A kokott

Petrusák János, sze, 05/11/2016 - 00:15

Mikor 1940. június 14-én Párizsba bevonultak a német csapatok, a kis kokott ugyanott volt, ugyanúgy, és ugyanarra várva. Minden a megszokottan történt, csak ezután „ügyfelei” nem bohém franciák voltak, hanem leginkább kemény német katonák. Ez a kokottot a legkevésbé sem zavarta: a németeknek is minden ugyanott volt, mint a franciáknak, és ugyanazt akarták tőle. Ki így, ki úgy; ki gyengéden, ki kevésbé gyengéden, mint a honfitársai azelőtt. A „bolt” azonban még sohasem ment ilyen jól neki, mint most. Sok volt a férfi, és kevés a vállalkozó nő. Eddig is lenézték a kokottot, de most már megvetették. Pedig ez a lánynak csak a „szakmája” volt. Eddig is kiszolgálta, bármilyen nációbeli is volt a férfi. Pénzért. Ahogy eddig eltűrte, úgy ezután is elviselte a megvetést. Csak a férfiakról, mint hímekről volt véleménye, a férfiak dolgáról, mint a politika, vagy a háború… nem.

Egész addig, míg meg nem tudott egy fontos dolgot. A férfiak között volt olyan férfi, még ezelőtt, békeidőben is, aki szinte jobban szeretett beszélni, mint vele az ágyban mást csinálni. Na de hát az árban ez is benne volt! A lány számára semmi jelentősége nem volt. Meg se jegyezte azt a sok bugyuta, személyes sirámot, de azt, amit azon a bizonyos estén hallott, elfelejteni se tudta! Utána más vendéget se volt képes fogadni.

Megértette: több száz ember élete került a kezébe! Az egyszerű német katona, sofőr a konvojból, nevetve újságolta, hogy ki fognak ők majd babrálni az ellenállókkal! A kivégzés nem a szokott helyen fog történni az erdőben, hanem más helyre fogják vinni az öt teherautónyi foglyot. És ráadásul, hogy az ellenállókat kétszeresen is büntessék, egy másik konvoj a szokott helyre megy majd: tele német katonákkal! Azok aztán le fognak majd számolni a foglyok kiszabadítására igyekvő franciákkal. Több száz embert ölhetnek meg így, egy sikeres akcióval. Több száz! TÖBB SZÁZ!

A kokott nem tudott se pihenni, se AZT csinálni, mint eddig, se enni… se élni.

Rémképek gyötörték. Agyonlőtt és megcsonkított hullákat látott, amelyek mind vádlón mutattak őrá. Elhatározta, hogy segíteni fog. Ő egymaga semmire se képes, de a hír birtokában segítségre sarkallhat másokat.

Az ellenállók! De velük nem olyan könnyű kapcsolatba kerülni, és bizalmatlanok is a kokott iránt, aki a németek ágyasa.

Az idő közben egyre telt! Már csak egyetlen egy nap volt hátra a német által beígért akcióig. Az ellenállás azonban nem jelentkezett! A kokott elkeseredett: életében egyszer akart, most az egyszer jót tenni, és most sem engedik neki! Szentül elhatározta, személyes, egyedi bosszút áll a németeken: akárhogy is tapad rá ez a fiatal SS, nem áll szóba vele. Azonban az SS tudta, hová megy! A lány megijedt. Az SS, nem volt kétséges, őt követte.

— Akarok veled! — ragadta meg, és ellentmondást nem tűrően rángatta fel a férfi a kokottot a padlásszobába. — Na, beszélj! Jules-lel miért üzentél?!

Jules volt az, akinek a lány szólt. A kocsmáros, aki állítólag sokakat ismer, de erről senkinek nem beszél.

A lány annyira megijedt, hogy beszélni se volt képes. Borzalmas történeteket hallott a Gestapó módszereiről. Ő nem, nem akarta, hogy rajta is kipróbálják ezeket. A férfi hiába győzködte, hogy ellenálló, és íme, életét letette a lány kezébe, a lány csapdától tartott.

— A kocsmáros Jules-nek se lett bántódása, láthatod, ha most kinézel az ablakon! — mondta a férfi. — És győződj meg a saját szemeddel róla, hogy nem vagyok SS — kezdett el vetkőzni —, a hónom alá nincs tetoválva semmiféle szám. Na, látod?! Én bízom benned, te is bízzál énbennem! Mondd, mit akarsz elmondani nekünk!

A lány elmondta. A férfi végighallgatta. Aztán elment. Többet nem jelentkezett. A lány nem tudta, hogy sikerült-e az ellenállóknak kiszabadítani a foglyokat, meg elkerülni a gondosan kitervelt csapdát, mert erről persze az újságok nem írtak. De a lelke mélyén jóleső érzéssel érezte, hogy jót tett, hogy ő mindent megtett, amit megtehetett azokért az emberekért. Csak egy kis tüskeként volt az benne, hogy az ellenállók miért nem köszönik meg neki a segítséget. Az az SS-ruhás férfi is csak úgy elment, szó nélkül!

Aztán jött egy másik, úgy két hét múlva. Ez civilben volt. Felment a lánnyal, mint vendég. Gondolta is a kokott, hogy megbecsüli ezt a civilt, mert mióta kitört a háború, az ilyen ügyfél nagyon kevés. „Tudom-e még vajon mással is, vagy csak olyannal, aki csizmástól mászik rám?!”— kuncogott fel magában, az elkövetkezőket latolgatva. De ami történt, arra nem gondolt volna. Miután minden lezajlott, ahogy máskor is szokott, a civil kijelentette, hogy nem az a baj, hogy nem tud, hanem hogy nem is akar fizetni. A lány meglepődött. A civil elmondta, a kokottnak kell fizetni: információval a hazának. Ha nem vállalja, az ellenálló mozgalom fogja beárulni a Gestapónak. A lány egyiket se akarta. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy ő kémkedjen az ellenállásnak. Meg azt is nagyon jól tudta, hogy ez mennyire veszélyes!

— Ha segítek, azt nem fenyegetésre teszem, hanem hogy így segítsek másokon!

A civil megrántotta vállát, és öltözni kezdett.

— Tegye, amiért akarja! De ismerkedjen össze minél több német tiszttel és fontos emberrel! Majd jelentkezünk…

És ez így ment hónapokon át. Újabb és újabb férfiak jöttek. Civilek és katonák. A kokott az egyiktől megszerezte az információt, a másiknak leadta.

Egy visszatérő német tiszt súgta meg, hogy figyeli őt a Gestapó!

Az ellenállás azonban ezt rémhírnek minősítette, és nem engedte eltűnni a kokottot. Rájött a lány, hogy ő csak eszköz valakiknek a kezében. Eszköz, mint a WC-papír. Használják, és amikor nem kell, eldobják!

Az ellenállásra nem számíthatott. Sőt, egyre követe-lődzőbbek lettek. Mindenáron bizonyítani akartak, hogy milyen hősök, mert addigra a szövetségesek Párizs felé közeledtek.

A lány máshonnan kapott segítséget. A visszatérő német tiszt bevallotta, hogy szereti, és ezért bármilyen őrültségre is képes. Ráadásul a saját érdeke is azt kívánja, hogy ne tudja meg a Gestapó, neki is eljárt a lány ágyában a szája. A lány ezért meneküljön, míg lehet, mert holnap hajnalban le fogja tartóztatni a Gestapó! Ez biztos!

A lány ezt nem várta meg. Bujkálni kezdett. Közben minden kapcsolata megszakadt az ellenállókkal. Ki tudja, hogy azok keresték-e egyáltalán őt?! A Gestapó viszont kereste, de nem találta. Azután már nem is kereshette.

Felszabadult Párizs! Virágeső hullt a győztesekre. A lány is ott volt az ujjongó tömegben. Ő is örült.

Ha tudta volna, mi vár rá?! …

Visszament a házba, ahol felismerték.

— Nácik szajhája! — kiáltozták. Aztán egy táblát akasztottak a nyakába ugyanezzel a felirattal. Így rugdosták végig az utcákon, kilométereken át. Megszaggatták a ruháját, leköpdösték, emberi ürüléket öntöttek rá. Akkor már nem is nézett ki nem hogy nőnek, egy valaha csinos-szemrevaló nőnek, hanem még emberi lénynek se. A haját is levágták tövig, mint ekkor nagyon sok sorstársának Párizsban és Franciaország-szerte. Bűnük az volt ezeknek a nőknek, hogy lefeküdtek a hódítókkal.

A kokott hiába üvöltözte, sírta, zokogta, míg be nem tömték a száját valami mocsokkal, hogy igazságtalanok ővele. Ő sokat tett Franciaországért… Nem hitt neki senki!

Mégis volt valaki, aki odafigyelt a lányra. Egy hajnalon két ballonkabátos tört be a padlásszobába. Durván kirángatták ágyából a kokottot, akivel már nem akart lefeküdni senki.

— Rendőrség! — Törtek-zúztak házkutatás címén, és hátracsavarták a lány karját, hogy fájdalmasan összebilincseljék a dereka mögött. — Majd adunk mi neked hősnek hazudni magad! Te nácik szajhája! — vonszolták ki a lakásból, és mintha csak véletlenül tennék, meglökték a lépcsőn. A lány tehetetlenül gurult le, mivel megbilincselt kézzel nem volt képes csökkenteni az esést. De a rendőröknek ez se volt még elég: a kocsijukig rugdosták. A zajra felriadt lakók az ablakokból kárörvendve nézték a jelenetet, és még biztatták is a brutális a rendőröket.

— A németekkel szemben lettetek volna ennyire hősök, de akkor bezzeg mind lapultatok! — kiáltott vissza utolsó erejével, kivert fogú szájjal a lány, de egy ököl az arcába sújtott, egy másik meg a gyomrába. Így összegörnyedve, fejjel előre dobták be a kocsiba…

A kokottot azóta se látta senki. Nem lehet tudni, mi történt vele.

De ez nem is érdekelt senkit!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap