A koldusfuttatta király...

Petrusák János, v, 12/11/2016 - 00:11

Egy fotó (jó minőségű, hiszen királyról készült): a hintóban cilinderes, nevetős, sorsukkal elégedett urak. Az egyikőjük király. Méghozzá egy nagy birodalom uralkodója. Ő V. György, „minden britek és minden brit gyarmati lakos királya”. (Egészen pontosan, korabeli hivatalos terminus szerint: „az Egyesült Királyság és a Brit Domíniumok királya és India császára” Uralkodási ideje: 1910. május 6. – 1936. január 20.)

A hintó gumikerekes, azaz gumirádlis. Szinte modern a sima, aszfaltozott út is. Mert sima út kell a modern hintók alá, hogy döccenés nélkül futhassanak.

Nézzük a képet! Sivár a táj. Sivár élet. Benne a cilinderes urak jókedvvel, semmivel sem, csak önmagukkal törődve kocsikáznak át. Sima úton, zökkenőmentesen, halkan futó, gumirádlis kocsin.

Hó! – szólt a királyi kocsis, ha nem is így, akkor valamely más módon figyelmeztetve  lovait lassításra. Elvégre a betanított kocsis, ahogyan a betanított lovak jól tudhatták, már abban a korban is, mit ér a sajtó. A nyilvánosság, amely éltetve szereti királyát. Ott a fotós az út szegélyén, mint ahogyan fotós áll a szőnyeg szélén máskor, nála a masina, s mert fotós, fotózik. Ezért kell lassítani. Jó legyen a kép, a nyilvánosság. Mert az a lényeg, hogy mindenki egyként szeresse királyát.

A képbe közben egy ember került. A képen már ezzel összesen négy ember van, meg egy fél. A fél a kocsis, aki kihajtja a hintót, a királyit és önmagát a képből. Hiszen a fontos, talán a fotós és leginkább a hintóban ülők szerint, maga a hintó és tartalma. A három cilinderes, három frakkos, három elegáns, három talpig úr, akik közül ráadásnak az egyik király. A képaláírás is mondja, nehogy ne tudjuk.

Ember a képen, akire mindig figyelünk. Mert az emberre figyel a szem, a másik lényre, a másik sorsra, a másik igazán emberre. Ezért is festettek a tájképfestők úgynevezett staffázs-figurát képükbe, amely korántsem mellékes, mert ember. Mert az emberre oda figyelünk!

A négy férfi közül melyikre figyelünk oda? Na, melyikre?

Én a koldusra. És szerintem más is, aki emberi szemmel néz. Emberivel, és nem a gőg meg a hatalom tekintetével.

A hatalom csak a másik hatalmast látja.

A három férfi egymással törődik, ott a hintóban, illetve az egyikük – éppen a király – kinéz, rá a fotósra. De nem a fotóst, az embert akarja nézni, hanem a fotóson át önmagát látja, akarja a képen látni.

A koldust meg, az általam észrevett koldust ki veszi közben észre?

Ott, a képen senki. Sőt, az egyik cilinderes még mosolyog is. Talán ő észlelte a koldust, aki éppen az ő bal könyöke mellett fut, s az ő orra elé tolja oda a kalapját?

A frakkosok, klakkosok és cilinderesek nem érdekelnek!

Engem a koldus érdekel!

Ki ő? Miért koldul? Hogy tudta meg, hogy erre jő a király? És hogyan volt benne mersz, hogy odafusson hozzá? Vagy ez a kétségbeesettek mersze?

Biztos az, hogy többen futottak utána: rendőrök, a „jó bobbyk”, gumibotjuk, vagy inkább akkor még a fapálcájuk emelve. A rendet, a fegyelmet senki sem zavarhatja meg. Csakhogy lehet agyonverni, véresre verni egy koldust, aki a szemükben senki, ha éppen a király is ott van?

A király, látjuk, mosolyog. Jó királya ő népének, és minden gyarmatának. Egy nagy, boldog család a fél világ. Látjuk villanni a királyi tekintetben.

De a koldus, a mersz, bekavar. Be ő, be, egyenesen a képbe. Annak is a közepébe. S a pillanatmegakasztó fotográfiának hála, ott is marad, már ott, örökre.

A koldus, aki lehet, önhibájából került oda, lehet, akarattal választotta a munkakerülést, aki lehet, magáról gondoskodott, lehet, népes családról, aki ki tudja, ki volt ezelőtt, hogy koldus lett.

A koldus futott, mozgott, így mi őrá nézünk. A koldus valamit akar. A cilinderesek semmit sem akarnak. Csak azt, hogy minden ugyanúgy legyen, az ő érdekükben, mint eddig volt. A munkások verítéke, a szavazók szavazatai és a gyarmatok kincsei mind őket szolgálja, az ő érdeküket. Míg a világ, világ…

De a koldus a képbe jött. Belefutott. Ott maradt. Már az exponálás után.

Egy pillanat! Nem tudjuk, mi volt előtte, mi lett utána, csak azt tudjuk, mert látjuk, hogy mi az, ami volt, ott, akkor.

A fiatal cilinderes – akit zavarhatott a koldus kalapja, hiszen mit jön az oda, hogy garasokért zavargassa, amikor neki aranyhegyei és gyémánttornyai vannak – talán gyorsításra utasította éppen a kocsist.

Hajts, kocsis, hajts! Futtassuk meg a koldust! Hadd izzadjon… a semmiért.

Mert ez az élet. A koldusnak.

Vagy talán jó szívvel mosolyog ott a cilinderes fiatal? Aki épp’ nyúl a zsebébe, vagy már a pénztárcájába, hogy pénzt adjon, szánalmas garasokat – szánalmas élethaladékot – a koldusnak.

Ez is lehet.

A lényeg mégis: a koldus fut, mert a hintó futott. A hintóban egy király ül.

Hiszi a király, és hiszi vele a többi cilinderes, hogy ők most megfuttatták kicsit, hadd izzadjon a koldus-szegény. És jó, hogy ott van a fotós: örökítse ezt meg. A hatalom csak akkor ér bármit is, ha látja más. Hát most láthatja.

Aztán, talán, dobtak néhány garast a koldusnak…

De nem ez van a képen! Nem ez!

Koldus nélkül a hintó talán lefékezett volna a fotós miatt, a fotós előtt. De futtatni kellett a hintót. Miért? A koldus miatt.

Nem a király, meg a klakkos-frakkos és cilinderes barátai futtatták meg így a koldust, hanem a koldus futtatta meg a királyt. A legnagyobb urat.

El lehet (lehetne) ezen a klakkos-frakkos, cilinderes uraknak, plusz királyoknak gondolkodni. El, bármikor.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap