Közép-Ázsia magyar őstörténeti vonatkozásai

Bakay Kornél, k, 09/02/2014 - 00:12

 

 

 

 

 

Kétezeregy áprilisában a Duna Televízióban három történész-vendéggel beszélgetett Romsics Ignác Hóman Bálintról. A vendégek közül Engel Pál, a MTA rendes tagja, a következő kijelentést tette: "Hóman Bálint tisztességes tudós lévén, természetesen a magyar nyelv finnugor eredetét vallotta. A tudomány ott végződik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetét elkezdik kétségbevonni. Eddig a pontig tart a tudomány. Ami ezen túl van, az halandzsa, az a szellemi és a politikai alvilág."

Ehhez az idézett kijelentéshez fogható arrogáns, hamis és megbélyegző kitétel eleddig alig szerepelt a magyar történettudományban.

A kijelentést tevő személy nézeteit a Népszabadság 2001. május 12.-i számában "Úrigyerekek tévúton" című, nem kevésbé megdöbbentő írásában, megismételte, sőt tovább fokozta ítélkezését: "...minden művelt ember tisztában van vele, hogy az őstörténeti zagyvaságok, a szumír és a turáni eredet s a többi - nem a magafajtának íródtak, hanem azoknak, akik valahol lenn nyüzsögnek a mélyben." "A turánista szakirodalmat a csőcselék olvasta, meg legfeljebb még olyanok néhányan, akiknek hibádzott az ízlésük és hiányos volt a műveltségük." "A szélsőjobboldali szennyirodalomba beleértődnek a 'szumerológusok' zagyvaságai.... /sokan/ mohón kezdték falni mindazt a szemetet, ami egyszerre megint kapható lett de amit apáink még kihajítottak.

Itt tartunk most. Valahogy előbbre kellene lépni. És lehetőleg nem a szakadék irányába."

Nem áll szándékomban tagadni azt, hogy mind az írott kiadványokban, mind az előadások nem jelentéktelen részében, nincs vagy ne volna jelen a teljesen tudománytalan nézetek számos változata. Ezek elburjánzása ellen magam is igyekszem küzdeni, elhatárolódva mindazon személyektől, akik képzetlenül és megalapozatlanul állítanak mindenfélét. Az idézett durva megbélyegzés ellen azonban legalább olyan keményen kell fellépni, mint a kárt okozó dilettánsokkal szemben. Annál is inkább, mivel mai előadásom témáját is csak ezzel tudom megvédeni. Nincs létalapja a közép-ázsiai kutatások bekapcsolásának a magyar őstörténetbe, ha egyáltalán felmerülhet a turáni népekkel való rokonságnak tudománytalan volta.

Természetesen a finnugrizmus kérdése sem kevésbé súlyos, most azonban meg kell elégednünk annyival, hogy a megbélyegző ítészek egyikétől sem lehetett eleddig olvasni vagy hallani egyetlen mondatot sem, a marxizmus és a történelmi materializmus tudománytalan zagyvaságairól, szándékos ferdítéseiről és tudatos hazudozásairól. Nem hangzott el eleddig soha, hogy a tudomány ott végződik, ahol a dialektikus és a történelmi materializmus színre lép. Sőt, a tudományos minősítések csaknem teljes egésze a marxizmus ismérvei szerint keletkezett, mégis büszkén viselik az érintettek ma is a semmit sem jelentő szovjet kandidátusi címeket, nagy hangon hirdetve, hogy az ő tudományuk valódi és elismert. Az MTA korábbi elnöke, Kosáry Domokos, aki 1953 után "Lenin igen alapos bizonyító adataira" és a "marxista történetírás vezető szerepére" szívesen hivatkozott (Századok 1953, 653-654. oldal), ma is büszke arra, hogy 1989 után nem bolygatta meg az akadémiai rendet és senkit sem vontak felelősségre kommunista mivoltáért.

Az ugyancsak külön tanulmányt érdemelne, miért és kik által tüzelve, lángolt fel az a vad gyűlölet és durva támadás-hullám, amely azokat éri, akik a legkisebb mértékben akár, de kétségbe merik vonni a finnugor származás-elmélet valódiságát. / 2001. május 27-én Tihanyban a MUOSZ nyaralójában került sor Kristó Gyula és Bakay Kornél nyilvános vitájára és a megjelent újságírók kérdéseinek megválaszolására.

De térjünk vissza a turáni fogalomhoz. Turán ugyanis, gróf Teleki Pál, Cholnoky Jenő és Eugen Oberhummer meghatározása szerint az Aral-tóba ömlő Amu-Darja és Szír-Darja vidékét, valamint Kangkü (Kangha) országát jelentette, magyarán: Közép-Ázsiát!

A mai mérvadók egykori tanítómesterei közül, a vadkommunista Berei Andor az álláspontját 1962-ben a következőképpen foglalta össze: "Turánizmus: turáni fajvallás, a magyarországi szélsőségesen reakciós, soviniszta fajelméleti mozgalmak egyike. Ideológiai alapja az a téveszme volt, hogy az emberiség három fajra (árja, sémi és turáni) oszlik s ezek közül a magyarságot és az ázsiai népeket egyesítő felsőbbrendű 'harcos, barbár és romlatlan' turáni faj vezeti ki a világot a nyugati demokrácia csődjéből. A képviselői (az 1910-ben alakult Turáni Társaság, majd az 1920-ban létrehozott Magyarországi Turán Szövetség) tagjai kezdetben egy elképzelt pogány ősmagyar vallást próbáltak terjeszteni, később azonban egyre inkább közeledtek a keresztény kurzushoz s a Szovjetunió és a kommunizmus-ellenes 'keresztény turanizmus' jelszavát hirdették. A turánizmus mozgalma a második világháború idején fokozatosan beleolvadt a nyilaskeresztes hungarista mozgalomba...." S most, 39 év múltán, szinte szó szerint ugyanezt olvashatjuk a Népszabadságban.

Arról nem is szólva, - tagadhatatlan egykor ide tartozónak vélték a sumért is.

A Turán szó gyöke a túr, eredetileg az Avesztában jelenik meg, 'gyors' vagy 'kalandozó' jelentéssel, de ismert a Védákból is. Földrajzi értelemben a Kaszpi-tengertől északkeletre és keletre eső Turáni aIföld (Turkesztán) magában foglalja a mai Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán területét. A Kazah-hátságot észak felől a szibériai folyók (Ob, Jenyiszej, lrtis, Isim, Tobol) vízvidéke határolja, kelet felől a Tien-Sán (Alatau) és az Altáj hegyvidéke fogja körül (Tárim-medence), délen lenyúlik Indiáig, Iránig. Van olyan nézet, mely szerint KözépÁzsia s a Turáni Alföld lényegében 88 millió négyzetkilométernyi Belső-Ázsia központi területe, amely a nyugat felé éppen a Kárpát-medencéig nyúlik el.

Az kétségtelen, hogy az egykor itt élt népek nem azonosak a szibériai tajga és tundra, valamint az Urál-vidék kis lélekszámú etnikumaival s az is nyilvánvaló hogy az egykor itt élt népek nem azonosak a szibériai tajga és tundra, valamint az Ural vidék kis lélekszámú etnikumaival s az is nyilvánvaló, hogy e térség mai arculata egyáltalán nem azonos az évezredekkel ezelőttivel. A táj mai, igen mostoha éghajlati és talajviszonyai (fehéres szürke homok) és vízrendszereinek jellemzői (Kizil-kum, Karakum, Góbi-sivatag, lefolyástalan medencék), szinte kizárják azt a gondolatot, hogy Közép-Ázsiában a Kr.sz. előtti első, majd az utána következő első évezredben magas szintű kultúrák virágzottak volna itt, s hogy az itteni népek: a szkíták (szakák, dahák), szarmaták (szauromaták, masszagéták), alánok, hiungnuk-húnok, pártusok, kusánok, avarok, heftaliták, tokhárok, szogdok, türkök között a mi eleink is ott voltak, vagy legalább is ott lehettek.

A kutatás és a sokoldalú vizsgálódás legfontosabb területei:

- az egykori népek embertani alkata, különös tekintettel a mongoloid vonásokra, (Xinjiang-i /Tárim-medence/ múmiasírok, 540 temetkezés!), valamint Henkey Gyufa vizsgálatai,

-a feltárt régészeti emlékek, különös tekintettel a monumentális város-, vár- és templom maradványokra,

-a nyelvi hovatartozás vizsgálata, különös tekintettel az írott emlékekre, beleértve a rovásírásos emlékeket!

-a történeti földrajz tanúságai és tanulságai, különös tekintettel Magna Scythia egykori fekvésére és Eviláth földjére.

Hosszú időn keresztül Közép-Ázsia alig szerepelt a tudományos érdeklődés homlokterében, hiába hívta fel a figyelmet számos kiváló tudós, többek között Kőrösi Csorna Sándor, Stein Aurél, Albert Le Coq, Ligeti Lajos, Almásy György, Vámbéri Ármin, Újfalvy Károly, Princz Gyula, Sven Hedin, etc.

Közép-Ázsia egyre nagyobb jelentősége napról-napra nyilvánvalóbb, a magyar őstörténet szempontjából pedig egyenesen alapvető az itteni kutatások számos eredménye.

A mai alkatommal két kérdéskört érintek, amelyeket a 2000. esztendő késő-nyarán és koraőszén végrehajtott kazahsztáni tanulmányutam során volt módomban tanulmányozni.

Az egyik a közép-ázsiai szkíta kutatások legújabb eredményei, a másik a sziklarajzok és az un. eurázsiai samánizmus kérdés-köre.

A közép- és belső-ázsiai szkíta-kori régészeti emlékek száma szinte hétről-hétre gyarapszik, a legutóbbi évtizedben híressé vált lelőhelyek közül most csak kettőt emelek ki: az Almati melletti Iszik Köl-i "aranyruhás" fejedelem sírját, valamint a berek ásatásokat. Ez utóbbi helyen az eddig feltárt kurgánok egyikében (11. kurgán) részben bolygatott előkelő szkíta házaspár temetkezését sikerült feltárni, az emberi temetkezés mellett 13 felszerszámozott és részben hegyi-kecskévé maszkírozott lótetemmel. A szkíta régészeti emlékek a Kr. születése előtti V-IV. századból valók, tehát két és félezer esztendősek.

Az eurázsiai sziklarajzok kérdésköre meglehetősen összetett, mivel a Kr. születése előtti IV. évezredtől ismerünk sziklarajzokat, de készültek ilyenek a XX. században is. A hatalmas idő-intervallumon kívül erősen bonyolítja a sziklarajzok kérdéskörét az, hogy ma sem tudjuk biztosan, miről van szó tulajdonképpen? Áldozati szertartásokról? Szoláris jelekről? Mágiás varázslások emlékeiről? Időjárás-jelzőkről? Számrovásokról? Csillag-térképekről? Samanisztikus emlékekről? Varázslások nyomai ezek vagy művészeti produktumok? Utazásunk során alaposabban a tamgali és a karataui sziklarajzokat tanulmányozhattuk.

Annyi bizonyos, hogy a sziklarajzok kollektív alkotások, ahol az ábrázolás, a rajzolás ténye volt a fontos, a tudatos közlés igénye volt az elsődleges, ezért a korábbi alkotásokat egyáltalán nem tartották becsben. Bizonyos az is, hogy jeleket alkottak, üzeneteket hoztak létre, írás-szerű üzeneteket. Mivel igen sok a férfi és a női nemi jelkép (erekciós férfiak, vulvák), csaknem biztos, hogy döntő mértékben szexuális jelképekről, termékenység-szimbólumokról van szó. A termékenység örök rejtély, a születés nagy titok, ezt járták körül évezredeken keresztül. Ezért nincsen közvetlen kapcsolat az un. primitív népek és a termékenység-kultuszok között.

Az írországi Ulsterben a keresztény király még 1185-ben is, a koronázáskor, egy kancával közösült nyilvánosan, amelyet azután levágtak és közös lakomán elköltöttek, az indiai Aszvamédha egy csődör hímvesszejét vette magába, hogy termékeny legyen.

Mindazok az elméletek és állítások, amelyek szerint a sziklarajzok mind Eurázsiában, mind Afrikában a samanizmus emlékei, nem kellően megalapozottak. A samanizmus nem vallás, mert nincsen tana, nincsenek dogmái, nincsen egyetemes rituáléja. Ilyen módon az ősmagyarok vallását sem lehet samanizmusnak nevezni! A samánizmus csak a XIII. század után terjedt el a mongóliai tibeti buddhizmus (lámaizmus) hatására, amely azonban csak a XVI. század után erősödött meg. Nem véletlen, '' hogy a samanizmus emlékei a XVII-XVIII-XIX. és a XX. századból ismertek. A sámán-maszkok és koronák is a buddhizmusból származnak, amelyek bűvös erőt és új lény keletkezését jelentik. A legújabbkori sámán emlékek és dokumentumok tehát semmiféle történeti kapcsolatban nincsenek sem a húnokkal, sem az avarokkal, sem a magyarokkal.

Az un. eurázsiai állatábrázoló művészet (szkíta állatstílus), a sziklarajzok és az ókori Kelet és India vallási és művészeti emlékei közötti kapcsolatokat az alábbi táblázat jelzi.

SZIKLARAJZOK

Magna Scythia népei Délszibériában, a Minuszinszki medencében és az Altájban

Karaszuki kultúra (Kr.sz.e. XIV-VIII. század - régebben: XI-IX. század).

Ők új jövevények a Minuszinszki medencében. Észak-Kínából érkeztek ide! Itt andoronoviakat találtak. Egészen új kultúrát teremtettek, éles tehát a különbség a korábbi népesség és a karaszukiak között! A Bajkál-vidékén, Mongóliában, a kínai Nagy Faltól északra települtek le. Különösen jellemzőek az új kés- és tőr-típusok, állatábrázolásos markolatokkal: jávorszarvas, bika, hegyi kecske, zerge, etc. Ezek a formák itt korábban teljesen ismeretlenek voltak. A bronzból és nefritből készített lapos balták is Észak-Kínából származnak. Un. szejma-turbinói balta-típusok ezek. De a szoros kínai kapcsolatokat jelzik a kínai pénzt heIyettesítő kések megjelenése is a Cs'zsou dinasztia (1122-255) korából. Ezek, és más tárgyak (például a gyeplő-tartó bronzok és a kocsi-temetkezések) észak-kínai (újgúriai) eredetűek. De tovább élnek az afanaszjevói-andronovói hagyományok is, elsősorban a kerámia-díszítésben.

Az andronovóiak elsősorban földművesek voltak. A kínai San-din dinasztia fővárosában, Anyjánban Kr.sz. előtti XV-XIV. századból ilyen kések kerültek elő, bár ezek laposak és állatfejesek. Ez a kultúra elnyúlt Karagandáig, a Közép-Uralig, az Ob alsó folyásvidékéig, és Észak-Kínáig. Fontosabb lelőhelyek: Szintasta (halotti kocsikkal!), Galics, Kenkól, Szuhanyiha, Podkunyinszkije Gorü, Lugavszkoje.

Ez a népesség, s ennek a tájnak a kultúrája alakította döntő mértékben a későbbi szkíta-tagár periódus arculatát! Ezt a népességet sokan di-li-nek vagy din-lin-nek nevezik, akik a XV. században a Góbi és a Huanghe folyó között telepedtek le. Küllemükre nézvést különböztek a kínaiaktól, s a San--Jin és Cs'zsou korban meghatározó szerepük volt, magukat pedig feketehajúaknak nevezték. A Bej-si-ben olvasható, hogy a vörös di-k (csi-di) voltak a di-li-k, azaz a din-linek. A din-linek fehérbőrű, kékszemű europidok voltak. Voltak erőteljes sasorrú, szakállas, oldatszakállas kínai császárok és hún vezérek! De vannak rőt hajú és római arcú kirgizek is, tehát hatott az europid tényező, noha a Tastyk-korban már nyomult a mongolid rassz is. A kínaiak és a din-ünek kapcsolatai nem voltak békések. A kínaiak a dinlineket már korán észak felé szorították a Góbi és Ordosz felé. Ez később is folytatódott. A keleti dinlineket a Bajkáltól az Obig szokták lokalizálni. A nyugatiak az Irtis vidékén éltek.

Halmos (kurgános) temetkezéseik voltak (átmérő: 9-11 m, magasság: 1 m), alatta négyzetes sírkamrával. Gyakoriak az edény-mellékletek, de a Beja folyónál feltárt hatalmas kurgán alatti sírban bőrtokban volt egy egyedi balta és selyem zacskóban egy bronz ár. A halott mellén egy nagy réz korong feküdt (nyenyec sámánok példáját emlegetik s így a karaszukiak sámánizmusát hangoztatja Vagyeckája). Jellegzetesek még a masszív övcsatok.

A tagár kori emlékek (Kr.sz. előtti V-IV. század, régebben: VIII-V. század)

Preszkíta kor. Europidok: din-linek?

Az állatábrázoló művészetükben a karaszuki stílus elemei követhetők nyomon, elsősorban patás állatok, de vadállatok is megjelennek és a mesterek kihangsúlyozzák a füleket és az agancsokat, a szarvakat. Ez egy új ábrázolási mód, egy új művészi irányzat, amely majd a szkíta korban teljesedik ki. A legjellemzőbb állatok: a szarvas, a farkas, a hegyikecske, a szajgak, a tigris a ragadozómadarak és a griff. Cslenova ezt az irányzatot "altáji stílusnak" nevezte el. Az is új, hogy sorozatokat készítettek, pl. az aláhajtott lábú szarvasos lemezekből s csak nagyon ritkán ábrázoltak olyan állatokat, amelyek nem e tájon éltek. Azután megfigyelhető, hogy a harcosok, az előkelők sírjaiba már személyes holmikat, tehát munkaeszközöket és értékes fegyvereket (harci baltákat, tőröket) tesznek. Egyes tárgyak aranyozottak, nyilván arany tárgyak is voltak, de a sírokat kirabolták. A sírok méretei is megnőnek (Uzun-Oba, Tigej, KaraKurgan, Tuncsuh). A tagári kultúrában jelennek meg először a későbbi szkíta típusú csörgők, egyelőre még állatfigurák nélkül. Nem ritka, hogy férfi mellett ott fekszik az asszony holtteste is.

Szalbükben egy törzsfő sírját tárták fel. A köves kurgán magassága 9m volt, a kőmennyiség 50 tonnát tett ki. Messzi vidékről sok ember hordta össze ezt a hatalmas kurgánt. Két megölt szolgát is eltemettek a főnök mellé. Aszkiz falunál az egyik sírt elkülönítették, a bekerített temetkezési terület 700 m2 volt. S mindössze egy férfi és egy nő temetkezése volt itt. A férfi holtteste halottas ágyon feküdt, amelynek állatfigurás csúcsdíszei voltak. Az ágy alatt helyezték el az edényeket és a húsos tálat. Baldachint is készítettek nádból, bőrből és vászonból. A tuncsuhi egyik sírban fekvő férfi mellett vadkannal díszített harci balta, tőr, arany fülbevalók, mellén aranylemez, tükör volt, Gyakori volt egyébként a tükör, a szarvasos lemez, a fából faragott lófigura, karenol és pasztagyöngy. Közös temetkezések is jellemzőek, egy vagy több esetben. Ezek a sírok mindig gazdagabbak az átlagosnál. A gerendaszerkezetes síroknak deszkapadlója és mennyezete volt. A részleges hamvasztás szokása az előkelőknél dívott. A nagy szalbüki kurgán után a második legnagyobb a novoszelovi, amelyet 1984-ben tártak fel, A sírmező területe 1500 m2 volt s itt öt férfit temettek el. A selyemből készített baldachinra díszes arany flittereket varrtak. Az egyik sarokban egy zsugorított, megölt szolga váza feküdt. A vezérek kurgánjai azonban még a nemzetségi temetőkön belül álltak.

Tastyk kultúra (Kr.sz. előtti V. -a Kr.sz. utáni II. század): szkíta és hún-kor a Minuszinszki medencében.

Ebben a korban a temetkezések: földsírok vagy sírkamrák, halotti torok maradványaival. Eddig 14 lelőhelyről ismerünk 300 sírt. Ebből 230 felnőtt sírja volt. A sírokban csontvázas tetemek (111 nő és 15 férfi), bebalzsamozott hullák, ember alakú halotti bábúk (manöken-ek) és hamvasztásos temetkezések (32) nyomai voltak. 92 esetben vegyes temetkezési rítus volt. Általános az egyes, a páros és a csoportos temetkezés. A 3-4 ember együtt temetkezésének okai nem egészen világosak, nem egészen érthetőek, kivált, hogy különböző módokon temetkeztek. A vegyes rítusú sírok mennyiségi túlsúlya arra mutat, hogy az együtt temetkezés céltudatos volt. A hamvasztást délről érkezett bevándorlók terjesztették el. Az Altájban, Tuvában és a Bajkálon túli térségben ugyanis ismeretlen volt mind a szkíta, mind a hún- korban. Ám a hamvasztásnak elsősorban nem etnikai, hanem szociális és életkor szerinti megkülönböztető jellege volt, mondják Gyebec hívei, de ez még nincs tisztázva. A nők, a serdülőkorúak és a gyermekek csontvázasan lettek eltemetve s néhány ugyanolyan embertani típusú férfi is, s az ő holttesteiket bebalzsamozták, a belső szerveket és az agyvelőt eltávolítva.

A sírmélység 150-300 cm, a sírfenék gyakran ki van deszkázva az oldalfalakon nyírfakéreg nyomai maradtak meg. Tájolás Ny-K vagy Ny-ÉK, nem ritka a többes, családi temetkezés. A sírok sorokban helyezkednek el. A felületen kő és földhalmok emelkednek, a sekély gyermek sírokban ládákban, kútszerű gyűrűkben vagy gerendaácsolatban vannak a kis holttestek. A temetésekre mindig a melegebb időszakokban került sor, így tavasztól őszig. A kemény fagy miatt a téli hónapok nem jöhettek számításba. Ezért a halottakat "tárolták", ha téli hónapokban haltak meg. A Tastyk-korban megjelenik már a mumifikálás és a hamvasztás. Ez új jelenség nincs előzménye ezen a tájon.

Jelképes sírok (kenotáfiumok) ismertek az altáji szkítakorból és Tuvából is, sőt a mongóliai hún temetkezésekből is (ruha, "portré", hajfonatok). A holtakat ruhában tették máglyára s általában 1-2 kg csont és hamu maradt az égetés után. A csontdarabokat és a hamvakat bőrzsákocskába gyűjtötték. Azután az elhunytra hasonlító kitömött emberi figurát (manöken) készítettek. Ezeket a temetési babákat általában fűvel tömték ki, a bőrön kívül nyírfakéregből is készíthették. Külön zsákot készítettek a fej és külön a törzs számára. Az arcot külön alakították ki festéssel és nyílásokkal. Az elhunyt termetével nagyjából megegyező méretben készültek a babák és fel is öltöztették őket. A temetési bábuk a halott termetétől függően más és más eljárással készültek. Néha száraz fűcsomókat használtak, egymásra rakva építették meg a karokat, a lábakat, a törzset s bőrbe varrták őket. A bőrdarabokat és a külön készített testrészeket ínnal és bőrcsíkokkal varrták össze. Volt egy eset, amikor a törzs báránybőr-zsákocska volt. A fejeket gondosabban készítették el, ennek a formáját is fűcsomókkal adták meg, a szem, a száj, a pofacsont alakját kívülről felvarrt bőrdarabokkal mintázták meg. A szemöldököt és az orrot kivarrták. Az arcot fedő bőrre piros selymet raktak, az orrvonalat fekete csíkkal jelölték. A bábuk hajviselete különböző volt. Volt, amikor skalpszerűen tettek rá hajat s volt, amikor bőr zsákocskába tett hajfonatokat helyeztek a fejre. A bábúknak volt nadrágjuk, kabátjuk, csizmájuk, bundájuk. Sőt, egy esetben a halotti bábúnak maszkot is csináltak.

Általában a férfiakat hamvasztották el (Müszok és Komarkova Peszcsánája). Mind a csontvázas, mind a múmia-tetemek arcára maszkot tettek, a szem, a száj számára kiváltatokkal. A maszkokat rátapasztották az arca, így megőrizték a belső felületek a ráncokat és a hajat is. A maszkok gipszből, kvarccal soványított gipszből és agyagból készültek. A maszkok kisebb vagy nagyobb térfogatúak, attól függően, hogy betakarták-e fület és az alsó állkapcsot vagy csak az arcot. Az eredetileg fehér maszkot bevonták anyaggal vagy pirosra festették, illetve meander vagy spirál mintát tettek rá. A férfiak maszkja sötétvörös volt, az asszonyoké fehér alapon piros mintás a homlokon és a nyakon. A maszkok között van olyan, amelyet a temetéskor megújítottak és újrafestettek! Előre elkészített maszkok?

A sírba fa- és agyagedényeket és ételeket tettek. Ám az nagy kérdés hogy halotti útravalóként avagy az isteneknek áldozatként?

A csontvázas temetkezések esetében az asszonyok és a serdülők, ritkábban a férfiak mumifikálásakor elsősorban arra törekedtek, hogy a fejet és az arcot őrizzék meg, mégpedig úgy, hogy az arcra gipszmaszkot helyeztek, többnyire meglékelték az agykoponyát és az agyvelőt eltávolították. Ezt már Adriánov megfigyelte az oglakti (Oglaktyino) temetőben.

Adriánov (1854-1920) 1903-ban talált rá erre a temetőre, amelyből 9 sírt tárt fel. A gerendából épített sírkamrákban a halottak koporsóban feküdtek. A halottak arcára először selymet tettek, majd maszkot készítettek. A bebalzsamozott holttestek arcára nyomban a halál beállta után zöld selymet borítottak, (némelyiken kínai írás olvasható), majd gipszből maszkot csináltak. A maszkokat pirosra festették. Egy ízben fehér volt. A maszkok nem csak az arcot, hanem gyakran a nyakat és a füleket is borították. A szemek és a száj vonalát kivágták a selyemből. Gyakori rajtuk a tetoválás. Ásztanában a selyem arctakaróra ezüst szem és szájlemezeket varrtak. A halottak arcának selyembe burkolása ősi kínai szokás. Vannak olyan esetek, amikor a csontvázak koponyájára készítenek maszkokat. Ez akkor fordult elő, amikor az elhunyt tetemét a "hallgatás tornyába" helyezték először.

A mellékletek zömmel fából készültek, ám a fémek hiánya nem a szegénység és az igénytelenség jele, mint ahogyan Bálint Csanád képzeli, hanem az, hogy az állattartó népek életében a fémek másodlagos szerepet töltöttek be. A fa tárgyak között sok a miniatűr tárgy (íj, kard). Ennek is nyomós oka kellett legyen.

A trepanációt specialisták végezték. A müszoki temetőben I.I. Gohman megfigyelte, hogy a gipszmasszát a hullára korán helyezték rá, mert a nyak és az arc ráncai is megőrződtek. Az arcra, vagy csak a szemre és a szájra selyemdarabot tettek. A szem és a száj vonalának jelzésére a selyemben lyukat vágtak. A gipszbe kvarchomokot kevertek és ebből készítették el az arcmaszkot, amelyek zömmel fehér színűek, de vannak angóbbal bevontak is. Sőt, festéssel megkülönböztették az asszony és gyermek vázakat. Az asszonyok homlokára piros spirálisokat festettek a férfiak arcát vörös és fekete színnel festették be. Voltak büsztös maszkok is.

Érdekes jelenség, hogy néhol a koponya alatt köles-magvak voltak és juh vagy hegyikecske asztragalloszok. Ezeken gyakoriak a tamgák, feltehetően jósló csontok voltak. Ámbár számláláskor és játékként is használhatták őket. A sírba tett állatok fajtái: juh, kecske, tehén és ló. Tepszej 3. kurgánban 50 tehén,18 juh és 2 ló volt, a 4-ben 85 tehén 17 ló és 15 juh. De voltak tetem nélküli kenotáfiumok is, ahol volt halotti áldozat, de nem volt holttest. De feltártak olyan sírokat is, amelyekben 25-40 halott illetve halotti bábú volt eltemetve! Gyakori a kőoszlopok felállítása, ezeket pominoknak nevezik. Az elhunyt rokonai állítják fel, gyakran 250-300 is található egy-egy sír körül. Később a türköknél találkozunk majd ezzel a szokással.

A sírokba fegyvereket nem tettek! Nagyon ügyeltek erre, mert még a nyílvesszőkről a nyílhegyet is jó előre leszedték és csak a vesszőt tették a sírba. Ezek átmérője 7-8 mm volt, a hosszuk 200-300 mm. Ezeket a vesszőket fekete és vörös festéssel és különböző mintákkal díszítették, néha aranyfüstlemezzel voltak borítva. Maguk a nyílhegyek készülhettek fából, csontból vagy vasból. A fa vesszők esetében a nyílhegy és a vessző egy faragással készült, feltehetően rituális célból. A köpűs vagy tüskés csontnyílhegyek háromlapúak, levél alakúak vagy rombikus formájúak voltak, a vasak tövisesek és háromlapúak. A nyílvesszőket nyírfakéreg, bőr vagy szőrme tegezben hordták, amelyeket vas horoggal akasztottak az övre. Voltak olyan tegezek is, amelyeknek a peremét hieroglifákkal teli selyem borította. Íj és tőr csak modellként (fából) került a sírba! Öt esetben találtak hajlított vesszőből készített íjmodellt, ideg nélkül s volt, amelyik az összetett reflexíjat mintázta. Ezek a modellek a temetési bábuk kellékei lehettek. A védőfegyverzet: sisak, pajzs, lemezpáncél vörös lakkal fedett papírmaséból készült. De modellek voltak a sírokban a nyergek, a nagajkák és a zablák is. Ezek zöme miniatűr volt. A mellékletek között nagyszámú a faedény, kis asztalkák, nyírfakéreg kosarak voltak.

Hétköznapi viseletben temettek javarészt, bár voltak speciális halotti darabok is. Az alsóruha selyemszövetből, az ing juhgyapjú szövetből készült. A felsőruha bőrből és prémes darabokból állt. Báránybőr nadrágot viseltek, amely a térd alá ért, a derékon övvel fogták össze. Rövid kaftán, darabokból varrott, de viseltek báránybőr subát, szőrrel befelé fordítva vagy kifelé. Térden felül érő szőrcsizmájuk volt és szőrme vagy bőr sapkájuk, selyem béléssel. Cobolyprémből varrt füles sapka is jellemző.

A férfiak, akárcsak az asszonyok varkocsot (copfot) viseltek. Az asszonyok a hajfonatukat a tarkón fonták össze és 10-12 cm magas nyírfakéreg "kupakkal" (hengeres forma) erősítették meg, amelyet belül vékony, kívül vastag selyemszövettel vonták be. A hajhoz ezt a szerkezetet két-három fejes csont kontytűvel erősítették oda. Néha a kupak aljához hajfonatot erősítettek. A tepszei ábrázolásokon (7 fa tábla) jól tanulmányozható a Tastyk emberek viselete. Az övükön övlemezek és csatok voltak. Voltak még a sírokban toilett- dobozok, tükrök, etc. Az ábrázolások és a maradványok is egyértelműen europid embereket mutatnak, akik fehér bőrűek és vörhenyes (szőke) hajúak. A tibeti források egyértelműen azt mondják, hogy a Kinc'a-ban lakók (kirgizek) rőt hajúak, kékszeműek, azaz visszataszítóak és csúnyák, mert nem olyanok, mint a mongolok és a tibetiek! A kínai források pedig azt mondják, hogy a jenyiszeji kirgizek, azaz a hákászok a türkökkel és a húnokkal (ge-gun, gjan-guny) keveredett din-linektől erednek.

Abakán város melletti Aszkíz faluban 1940-ben egy 1500 m2-es alapozás nélküli palotát tártak fel, amelyet fal övezett és amelyben volt egy nagy terem és 20 szoba. Szárított agyagtéglából épült, a főfalak vastagsága elérte a 2,2 m-t. A tetőt a Han-dinasztia korából való feliratokkal és bélyegzőkkel ellátott agyagcserepek fedték (Kr.sz. előtti Ill. század - Kr.sz. utáni ll. század). Minden cserépen ugyanaz a felirat volt: Az Ég Urának tízezer békés évet, az uralkodásához ezer örömteli őszt kívánunk, bánat nélkül. Ebben a palotában tehát valamiféle kínai helytartó lakhatott? A szobákban padlófűtés volt, amely behálózta csaknem az egész épületet. De kémények is voltak a szobákban! A terem ajtóira öntött, bronz, maszkos díszeket raktak, a szarvakkal bíró szakállas szörny orrából lóg a bronz karika, ám bármennyire szörnyek, első pillanatra látszik, hogy europidok! A palota romjai között sok lelet volt: szerszámok, nefrit edények koráll ékszerek, etc. Az itt lakók földműveléssel és állattartással foglalkoztak. Jurtákban és gerendaházakban laktak.

A kínaiak sok hadjáratot folytattak észak ellen, az egyik nevezetes volt i.e. 99-ben, amelyet Li Guanli tábornok vezetett, de a húnok bekerítették és hétezer emberét vesztette el. Ekkor Li-Lin sietett a segítségére, aki sok húnt megölt, végül azonban őt is bekerítették és ő megadta magát. De mivel nagyon hősiesen harcolt, a hún sanjú (Czjüj Di-heu?) feleségül hozzáadta a lányit sőt a húnokkal maradt haláláig (Kr.sz, előtti 74). Talán az ő palotája volt az aszkizi. De abban a levélben, amelyet Li Lin írt Kínába Szou-U nevű barátjának, nem derül ki, milyen házban lakott. Beszél az őt körülvevő jurtákról, amelyeket maga körül lát, beszél a nomádok bőr köpenyeiről (?), s szomorúság csendül ki soraiból, ugyanúgy, amint a híres kínai hercegnő leveleiből is, akit férjhez adtak egy uszun gunmohoz. (Őstörténtünk régészeti forrásai)

A Tastyk-kor embertani jellege alapvető kérdés, hiszen ez a kultúra közvetlenül -- térben és időben - kapcsolódik a szkítákhoz és az ázsiai húnokhoz.

Az újbáti temetőben kerültek elő egy csontból faragott fej és alkarok, amelyek egykor egy fa szobor tartozékai voltak, s ez a szobor fel volt textilekkel öltöztetve. A szakállas, bajuszos férfifej mongoloid jelleget mutat. Fején sisakszerű fejdísz van, de biztosan egyéni portréról van szó. Noha ilyen szobor nem sok van, a nagyszámú halotti maszk éppen nem mongoloid jellegű! A kaolinos gipsz és terrakotta maszkok vagy közvetlenül az elhunyt arcáról készültek, vagy az őt ábrázoló mintáról. Vászonból varrott sablont használtak, amelynek lenyomatai világosan látszanak. A füleket külön készítették el és rakták fel az arc-maszkra. A maszkokat rendszerint díszítették és színezték: vörös, kék és fekete színekkel, a homlokra meandert, a nyakra spirálist rajzoltak. Ez kétségtelenül az élő test tetoválását utánozza, amelyről beszélnek is a kínai források, mondván a hákászok befestik a mellüket és a nyakukat.

Eddig kb. 300 maszkot ismerünk s ezek mind egyediek, tehát egyéni arcokat ábrázolnak s ehhez még hozzá kell venni, hogy ezeket a halottakat elégették s így csak ezek a töredékes maszkok jelzik, kik voltak őt. S ők egytől egyig europidok!

Más kérdés: mi volt az értelme, a jelentése és a jelentősége ezeknek a maszkoknak? A halál a földi élet vége (Mors ultima linea rerum est), ám a lélek nem hal meg (morte carent animae) ! Mindez azt jelenti, hogy a halott feltámadásában hittek. Voltak büsztös és vastag, nehéz maszkok, amelyeket nem lehetett a halott arcára helyezni, tehát az a rendeltetése ezeknek nem lehetett, hogy elszigeteljék a halottat az élővilágtól, eltömve a halott testnyílásait, amint ezt a szibériai néprajzi megfigyelések jelzik a halott arcára helyezett szőrme-maszkok esetében. Hasonló cél ugyan volt a Tastyk-korban is, amire az agyaggal betapasztott orr, fül és szemnyílások utalnak, de ez nem volt általános. Ugyanakkor nem a gazdag temetkezések kiváltságai voltak. Az egyiptomiak azért készítettek maszkokat, hogy megőrizzék az elhunyt arcát, ám a tastykiak egyáltalán nem vigyáztak a maszkokra, a halottal együtt elégették vagy a sírba rakták.

A rómaiak maszkjai az ősök kultuszához kötődtek. Plinius, Tacitus, Appianos, Suetonius írt erről. Tacitus az Annalen 73. fejezetében elbeszéli, hogy Augustus császár tiszteletére egy Cassius nevű mimus-színész részt szokott venni azokon a játékokon (amis ludis), amelyeket Augustus emlékezetére (in memoriam Augusti) szenteltek s ilyenkor a képmásait (effigies eius) használják. Ezek valójában gipsz és viasz maszkok voltak. Két maszkot készítettek tehát a rómaiak, egyet rátettek az elégetendő halott arcára, a másikat pedig a halottat megelevenítő színész viselte! Majd, mint az ősök képeit (imagines majorura) a leszármazottak megőrizték azokat, sőt a leányok a hozományukkal is magukkal vitték. (Polybiosz VI. 53, 4.) A Tastyk-kori maszkokból eddig kettőt ugyan nem találtak, de az a körülmény, hogy a sírokban lelt maszkok szélén lyukak vannak, azt igazolja, hogy voltak duplumok, hiszen a halott arcára nem kellett zsineggel felkötni a maszkokat, a nyugvó halott arcáról nem esett le a maszk. A Nan-kori Kínában is dívott a maszk-készítés, ám ezek nem voltak élethűek. Itt kell megemlíteni a kősztéléket és kőszobrokat, amelyek ugyancsak nem portrészerűek, nem élethűek, nem egyéniek, noha nagyon jellemzőek Belső-Ázsiában.

Az első, amit le kell szögeznünk, hogy a Tastyk-kor halotti maszkot készítő művészek igen magas fokon bírták a mesterségüket! A második fontos körülmény, hogy mind a tagár-kori emberek, mind a karaszuki és a tastyk-koriak zömmel europidok. S a maszkok is azok! A tudomány mai állása szerint a Tastyk-kultúra hordozói az ázsiai húnok, akiknek történetét a Kr.sz. előtti első évezred elejétől tárgyalják a kínai írott források. Nagyon fontos, hagy a szkíta kultúra átnőtt a hún kultúrába s majd ebből alakult ki a türkök kultúrája!

Szkíthia leírása és fekvése

Hérodotosz leírásában szerepelnek az isszedónok, az arimaszpok, a griffek, a Riphei-hegyek (Imaus: intra Imaura et ultra Imaura) és a hiperbóreusok.

A Ripei-en túl lakó hiperbóreusok elküldték a déloszi Artemis és Apollón szentélybe az isteneiktől hozott termések első zsengéit s eközben áthaladtak az arimaszpok, az isszedónok és a szkíták földjén. Mindezt Pauszaniász így írta le: (1.31.2.) A hiperbóreusok a következőképpen küldték el termésük első zsengéjét: először az arimaszpoknak adták át, ők pedig az isszedónok törzsének, azután a szkíták Szinópéba vitték s innen került el a görögök közvetítésével Déloszba. De az útvonalat fordítva is ismerjük a prokonnészoszi Ariszteasztól, aki ugyancsak a dél-uráli isszedónokig jutott el s itt gyűjtötte össze adatait (Arimaszpeia). Mindez Kr.sz. előtti VII-VI. században történhetett.

Hérodotosz mesél a hiberbóreus (VI. század) Abariszról, aki Hellászba ment. A hiperboreus szó jelentése: A Hegyen túl az Égben! Az Ábar-is szó viszont - Moravcsik Gyula nézete szerint ~ az avar népnevet őrzi s azt jelent: egy avar. Nehézséget legfeljebb az jelent, hogy az avarokról beszélhetünk-e a Kr.sz. előtti VII-VI. században? Priszkosz rhétor már beszél róluk 463-ban.

Ha ezeket az adatokat mai térképre vetítjük, érdekes képet kapunk: Szkíthia nyugati része Olbiától, a Boszporusztól terjedt az Uraiig, tehát az isszedonok nyugati határáig, ahol a tél nyolc hónapig tart, a források szerint. Azonban a hideg-zóna keletebbre húzódik, a Ripaei-hegyekben, Ripaeos montes), ahol a legendás Bóra szelek süvöltenek. Ezen hegy nyugati lábánál van az arany lelőhelye, amelyet a griffek őriznek és amelyért az arimaszpok is küzdöttek.

A Ripei-hegység, az antik hagyományokban, valahol északon volt, ám a kutatások (Iszmagulov, Macsinszkij) bebizonyította, hogy a Ripei-hegység lényegében azonos az Altájjal és a Tien-Sántól északabbra feküdt. Az Altáj türkül aranyhegy s ezt a régészet igazolta, mivel már a bronzkortól nagy aranybányák voltak itt. Kelet-Altájban a legmagasabb a légnyomás s innen, az Altáj és a Tarbagatáj közötti keskeny sávon át tör elő, a Kárpátokig elható hideg Bóra-ciklon. Itt kell tehát keresni Szkíthia két titokzatos népét: az arimaszpokat, akik a leghatalmasabb férfiak s akik állandóan hadakoznak az isszedónokkal. Az isszedonokat ki is szorították az országukból (Nyugat-Altáj!), az isszedónok a szkítákat, a szkíták pedig a kimmereket. Ariszteasz szerint az arimaszpok nemes homlokán csak egy szemük van s állandóan küzdenek az aranyőrző griffekkel, akik az oroszlán és a sas fantasztikus keverékei. A szkítáknál az arany szent fém, a tűz és a Nap féme. A griffek egyébként egyáltalán nem "nemlétező lények" s az arimaszpokkal vívott harcuk is valós tartalmú, amennyiben az isteni akarat megnyilvánulását látjuk bennük. Ezt a számos régészeti ábrázolás is megerősíti, ahol arany és ezüst tárgyakon látható a griff s velük elsősorban az istennők küzdenek. Zeusz szárnyas kutyái ők.

Ide fut az eszelős ló Hellászból Szkíthián, a kimmer Boszporuszon és Észak-Koszpián keresztül, hogy azután visszatérjen délre az etiópokhoz, majd Egyiptomba meneküljön. Majd az arimaszok és . a griffek után, az örök hó borította Ripei hegytetőire jutva, kerül a hiperbóreusokhoz.

A hiperbóreusok mitikus szent nép, valahol észak peremén laktak. Lokalizációjukhoz két konkrétumot ismerünk. Az egyik Észak-Gallia vagy a keltákkal szembeni sziget, azaz Britannia, a másik: a szkíták, az arimaszpok és a Ripei-hegyeken túl élnek. Ez utóbbi részletezése a következő.

Plinius szerint, ahol a hiperbóreusok élnek, az a hely szerencsés klímájú és mentes mindenfajta gabonaféle termesztésétől. (VI. könyv XIV. 35.) Plinius a VL/XIX.50.-nél felsorolja a szkíta népeket, akiket a perzsák szakának mondanak (Persae illos Sacas universos appellavere): szakák, masszagéták, dahák, esszedónok, asztakok, rumnikok, pesztikok, euchátok, kotierek, arimaszpok...

Hérodotosz (IV. 6-7.) szerint az auchata (Scythi, qui auchatae vocantur) szkíták Lipoxaisztől, a kabar és traszpiszi szkíták (Cathiari et Traspies) Arpoxaisztól, a paralita szkíták pedig Kolaxaisztól származnak. Az eredetlegendák helyszíne az Altájjal szomszédos vidék, másrészt az auchatok és a katiárok összevethetők a hiperbóreusokkal.

A hiperbóreusok tisztelték Apollónt és Artemiszt, akik évente hattyúkon jöttek el a nekik szentelt templomba. Az ő ifjaik mentek Déloszba s vitték el a termékeik zsengéit, a házasság előtt álló ifjak pedig levágott hajfonataikat rakták le a sírjaikra. Később ezek az utak elmaradtak s ennek talán a nomádok nagy vándorlásai voltak az okai. Hellanikosz szerint a hiperbóreusok igazságszeretők és nem élnek hússal. A hiperbóreus Abarisz, amikor Hellászba ment, magával vitt valamiféle arany nyilakat és állandóan böjtölt. Arany nyilai voltak az Aveszta-beli Jimának is, az árja őshaza királyának, amelyeknek segítségével megnyitja a földet, s arany nyilakból van a fejéke az Iszik-köl-i fejedelemnek is.

Az arimaszpok a Ripei hegység másik oldalán laktak s ugyancsak szent nép volt. Kallimachosz a IV. században a Déloszi himnuszában, leírva a maroknyi szent kalászt hozó hiperbóreusokat, megemlíti, hogy az arimaszpok szőkék! Az a hely, ahol e két nép egykor lakhatott nagy valószínűséggel azonos a minuszinszki medencével, ahol kellemes a klíma (olasz Szibéria!), termékeny a föld, dúsak az erdők, a földben sok a réz és az arany. Teljességgel hihető a szakrális kapcsolat a hiperbóreusok és az arimaszpok, valamint Hellász (Délosz) között, mivel ez a népesség a Kr.sz. előtti III. évezred végén érkezett ide délnyugat felől és europidok. Ismerték a kocsit. Régi hazájuktól elszakadva, megőrizték az ősi kapcsolatot mindaddig, amíg a korai nomádok viharos korszaka és háborúi ezt szét nem szakítottak. De nyelvi bizonyíték is van, mégpedig az aspa - ló, amely iráni szó. Az arimaszpoknak ugyanis kettős arculata van a forrásokban. Egyrészről egy reális kép: nagyállattartók, akik nyugat felé nyomulnak és hadakoznak a hiperbóreusokkal is, másfelől egy irreális kép, hogy egyszeműek, s hadakoznak a griffekkel a szent arany birtoklása miatt.

A lényeg azonban az, hogy a mitológiában megmaradt a nyoma annak, hogy a hiperbóreusoknál is kettős világkép volt: a sötétség és a világosság s a lelkek egy jobb túlvilágba jutnak, amint az árják hitték, tulajdonképpen Anahita kultuszát jelentette a dévák tisztelete s ennek emléke a levágott haj szertartása is. Sőt, ide vonható a kőszobrok állításának szokása is.

A forrásokban szereplő népek közül "szkíta" a menti, a gelon, a kallipida, a trák, a dak, a szaka, a sze, a masszagéta és a szauromata.

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap