Közös út 2/4

Jókai Anna, k, 04/02/2019 - 00:03

 

 

 

 

Folytatás

 

– Én is beosztom – sziszegte Péter –, de szeretném ezt a két hetet jól kihasználni, úgy istenigazában…

– Ebben egyetértünk! Ezért készítettem tervet. Majd felolvasom magának, ha megérkeztünk. Felírtam az alsó és felső árhatárt, tájékozódásul…

A kocsi zökkent.

– Südbahnhof… – szólt hátra énekelve a sofőr. – Achtunddreissig…

– Merre lehet az óra? – tűnődött Márta. – Mennyit akar? Tizenhármat?

– Kicsit több. Acht und dreissig… Harmincnyolc.

– Harmincnyolc schilling? Kész rablás… Tudja, mit vett egy kolléganőm harmincnyolc schillingért? Egy dobozruhát, a mexikói placcon…

Péter előkotort negyven schillinget meg egy doboz Fecskét. Ne mondják, hogy ócska magyarok.

– Tessék, húsz schilling… – Márta a markába nyomta a pénzt. Máskor villamossal megyünk inkább…

– Hagyja csak – intett Péter, otthoni mozdulattal. – Ne sértsen meg!

– Te jó isten! – csapta össze a kezét Márta. – Hát nem vagyok én jó emberismerő? Ne játssza nekem a gavallért! Pesten majd kipótolja. De ezt az egyet jegyezze meg: itt minden valuta! Nekünk a valuta annyi, mint sivatagban a víz! Jól tegye el, és ne adjon belőle még a saját öreganyjának se… Máskülönben felfordul! Itt ez a törvény!

 

– Mondja meg őszintén, mit akar azzal a Stefanskirchével? Templom, templom. Imádkozni otthon is lehet. Nem tilos. De az üzletek csak hatig vannak nyitva. Négy óra tíz… – Márta türelmetlenül topogott. – Ez itt az Opera. Ha jól kilépünk, térkép szerint öt perc múlva helyben vagyunk…

– Márta, kedves, visszafelé nem nézhetem meg, két órám lesz a csatlakozásig… Igazán nem szeretném visszatartani, menjen nyugodtan – mondta Péter.

– Ne vicceljen, nálam vannak a csomagjegyek… Most kotorásszak itt az utcán? Különben is, mit akar a négyszáz schillingjével? Magával hurcolja Olaszországba?

– Átváltják… ha éppen…

– Tudja mit? – sóhajtott Márta. – Látom már, ez az én sorsom. Bemegyek magával a templomba. Kap húsz percet. Azután irány az üzlet… Ha rám hallgat, nem bánja meg! Például szivacskabátja van?

– Nincs… – Péter elindult, csüggedten. – Nem szeretném az idejét rabolni…

– Istenkém, mi, magyarok, tartsunk össze… Hol az a nyavalyás Stefanskirche?

Péter a térképbe nézett. Az otthoni térképen pirossal megjelölte, az útvonallal együtt. De azt nem hozta el, kimaradt a táskából. Az asszony térképe pedig valami prospektusféle. Csak a kereskedelmi pontokat jelölték rajta.

– Ez lesz az! – bökött egy fekete kockára Márta. – Most aztán nyomás! Ha itt jobbra fordulunk, azután előre, odaérünk.

– Gondolja? – Legalább nem kell összevissza csámborogni, fölösleges dolgok miatt idegeskedni. Rémes nő, de hasznos a maga módján. S végül is valóban elköltheti azt a négyszáz schillinget. Valami ritka könyv, szép reprodukció…

– Mérget vehet rá! Mosolyogjon már… Holnap úgyis kieresztem a szárnyam alól. Meg sem állok Rómáig, maga meg Velencében akar lefenekelni.

– Ott van egy címem. Nagyon jó cím… – motyogta Péter.

– Na! – kiáltott fel hirtelen az asszony. – Látja azt a csúcsos izét? A nyakamat rá, hogy az a Stefanskirche.

– Helyes… – A férfi felélénkült, megfogta Márta csuklóját. – Rajta, Mártuska, szedje a kilóit…

A templomot zárva találták. Márta elszaladt az oldalkapuhoz is, de hiába.

– Hogy lehet ez? – kérdezte Péter idegesen. – Micsoda disznóság? – Elkeseredetten bámulta a zegzugos mozaikablakokat.

– Majd kitalálunk valamit! – Márta csípőre vágta a kezét. Két-három lépést tett fel-alá. Egy idősebb osztrák nő érdeklődve figyelte. Márta nyelvet öltött rá.

– Mee… mit bámulsz? Van még Fecskéje? – fordult Péterhez.

– Két doboz a zsebemben.

– Óriási! Ide vele! Megkeressük a sekrestyést, a markába nyomjuk, és kinyitja ész nélkül… De ne sokat gatyázzunk, mert múlik az idő!

– Nem! – mondta Péter. Elképzelte a jelenetet a sekrestyéssel. Az alkut, a huzavonát. Így már nem éri meg, ez már nem az igazi. Úgysem tudná élvezni. – Majd máskor… Talán mégiscsak visszafelé… Vasárnap lesz, akkor biztosan nyitva… Hagyja csak, Márta!

– Tőlem! Nem én akartam idejönni! – csóválta a fejét az asszony. – Az én természetemben ez a rossz: ha én valamit az agyamba veszek, keresztülviszem, ha cigánygyerekek potyognak is az égből… De hát nem vagyunk egyformák, ugyebár.

– Ne bosszantson, Márta, mert rögtön sarkon fordulok.

– Az esetben nem lesz poggyásza… Ne hőbörögjön már. Most elmegyünk a Novemberhez. Ez egy újabb cég, még nincsenek elkényeztetve. Itt a lista: ezt kell megvásárolnom. Szép, mi? – Márta karon ragadta Pétert. – Jöjjön csak… A Fleischmarkt mellett van, egy ugrás az egész…

Péter szórakozottan belepillantott az orra alá tartott listába.

– Egy szivacskosztüm… nejlonpongyola… blúz… lebegős csipkékkel… öt hajlakk… két dobozruha… száz borotvapenge… egy szarvasbőr férfikabát… Álljon meg a menet! Miből akarja ezt megvenni! Hány schillinget kért?

– Háromszázhatvanat! – nevetett Márta, és zsebre gyűrte a papirost. – Csak háromszázhatvanat… a többit lírában. A lírával többre megyek.

– És még én vagyok az álmodozó! – mondta Péter fölényesen. – Drágám, amit itt összeírt, legalább ezerötszáz schilling… Félek, csalódni fog.

– Hát maga tündéri pofa! – kacarászott az asszony. – Emlékszik, a pályaudvaron kemény egy schillinget költöttem vécére… mit képzel, miért? Elárulom magának: a százasokat fejtettem ki a szoknyám aljából… meg egy vacak tízdollárost a melltartómból.

Péter füttyentett.

– Hogy jött át a vámnál?

– Nézze, egy ilyen kövér nő, mint én…

– Nem kövér, teltkarcsú…

– Jó, teltkarcsú… Föl sem tűnik a vámosoknak, hogy nagy a mellem… csak nem fogdossák meg menet közben!

– És ha esetleg személyi motozás van?

– Ja, hát ez a kockázat. Aki nem kockáztat, nem nyer. Ebből úgysem csinálnának ügyet. Piti vagyok én nekik. Különben is, olyan marha nincs, aki csak kétszázat hoz át…

– De van. Nézzen rám – mosolygott fanyarul Péter. Négyszáz forintot készített össze, annyira unszolták a barátok, vigye csak, ezt a keveset. Az utolsó pillanatban mégis otthon hagyta. Rossz érzése volt, nem akarta ilyen butasággal elrontani a hangulatát.

– Pesten kellett volna találkoznunk – sajnálkozott Márta. – Látszik, hogy nincs nő maga mellett…

– Nincs, hála istennek – mordult fel udvariatlanul a férfi. Mit képzel ez a hülye tyúk? Úgy beszél, mint a tanító néni… Este külön kocsiba száll, akármilyen ürüggyel, és holnap már Itália!

– No, csak ne ugráljon. Egyszer magát is kézbe veszik.

– Engem nem lehet kézbe venni! Én a saját életemet élem, Mártuska – mondta büszkén Péter. Hátrasimította a haját. – A saját életemet!

– Hát persze. Mert nincs senkije. Bezzeg, ha három kölyök ugrálná körül esténként, és ágyban várná egy nyomorék…

– Miféle nyomorék? – kérdezte Péter.

– A férjem… Tíz esztendeje fekszik. Ilyen ékszerek azért Pesten nincsenek! Órákig el tudnám nézni őket…

Az asszony megállt, és konokul bámulta a ragyogó kirakatot. Hátul lógott a ruhája alja. A szandáljáról hiányzott egy csat. Folyt a verejtéke, a füle mellett, a nyakába.

„Szegény – gondolta Péter –, hát így vagyunk. Szegény…”

– Azt hiszem, megérkeztünk – mondta szelíden. – Ott szemben, az a nagy cégtábla, November.

Márta visszafordult, és ruganyosan átfutott az úton.

– Jöjjön gyorsan – kiáltotta Péternek. – Az a négyszáz is több, mint a semmi… Mit szeretne?

– Maga ehhez jobban ért… nagy szívességet tenne, ha helyettem… – Szegény asszony. Hadd örüljön.

Ez még nem Itália. Ennyit befektethet az ember. Legalább nem röhögik ki a barátok.

 

– Ébredjen, kartársam – Márta felkászálódott, és összetolta a bőrülést. – Fel-fel, ti rabjai a földnek… Hajnali öt óra! Közeledik Tarvisio…

Péter mormogott egyet. Fájt a háta, nyilallt a válla.

– Na, jó, nem bánom, szundítson még egy kicsit. Tegye ide a lábát a helyemre… Nyújtsa ki nyugodtan, én levegőzöm egyet odakünn.

Péter az ajtócsattanás után nyitotta ki a szemét. Üres volt a fülke.

Felült, megkereste a nyakkendőjét. Levetette a szürke női pulóvert. Márta erőszakolta rá, éjfél felé, amikor hideg vágott be a hegyekből. Hozott ő is kardigánt, ott van valahol a kofferben. Csakhogy a koffert nem lehet kinyitni. Az ingek meg a szivacskabát degeszre tömték.

Mennyi is maradt? Hat schilling, visszafelé, villamosra. Kinek kell az a nyomorult szivacskabát? Ámbár bélelt, és a színe szép galambszürke.

Péter cigarettára gyújtott. Nyújtóztatta a lábát. A füstöt kifújta az ablakon. Hegyes-dombos táj, lilás ködben. Elmosódott körvonalak.

Zúgott a feje. Otthon, a rekamién, mégiscsak kényelmesebb. A nagy, fehér párnák között, a selyemtapintású pehelypaplan alatt.

Ami igaz, az igaz. Ha nincs ez a nő, a folyosón tölthette volna az éjszakát, a bőrönd tetején kucorogva. Ki hinné, hogy egy nemzetközi vonat ilyen zsúfolt?

Már kilenckor ott álltak a vágány mellett. Ő meg is mondta Mártának, hogy nagyon köszöni, de külön kupéba száll, az alvás miatt… Elég sután hangzott. Az asszony morcosan odébb húzta a csomagjait. Amikor a kocsisort betolatták, csaknem köszönés nélkül sodródtak kétfelé.

Azok a vacak kis táblák, az ülések fölött! Reserviert… reserviert… csupa helyjegyes fülke. Osztrákok foglalták, valamelyik határ menti üdülőhelyükre utaztak. Kétszázan tolakodtak a három szabad kocsi előtt, legalább. Lengyelek, jugoszlávok és persze magyarok.

Péter a peronra került, a vécé mellé. Ott hallotta meg Márta éles hangját: „Szombati úr… Szombati kartárs… halló…”

Átment vele a második kocsiba. Nem lehet az ilyesminek ellenállni. Még örült is. Nem mindegy az, hogyan érkezik az ember Velencébe.

Csuda pofa ez a nő. Két ülés fölül egyszerűen kihúzta a számmal jelzett kartonlapot. „Tehetnek egy szívességet – nevetett –, bizonyítsák be, hogy ez helyjegyes… Nekem aztán magyarázhatnak, én nye ponyemáj…”

Jött is a kalauz, morgott valamit. Márta kiabált neki, magyarul. Végül a két osztrák megfutamodott. Fiatal fiúk voltak. Márta hátba veregette őket, hálája jeléül. Péter addig lehunyt szemmel a sarokba húzódott. Később a többi útitárs is elkotródott. Német dalokat énekeltek az éjszakába, amíg le nem szálltak, két óra körül.

Az üléseket is Márta húzta ki, ágyszerűen.

Tizenegy óra felé érnek Velencébe. A nő továbbmegy, ő meg leszáll. Végül is nem rossz, hogy találkoztak. Hasznosnak bizonyult.

Velencében már nem lesz erre szükség. Csak az út, az fárasztó. Nagy dolog ez, Itáliába utazni, érett férfifejjel!

Huszonhárom éves korában egy évet töltött a Szovjetben, tanulmányúton. Elég baj az, hogy akkor még kölyök volt. Elfolyt az egész, lassan vegetálva, mint ahogy a tehén tölti a nyarat a dús legelőn…

Ez most más. Ez az igazi!

Péter kihajította a csikket az ablakon. Émelygett a gyomra. Este nem evett. S egy fekete! Egy jó erős kávé!

Márta bekukucskált az ajtón, azután belépett.

– Na, hogy aludt? Nem akar egy kávét?

– Ne ugrasson, mert harapok…

– Dehogy ugratom! Vegye csak le azt a kis szatyrot, maga magasabb! Gyerünk, gyerünk…!

Péter lehúzkodta a táskát. Termosz kandikált a csücskénél. Márta elégedetten csettintett. Kicsavarta a dugót. Beleszagolt.

– Mennyei! Még meleg is… Először igyon maga. Van benne cukor… – A férfi szürcsölte a kávét. Remek ötlet! Neki vajon miért nem jutott az eszébe?

– Milyen kaját hozott? – kérdezte Márta, s szalvétával eltörölgette a termosztetőt.

– Hoztam néhány konzervet, szalámit, kolbászt – mondta Péter. – Azért én is tudom, hogy mi kell egy ilyen útra…

– Nagy tudomány! Ezen akar két hétig élni?

– Kiegészítőnek… azt mondják, tűrhető az olasz konyha.

– Tűrhető hát! De nem a mi zsebünknek. Egy tisztességes ebéd kétezer líra. Ember, számoljon! Tíz nap alatt megeszi a költőpénzét. És akkor még hol a szálló?

– Jaj, istenem – bosszankodott Péter –, Mártuska, maga olyan, mint a vészmadár… Mindig a pénz, a pénz… majd kialakul…

– Eszébe jutok még, ha három nap múlva ott áll egy vas nélkül. Legalább egy spirituszfőzőt hozott volna. Mit gondol, mitől olyan nehezek az én bőröndjeim? – Márta megterített az üres ülésen. Felbontott két májkrémet.

– Talán aranyat csempész – mondta tréfásan Péter.

– Aranyat!!! Bográcsgulyás, szalontüdő, töltött paprika, halászlé, borsos tokány, csupa melegíthető konzerv… Meg krumpli és hagyma.

Péter tenyerébe ejtett egy szelet májas kenyeret, zöldpaprikával díszítve.

– Egyen, mert éhgyomorra árt a kávé!

– Krumpli? – kérdezte Péter. Nevetőgörcsöt kapott. – Krumplit meg hagymát visz Rómába? – A falat megakadt a torkán. Köhögött.

– Meg ne fulladjon már! – mondta Márta, és ő is nevetett. Szép fehér fogai voltak, egy sem hiányzott.

– Hahaha… krumplit Itáliába…!

Márta hirtelen elkomorodott.

– Most már abbahagyhatja. Velencében úgyis leszáll, nem kell elviselnie az én prolitempómat.

– Márta… ez nekem úgy tetszik…! – Péter vidáman az asszony keze után nyúlt.

– Nézze, maga megteheti… Azt tehet, amit akar… Maga nyaralni jött ide, szórakozni. De én nem dobhatok ki ötezer forintot az ablakon. Karácsony óta hallják a gyerekek: nincs semmi, majd hozok Olaszországból… Magának se kutyája, se macskája. Én egyedül tartok el egy egész családot.

– De hiszen igaza van, jól van, na – csitította Péter –, hát már nem is nevethetek?

– Dehogynem. Nevessen csak. Azt hiszi, engem erre neveltek? Tudja, hol érettségiztem én? – kérdezte Márta, és hatásos szünetet tartott. – A Szofiánumban! Remélem, tudja, mi az? Zongora meg apácák… De így alakult és kész! A férjem nyomást kapott a földalattinál… Nyolcszázhatvan forint havonta, hetvenöt százalékos rokkant. Adja hozzá a három iskolás gyereket, azután beszéljen, hogy mindig a pénz meg a pénz.

– Maga derék, okos teremtés – nyugtatta Péter. – Csak nem képzeli, hogy bántani akartam? A maga körülményei egyenesen kötelességévé teszik… – hadarta tovább.

– Hogy krumplit vigyek Olaszországba… legyen nyugodt, ezt én már eldöntöttem. De azért látni is szeretnék valamit… mit tudom én. Nem vagyok barbár… 

 

folyt.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap