrendszernek az alapján jön létre és nem hatalmi szempont szerint. A szervezőerő tehát a közösségből és nem hatalmi forrásból ered.
Aligha olvashattunk eddig a nemzetről ettől pontosabb meghatározást, ami a nyelvet (kultúrát), a hagyományokat és a politikai egységet (a közös vezér, fejedelem, király vagy államfő révén) egybe fogta volna. A nemzetnek ez a meghatározása idősík fölötti, értelmezhető több évszázad viszonylatában, ezért időálló és hatalmi szándékoktól is elvonatkoztatható. Scruton felfogása lehetővé teszi, hogy azok is a nemzet tagjai maradhassanak, akik részben vagy teljesen kiszakadnak a politikai közösségből, hiszen az egyéb azonosságaik alapján a közösséghez tartozhatnak – ugyanakkor az is természetes, ha a közösség iránt megmarad a politikai szimpátia, hiszen az is közösségi gyökerű. Érdemes lenne megfontolnunk és ebben az irányban fejleszteni a nemzetről való gondolkodásunkat. Baj lenne visszatérni a 19. század végének magyar állam- és nemzet felfogásához – ez ugyanis idegen számunkra.

A XIV. Lajos óta alakuló nemzetállam felfogásnak a 19. századvégi megfogalmazása sajnos a mai napig kísért a magyar közgondolkodásban. Pedig ha pusztán elméleti okokból nem is, de Trianon okán rájöhettünk volna, hogy az a nemzetfelfogás tarthatatlan, sőt a maga idejében is az volt, mert ez tette alkalmassá a közeget a trianoni tragédia megvalósíthatóságára.

Végre tudatosítanunk kellene a nemzettel kapcsolatos eddigi tévedéseinket, az ezeket kifejező látványi élmény alapján: nem Magyarországnak vannak nemzeti jelképei, hanem a magyar nemzetnek, amik Magyarország állami jelképei is.

A Pallas Nagy Lexikon idézett szócikke, a nemzet mellett tartalmazza a nemzetiség meghatározását is. „A nemzetiség a nép, fajbeli jelleme szerint, melynek lényeges ismérve a nyelv. A nemzetiség a nép, természetrajzi tekintetben. … Ebből látható, hogy a nemzet több nemzetiségből állhat…” Majd kifejti, hogy nemzetállamnak az tekinthető, ahol van vezérnemzetiség, ami Magyarország esetében a magyar.

Egy biztos, hogy a maghatározás szerint a nemzetiség nem a nemzethez való tartozást jelenti, hanem az attól való különbözőséget. És, ahol van vezérnemzetiség, ami meghatározza a nemzetet, ott a többi nemzetiség kimondatlanul is egy alacsonyabb rendű népfajt jelent, ami ráadásul a nemzet szempontjából számos veszélyt rejt magában. A 19. századvégi magyar állameszme szempontjából a nemzetiségeket az egyéni jogok alapján kellett kezelni, noha bizonyos esetekben megengedhető volt a csoportkén való elismerésük – utalva az 1868-ban elfogadott nemzetiségi törvényre. Semmi új a nap alatt, százhúsz év múltán hasonló a helyzet, de ezúttal az elszakított magyar nemzetrészek jutottak erre, vagy még rosszabb sorsra – éljen!

A helyzet azonban mégsem hasonló, mert a 20. századi új „nemzetállamok” születésekor egy új szakkifejezés is napvilágot látott. A kisebbség. Pontosabban egy korábbtól létező fogalmat új jelentéssel ruháztak fel, ami az 1919-ben megkötött Saint-Germain-en-Laye-i „kisebbségvédelmi” egyezmény által vonult be a Kelet Közép-európai szóhasználatba.

Addig a kisebbség pártpolitikai és parlamenti politikai szakkifejezésként volt használatos. Azokat a kisebb politikai csoportokat nevezték így, amelyek létszámuk miatt nem tudtak meghatározóan beleszólni a politikai döntésekbe, leszavazhatók voltak, a hatalom elosztásából kiszorultak, marginalizálódtak, megszűnésre voltak ítélve. Nyilván nem volt véletlen, hogy a Versailles-i békerendszer keretében az új államhatárok meghúzásával a nemzetük tömbjétől elszakításra ítélt nemzetrészeket nem a korábbi nemzetiség kifejezéssel jelölték, annak ugyanis önmagában nem volt negatív tartalma – azt csak a politika vagy a joggyakorlat ruházta fel pozitív vagy negatív jelentéssel. Azóta – nem cáfolva eredeti jelentését – a nemzetközi és a magyar szóhasználat is elsősorban az etnikailag eltérő, az államalkotásból gyakorlatilag kizárt csoportokat tekinti kisebbségnek. A két világháború között szinte kizárólag az elszakított magyar nemzetrészeket jelölték ezzel a lekicsinylő (pejoratív), megalázó kifejezéssel, de legújabban a mozgássérültek, látássérültek stb. csoportját is kisebbségnek nevezik, ami még felháborítóbb. Ahhoz ugyanakkor nem fér kétség, hogy a kisebbség kifejezés aritmetikailag helyes, mert a nagyobb és a kisebb létszámúak közötti arányra utal. Sőt akár játszadozhatnánk is ezzel a szóval: ha van kisebbség, akkor van nagyság is – van, de mindkettőnek teljesen más az értelme.  Ezzel a műszóval kapcsolatos igazi gond abból származik, hogy a kisebbség kifejezés nyilvánvaló negatív értelmét mintegy feledve, az ebbe a kategóriába sorolt személyek és közösségeik magukra vonatkoztatva is használják, amivel megerősítik az eleve megváltoztathatatlannak és alárendeltnek, megtűrtnek tervezett helyzetüket. Olyan ez, mint amikor a bolond ember nem tudatosítva állapotát önmagát is bolondnak nevezi, igazolva a róla kialakult véleményt – amivel erősíti az irányában támasztott társadalmi elvárást is.
Kérdés, hogy a szavakat miért nem lehet valódi értelmük, jelentésük szerint használni és a megnevezendő eseményeket, tényeket, helyzeteket pedig a valóságnak megfelelően megnevezni? A nemzetiség kifejezést a XIX. századi értelmében Magyarországon ma is használják és eddig senkinek sem jutott eszébe, hogy ez egy nyelvi és jelentéstani (szemantikai) értelmetlenség. A nemzetiség szemantikailag ugyanis a valamely nemzethez való tartozást jelenti, semmi mást – tehát csak melléknévi, illetve jelzős szókapcsolatban használható és nem főnévként. Mondhatom: nemzetisége magyar, de azt nem, hogy nemzetiségi csoport. A „nemzetiségi kisebbség” pedig a butaság vagy a rosszakarat szülte XX. századi fogalom, ami a XXI. évszázadban kb. annyit jelent: ez a népcsoport még arra sem érdemes, hogy tisztességgel megnevezzék. Talán nem kellene félnünk elfeledni a rossz kifejezéseket, és helyesbíteni a nyelvhasználatunkat. Az államhatárokkal elszakított, tehát jogilag külföldivé tett magyarokat, nyugodtan lehet Magyarország államhatárain túl/kívül élő magyaroknak, magyar közösségeknek nevezni, akik a magyar nemzetnek romániai (erdélyi, partiumi, bánsági) vagy Szlovákiai (felvidéki), Ukrajnai (kárpátaljai, vagy inkább Kelet-felvidéki, Tisza-háti) stb. közösségét alkotják. Megfelelő szókapcsolatban még a kisebbség kifejezés is használható, pl. számbeli kisebbségben élő közösség. Akik pedig szerte a világban élnek ők a magyar világszórvány. De létezik már őshonos magyar szórvány is az 1920-ban elszakított területeken.

Nyilvánvaló, hogy fogalmi zavaraink egy része azzal a zavarodottsággal áll összefüggésben, ami a trianoni békeszerződés hatására alakult ki bennünk. Egy csapásra minden megváltozott és számos szavunk még az időszerű értelmét is elveszítette – azok, akik korábban erdélyiek gömöriek, beregiek voltak egycsapásra  románokká, csehekké váltak. Az új helyzetekre pedig sokszor nem találtunk megfelelő kifejezést.

Az ország-csonkolást és az államfordulatot követő évek magyar valósága által megváltozott magyar szókincstárba tartozik az „anyaország”, „anyanemzet” kifejezésünk, mely Magyarország valamint az elszakított területek és az elszakított magyar nemzetrészek viszonyára utalt/utal, helytelenül. Magyarország az onnan önként eltávozott vagy elmenekült magyarok számára lehet anyaország, ugyanis a, eltávozásukkal menekülésükkel, kitelepülésükkel jött létre a kibocsátással, kibocsátottsággal összefüggő anya-gyermeki viszony Az elszakított nemzetrészek számára Magyarország azonban nem lehet anyaország, mert amputációval nem lehet anyává válni – mert nem kibocsátás, hanem elszakítás történt.

Sajátos pályafutása van nyelvünkben a 19. században elterjedt külhon kifejezésnek. Már-már feledésbe merült, amikor az 1990-es évek második felében a Magyarok Világszövetségében újraéledt, elsősorban az 1988-1989-ben keletkezett „határon túli magyar” fogalmának ellensúlyozására. Csakhogy míg az előtte való évszázadban a külhoniakon a külföldieket, azokat, akiknek a hazája máshol van, azaz a nem magyarokat, tehát az idegeneket, később a külföldi állampolgárokat értették ezen, idegen mivoltukat jelölve ezzel, a fogalom új pályafutása külhoni magyar szókapcsolatban indult útjára. Amennyiben igaz, márpedig igaz, hogy nyelvünkben a haza és a hon azonos értelmű szavak, akkor a külhon azt jelenti: kinti haza, idegenben lévő haza, vagy: akinek a hazája az én hazámon kívül van. A kifejezés kapcsán nyelvünk logikája szerint fel lehet tenni a kérdést: ha van külhon, külhoni, létezik belhon vagy belhoni, illetve idegen magyar és hazai magyar? A belhon, belhoni nyilvánvaló nyelvi sületlenség lenne, de a külhoni magyar is az, de főleg fogalomzavar. Ha lenne „hazai magyar és külhoni (idegen) magyar”, ez ellentmondana annak a meggyőződésünknek, hogy magyar nemzet csak egy van és főleg azzal az eszményünkkel lenne ellentétes, hogy magyar haza is csak egy létezik. Különös, hogy a „külhon, külhoni” szavunk éppen azután kezdte élni új virágkorát, amikor a Magyar Országgyűlés 2010. május 26-án elfogadta a kedvezményes honosítással kapcsolatos állampolgársági törvénymódosítást. Minden magyar, aki ennek a könnyítésnek köszönhetően Magyarország állampolgárává válik, de nem költözik Magyarországra, a „külhoni magyar” fogalma szerint külhoni lesz, illetve marad, noha honosították őt Magyarországon és az eskü szövege szerint Magyarországot fogadja hazául. Mondhatunk bármit: külföldi magyar, elszakított magyar, határon túli magyar, erdélyi magyar, délvidéki magyar, őrvidéki magyar, ausztriai magyar, amerikai magyar, csak ne mondjuk azt a sületlenséget: külhoni magyar.
Hasonlóképpen vitatható a „nép” fogalmának közjogi megjelenítése. A magyar köznyelvben a nép jelenthet tömeget, de vonatkozhat a „nem polgárosult” társadalmi rétegekre is, ugyanakkor jelenthet országlakót – arról nem is beszélve, hogy vitatható: a népből váltunk nemzetté, vagy korábbi nemzeti mivoltunkból lettünk néppé – a politikai nemzet állampolgári vonatkozásban ugyanis az etnikai azonossággal nem rendelkező néppel azonosítható. Ha azonban a népet általános hatalombirtokló közösségként értelmezzük, még inkább elbizonytalanodunk. A kommunista hatalmi rendszerben a hatalom birtokosa a „dolgozó nép” volt, amin a „munkásosztályt, a dolgozó parasztságot és a dolgozó értelmiségit” értették. Az egy párt hatalmára épült rendszer bukása után a „valódi népuralom” még kevésbé értelmezhető. A demokratikus hatalom ugyanis nem a „nép”, hanem a választásra jogosult állampolgárok, illetve az általuk megválasztott képviselői testületek ellenőrzése alatt áll – tehát közjogilag is megnevezhető a hatalom birtokosa.

Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy az említett és az ezekhez hasonlatos fogalmi zavarok nem csupán a köznyelvünkben jelennek meg, hanem a sajtóban is, mi több a szövegszerkesztő – az elektronikus is és az irónnal javító is – a helyes kifejezést gyakran helytelenre javítja. De megtörténik, hogy helytelen vagy értelmetlen kifejezések jelennek meg a politikai és közjogi szövegekben, sőt Magyarország 2011 áprilisában elfogadott Alaptörvényében is (abban ráadásul nagyon sok), aminek első mondata így szól: „Mi, a magyar nemzet tagjai… felelősséggel minden magyarért, kinyilvánítjuk az alábbiakat”. Az Alaptörvényt azonban nem a magyar nemzet tagjai fogadták el, hanem a Magyar Országgyűlés törvényesen megválasztott képviselői. Ez ugyanaz a baki, mint Szlovákia 1992. szeptember 1.-jén életbe lépett Alkotmányának bevezető sora: Mi, a szlovák nemzet… tehát a Szlovák Köztársaság állampolgárai…  

Itt az ideje, hogy tudatos rendet teremtsünk szavaink sorában, ami azért is szükséges, mert eljött az ideje, hogy két évtizeddel a rendszerváltozás kezdetétől megfogalmazott nemzetpolitikai elképzeléseket kifejezésileg is rendszerbe szedjük – csak pontosan meghatározott és meghatározható fogalmakkal lehet egyértelműen, félreérthetetlenül leírni szándékainkat és céljainkat.

 

Fenti anyag Duray Miklós író-politikus és hazafi életművéből származik. Válogatás a szerző 2010-ben megjelent utolsó könyve óta elhangzott előadásaiból, mindnyájunk okulására.
                                                                                                                                                   MIL-szerkesztőség

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap