Közös út 3/4

Jókai Anna, sze, 04/03/2019 - 00:02

 

 

 

 

Folytatás

Márta tükröt vett elő, a homlokába fésült egy hajtincset.

Péter a saját életére gondolt. A garzonra, a lágymányosi lakótelepen. A könyveire. Mennyezetig érnek a polcok. Baloldalt a nagy olajfestmény. Épp most vette részletre. Senki sem kéri számon. Legföljebb vajas kenyeret vacsorázik, teával, ha úgy alakul. Kati néni mos, vasal, takarít, mindent elvégez. Ebéd a gyárban. Vasárnap a Borostyánban. A házmesterné megveszi a vacsorát. Ruhára nemigen telik. De ezzel sohasem törődött. A külsőségek húszéves kora óta nem vonzották.

Ezek öten vannak minden falatra! Pokol lehet az ilyen élet. Mennyit kereshet egy italboltvezető?

– Még az a szerencse, hogy magának erős a válla… átütő egyéniség… – próbálkozott a könnyed hanggal.

– Ha régebbi képet látna rólam, nem hinné el, hogy én voltam – mondta rekedten Márta. – Ötvenháromban egy belvárosi illatszerboltban ültem a pénztárnál… Hatvanegy kilót nyomtam, télikabátban, a mérlegen. A hosszú fekete hajam idáig ért, ni…

– Hogy került a… mostani helyére? – érdeklődött Péter óvatosan.

– Volt egy rendes tag a központban, az szerezte, amikor Ágost, így hívják a férjemet, kikészült. Mindenki azt hitte, egy hónap múlva olajra lépek onnan. Hát nem, barátom. Élni kell. Hogy miért, azt nem értem, de élni kell… így szokás!

– És a férje semmit sem tud csinálni?

– Nem. Azt sem, amire maga gondol… – mondta Márta durván.

– Én munkára gondoltam… – morogta Péter zavartan.

– Munka? Ne vicceljen! Remeg keze-lába, mintha dróton huzigálnák… Enni sem tud egyedül. Most a nagylányom eteti… Egyszóval, rossz útitársat fogott.

– Bocsánat, de azt hiszem, maga volt az…

– Persze, persze… A nyomorult taxi miatt. Majd Velencében megszabadul tőlem. Álmodozhat kedvére.

– De Márta! Tulajdonképpen én végtelenül hálás vagyok, hogy segített – mondta nagy igyekezettel a férfi. Mi értelme volna megsérteni? A legkevesebb egy kis megértés. – Maga nélkül helyet sem találtam volna… és még meg sem köszöntem… Ilyen ócska fráter – folytatta nagylelkűen. Átnyúlt a másik oldalra, és könnyedén kezet csókolt. – Szent a béke?

Márta elpirult. Lejjebb húzta a szoknyát a térdén.

– Én is szeretem a szépet – mondta halkan. – Bennem is van romantika… Majd meglátja, az olasz határon micsoda hegyek vannak! Azt mesélik, fenségesek!

– Rómában okvetlenül nézze meg az ásatásokat… és a vatikáni képtárat… az nem kerül sokba – ajánlotta buzgón Péter. – És ne higgye, hogy én bámészkodni megyek, elverni a pénzemet… Nehéz volna röviden megfogalmazni, mit is akarok. Köteteket tudnék mesélni, mi mindent terveztem én, s valahogy mindig félbemaradt. Eredetileg jogász voltam, de untam a szakmát. Tudja, én mindig a szavak mögé szereltem volna látni… Nem elég, hogy mások előírják, én magam akartam meggyőződni, én magam…

„Végül magyarázkodni fogok – gondolta dühösen – ennek a rendes, de buta nőnek!”

– No igen – mondta Márta, és nagyra nyitotta a szemét. A sarokba húzódott. – No igen, ilyen is van…

– Nem azért, hogy megértsen… csak éppen, mert szó került róla. Nemsokára negyvenéves leszek. Hat munkahelyem volt már, nem kis beosztások, ez tény. Mindig én mentem el, sohasem engem küldtek. Jutalmakat kaptam, mindenfélét… Valami nyugtalanság van bennem, pedig nem vagyok tinédzser.

– Hát nem – mormogta Márta, és szórakozottan bólintott. – Nem tinédzser.

– És a végén elszalad az élet! Egy barátom harminchat éves korában lefordult a székről, és kész…

– Mint Gérard Philippe…

– Hát legalább ismerjem meg. Tudjam, mi végre is volt az egész. Olyan nagy követelmény?

– Maga is föltaláló lesz, vagy író, mint egykor a férjem? – mosolygott bágyadtan Márta. Elálmosodott. Nem bírta a folyamatos, egyhangú beszédet. A boltban szoktatták hozzá a pattogó, éles ricsajokhoz.

– Én átlagember vagyok! Átlagférfi, ha úgy jobban tetszik. Sokan azt hiszik, ez sértés, átlagnak lenni. Pedig az átlagnak van a legnagyobb feladata… Tudja, milyen lesz egykor az átlag? – kérdezte szenvedélyesen. Ez a nő értelmesen hallgat. Meglepő.

– Nem.

– Elsősorban tudatos… olyan, aki cselekszik, és tudja, hogy miért… Mert mi most is szeretünk dolgozni, csak nem látjuk sokszor az okot meg a célt… Az ember értő szemmel nézze maga körül a világot! Értő szemmel! Ki akar itt bámulni? Én Itáliában olyan leszek, mint egy úszó a tengerben. Itt lehet gondolkozni, jól belevésni az agyamba mindent és odaát hasznosítani… Két hetet úgy, hogy annak értelme legyen! Itt teljesen én lehetek, és egy kicsit mégsem én… Talán ez az utolsó lehetőség. Ezt csak úgy mondtam, a magam mentségére… Lehet, hogy bolondosnak tart. Mi, férfiak, valahogy alapvetően másként…

Márta feje előrebiccent. Az ajka fölött ütemesen lebegtek a vékony szőrszálak.

Péter felállt.

„Még jó, hogy elaludt – gondolta, és az ablakhoz lépett. – Tiszta szerencse. Mire való ez a fecsegés? Csak utazzon tovább Rómába. Vegye meg a cuccokat. Én elleszek a konzervjeimmel. Nincs meleg étel, hát nincs. Ez lényegtelen. Csak azt a rohadt konzervnyitót hoztam volna magammal… Vagy egy kávéfőzőt, tényleg…”

Márta aludt. Tarvisiónál az útlevelesek felzavarták, de azután aludt tovább. Udinében, Bolognában.

Péter nézte a hegyeket. Fényképezni akart, de lusta volt előkeresni a gépet.

Fenyegető, szabálytalan, fehér sziklatömbök. Összevissza karcolják a levegőt.

Bizonytalanság fogta el. Ha most kiújulna a veseköve, el sem tudná magyarázni a panaszát. Otthon ez nincs. Otthon leszáll egy állomáson, akárhol, és hazamegy.

Vajon nem hamarkodta el az utat? Elég lesz a pénz? És a cím? Péter nagyokat szívott a levegőből.

Minél kevesebbet tépelődni kicsinyes dolgokon, ezt már otthon elhatározta, amikor az útlevelet kérte.

Bolognában felszállt egy olasz házaspár. Az asszony füléből hosszú aranylánc lógott, és percenként megcsörrent.

Márta Velence előtt ébredt.

– Elaludtam? – kérdezte kábultan.

Péter mosolygott.

– Alaposan. Ha kitekint, láthatja a tengert.

Márta ásított.

– Elég szürke. És a nap sem süt.

– Majd kisüt… Nekem készülődnöm kell. Gondolok majd magára, ha korog a gyomrom, miközben maga vígan égeti a spirituszkockáit.

– Cérna, tű van a csomagjában? – kérdezte hirtelen Márta, támadóan.

– Cérna, tű? Nincsen.

– És ha elszakad valamije? Mihez kezd? Olaszul nem tud… Ide figyeljen: prégó, szinyóra, ió vojjó…

– Beszélek angolul – vágott közbe Péter –, csak elboldogulok valahogy… Persze, védangyal nélkül nehezebb.

– Róma még tizenkét óra… fáj a hátam… – mondta Márta, és a csomagtartóra nézett.

– Nagy út… nagy út… kétségtelen.

– A fene egye meg… – Márta a fűtőtestet rugdosta. – Hányingerem van. Ennyi hülye olasz között utazni.

– Csak nem fél? Gondoljon a részegeire… – Péter sietve emelgette a bőröndjét.

Márta behajlította a karját.

– Hát muszklim az van… Nézze csak a békámat… Lekeverek egyet a tolakodó pasasnak, hogy attól koldul.

– Még ha én mondanám, hogy ki vigyáz most a líráimra.

– És ráadásul tűt, cérnát sem hozott! Fantasztikus! Legalább egy magyar jönne ide, ebbe a kocsiba… Ki sem lehet bírni Rómáig. Ilyen egyedül… – Márta zsebkendőt vett elő, a tenyerét törölgette, idegesen. – Ilyen egyedül, a fene egye meg…

– Majd csak… – mondta Péter bizonytalanul.

– Majd csak lesz valahogy – bólintott az asszony. Csecsemőszerűen legörbült a szája. Gyámoltalan lett az arca. – Tudja, jó az, ha valakivel beszélhet az ember… Elintézek én mindent, nem szorulok senkire. Nem is azért. De tulajdonképpen Velencét sem szabad kihagyni. Egy-két napot itt is érdemes… Olcsó a piaca… Még azt hinné azonban, amit ilyenkor szoktak a férfiak, ha most leszállnék…

– Ugyan – tiltakozott a férfi. A vonat már a víz mellett haladt, fütyült és lassított. Így nem lehet elmenni, hiába. – Ha kedve van, miért ne? Butaság! Engem igazán nem…

– Helyes – pattant fel Márta. Lerántotta a kofferjait. Azok az ülésre puffantak. – És ne ijedjen meg, nem ülök a nyakára. Körülnézek, azután uzsgyi, tovább. Kap tőlem kávét, és kölcsönadom a főzőmet… ha akarja, segítek megint vásárolni.

Már az üvegcsarnokban döcögtek.

– Én mászkálni fogok egész nap… bizonyos jegyzeteket… – dadogta riadtan Péter. A címet olaszul kell megkérdezni. Majd Márta. – Nem szabad megsértődnie, de hát mindenki maga tudja…

– Természetesen – mondta Márta –, nem vagyunk sziámi ikrek. Szabad lesz, mint a madár!

 

– Odaadta… odaadta ezernyolcért a csibész! Érdemes volt rászánni ezt a fél órát. Pedig ez újdonság, nincs még elcsépelve. Vegye föl, hadd lássam! – Márta diadalmasan lobogtatta a szivacsmellényt.

– Ne itt – mondta szégyenkezve Péter –, meleg is van…

– Szóval, cipelhetem maga helyett… Ne mondja, hogy nem vagyok jó bolond.

– Hányszor hangoztassam, hogy milyen hálás vagyok – morogta Péter ingerülten. Három napja tart ez így. Reggel kilenctől végig piac, amíg a nap le nem megy. Kinek van estére energiája az újabb mászkálásra?

Kinek? Mártának. Tegnap felcsípett egy olasz palit, végigevett vele egy teljes vacsorát, azután faképnél hagyta. „Jópofa.” Így is lehet mondani.

– Látom, ma rossz a kedve. Pedig eddig remekül stimmel minden. Visszamehetnénk arra a helyre, ahol délelőtt azt a mohazöld sálat kiválasztottuk. Mégiscsak az volt a legolcsóbb és a legfinomabb is.

– Édes Márta! Menjen! Nekem már kidagadnak az ereim a sok hiábavaló sétától… Hazamegyek, lepihenek, és este végre kijutok a San Marcóra.

– Mintha eddig nem mehetett volna! Már a vonatban megmondtam, hogy nem vagyunk összekötve. Kár a szemrehányásért… Arról én nem tehetek, hogy maga olyan hamar kikészül – hadonászott Márta. – Inkább segítsen, én sem vagyok igásló… Itt van a három méter terilénje. Álmában sem látott ilyen szépet, potom háromezer líráért.

– Ne olyan hangosan, az istenért… Hátha megérti valaki. Miért kell lejáratni magunkat?

– Hogy oda ne rohanjak! Le vagyunk mi járatva alaposan. Csak azt kell mondani: Ungheria, már elhúzzák a szájukat…

– Nem csodálom… tegnap, amikor hajba kapott a félkezű bazárossal azon a vacak, piros köves cipőn, egy jól öltözött férfi, ott mellettem, magára mutatott, és azt mondta a barátjának: pure Itália! Ennyit még én is megértek. Szegény Itália! – mondta keserűen Péter. Átvette a csomagot.

– Szegény Itália? Hiszen ebből élnek! Az egész Velencéjüket elnyelte volna már a tenger, ha nem volnának a koszos külföldiek, akik megveszik a bóvlit – kiáltotta Márta, és szuszogva mászta a Rialto-híd lépcsőit.

– Most miért megy a hídra? – rántotta meg Péter udvariatlanul. – Megint el akar tévedni? Nem volt elég délelőtt? Itt kell levágnunk, ezen a kis utcán… én már nem vásárolok semmit ma, értse meg. Valósággal hányingerem van ettől a sok tarka sátortól.

– Nekem meg a kanálistól… Büdös ez a sok víz – mondta Márta elkeseredetten. – Szerintem erre kerülő. De hát maga a férfi. Jobban tudja… Csak azt bánom, hogy olcsóbb lakást szereztem magának. Most fizethetné a napi kétezer lírát…

– Már Bécsben közöltem, hogy nem érdekel a pénz. – Szűk sikátorba fordultak. Félrerugdosták a csúszós gyümölcshéjakat. – Az nagyon jó hely volt. Közel a Szent Márkhoz. Most meg ott vagyunk a halpiacnál, a díszes Cannaregión. Az első kilátás, ahogy reggelenként kinézek az ablakon, a vonagló halak. Pókok meg rákok mindenfelé…

– Mind ilyenek… – Márta találomra jobbra fordult. – Ezt a táblát mintha láttuk volna. Talán jó az irány… Mind ilyenek. Ha fáradni kell egy kicsit a szépért, inkább alszanak helyette. Én miért tudtam eljutni már tegnapelőtt a Szent Márk térre?

– Miért? Mert maga olyan, mint egy gép… mint egy erőkolosszus – mondta durván Péter. – És megint rosszul megyünk! Figyelje meg!

– Tudja, hogy végül is piszokság, amit beszél? – Márta megállt. Lihegett. – Én melegítem a kajáját, kimostam a nejloningét, meg minden, és így beszél! A hajójegyem is megvan, Nápolyból Capriba! És én itt vagyok, maga miatt, mert megsajnáltam.

– Énmiattam? – Péter előreszaladt, hagy tájékozódjon, azután megint vissza. – Én mondtam, hogy szálljon le Velencében? Hiszen félt egyedül továbbutazni.

– Féltem? – Márta gúnyosan fölnevetett. Leült egy kődarabra. – A gép… – az erőkolosszus… ugyan mitől félne?

– Annál szomorúbb… ha ilyen nagy legény. Mindent megold, mindent kibír, csak éppenséggel képtelen az egyedüllétet elviselni… Lelki magány. Ezt ismerjük. De nem áll jól, Márta. A magafajtánál ez már komikus…

Márta a szemközti boltocska óriási papírrepülőjét nézte. Mellette színes fénykép. Tojásarcú, karcsú nő a szárnyak alatt, szilvakék kosztümben, lebegő, szőke hajjal.

– Mit áll itt? Menjen már – mondta a férfinak. – Már kifejtette a nézeteit. Elég vastag a bőröm… Menjen a szállására. A nyolc húszassal utazom… Reggelre Rómában leszek. Értem én…

Péter tehetetlenül topogott körülötte. Erre kevesen járnak. Merre lehet a szálloda? Az inge is ott szárad, Mártánál. Az ennivaló nem lesz elég. Étteremre már nem telik ennyi vásárlás után. Jó, ha marad az Accademiára… és a Ca d’Oro… Palazzo Ducale… Csöndes esti bolyongás… a lagúnák…

Márta sírt. Könnyeit a blúzába törölte.

– Az ember ne várjon semmit.

Péter odalépett, és karon fogva fölemelte a kőről.

– Na, Mártus, meleg van, idegesek vagyunk… Az éghajlat… Ne butáskodjon. Persze hogy megnézi Rómát, de nem most… majd holnapután, ha én Firenzébe megyek. Na, mondja meg már, hogy jutunk haza?

Márta szemrehányóan hüppögött.

– Pedig paradicsomot is vettem a vacsorához… apró, kemény kis paradicsomot… Ropog a húsa.

– Finom lesz. Juj, de kívánom már. Ne haragudjon… nem akartam megbántani. Túlságosan érzékeny. Szerettem volna látni végre valamit, ennyi az egész… Gyorsan múlik az idő, és semmi sincs abból, amiért jöttem – mondta Péter kedvetlenül. – Mindjárt nyolc óra… Induljunk már valamerre.

– Tudja mit? – kérdezte Márta. – Ez a tábla itt a vaporettót mutatja!

– Arra nekünk nincs pénzünk! Maga mondta! – fintorgott Péter. – Csak con pedi, amíg össze nem roskadunk!

– Mindegy. Most kivételt teszünk. Én fizetem! Nem megyünk haza, hanem vaporettóval a Szent Márk térre. Már hűvösödik. Nemsokára teljes fényben úszik a Canal Grande… komolyan! Ezt olvastam egy útikönyvben. Meglátja, milyen szép lesz! Na, az én kedvemért… hogy ne érezzem, hogy engem hibáztat… 

 

folyt.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap