Kolozsvári kalifák körében

Toót H. Zsolt, v, 05/27/2018 - 00:02

 

 

 

„Fogalmam sincs, ki volt a nagyapám, csevegett Holló… de mihelyt eszembe jutott, hogy lennie kellett, s a legfeltűnőbb az benne, hogy nyoma sem maradt, lassan összeraktam a mozaikképét. Nagyapám kalandor volt, alighanem keleti származék, görög, török, annyi bizonyos, hogy egy úr az Ezeregyéjszakából. Kalifa vagy dzsinn – így mondta, s higgyétek el, barátaim, komolyan gondolta” – cseveg a csevegő Holló úr, a hallgatag hegedűs történetét megidézve Sass Elemér, a baritonista Kolozsvári Papp László Holló úr című, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában megjelent novellaciklusának egyik mesélője. S ebben az ellenállhatatlan lendülettel előadott mondatgörgetegben nyomban felfigyelhetünk a kötetben helyet foglaló asztaltársaságok elbeszélőit megjelenítő írói technika egyik legfőbb ismertetőjelére is: láthatjuk, amint a szerző azt tárja elénk, hogy egyik hőse elmondja, miként avatta őt be a történet egy másik hőse, jelen esetben Holló úr, a hallgatag hegedűs, saját sorsának fordulataiba. Vagyis az író elmeséli, amint hősei elmesélik egymásnak mindazt, amit nekik elmeséltek mások. De mindez még nem elég: az elbeszélés az állandó szereplőkből álló asztaltársaság tagjainak részvételével rendre beszélgetésbe csap át, hogy a jelenlévők kommentárjai is kiegészíthessék a kolozsvári legendák sorát. A végeérhetetlennek tetsző mesemondás – amint a közölt idézetből nyíltan megvallva is kitűnik – ekképp formailag is közeli rokonságba kerül az Ezeregyéjszaka keleti varázslataival, az olvasókat századok óta rabul ejtő fantasztikum világával: hisz hogyan is lehetne véletlen, hogy épp a kötet címszereplője, Holló úr érzi magát az Ezeregyéjszaka leszármazottjának, egy úri magaviseletű kalifa vagy dzsinn kései utódának?
Kolozsvári Papp László, aki huszonhét évesen kényszerült elhagyni szeretett szülővárosát, a fiatal fejjel megtapasztalt s épp ezért páratlan élmények megörökítésére vállalkozott ebben a könyvben: s élményeit kivételes bánásmódban részesítette – elbűvölő mesékbe, egy városnak címzett szerelmi vallomásba ágyazta. Hogy miért olyan ámulatba ejtő ez a próza? Mert Kolozsvári Papp olyan írói világot teremt, amely egyszerre modern, a szó legjobb értelmében, hiszen híven kifejezi a huszadik század emberének kiútkereső és kiutakat sohasem találó nyugtalanságát, s egyszerre tradicionális, hiszen bátran visszatér a lányokat szöktető és kincseket kereső férfiak, a hazajáró kísértetek, a megmagyarázhatatlan természeti tünemények és a holtig tartó, keservesen megszenvedett szerelmek tematizálásának hagyományához.
Kolozsvár regényes regényében a történet színhelye is egyike lesz a természeti tüneményeknek: Kolozsvári Papp koncepciójában a város egyszerre bizonyul létezőnek és nem létezőnek. „A Kolozsvár-ciklus elbeszélői-hősei monomániásan mesélik egymásnak történeteiket – mondja művéről a szerző –, immár tudható, hogy tizenhatot; közös bennük az, hogy egy létező-nemlétező városban, Kolozsváron játszódnak, történnek vagy történhettek volna meg. Létezik ez a város, hiszen minden utcája, hídja, háza, parkja, lakása valóságos, létezik; legfeljebb nem ugyanabban az időben és a térben. Így történhet meg, hogy a húszas évekből napjainkba sétál át valaki a képzelet téridő-alagútján; létező személyek ülnek együtt kitalált személyekkel vendéglői asztaloknál, regényhős epekedik szerelmesen élő asszony után; szörnyű történelmi és személyes bűnöket próbál oldani, a költővel szólva, az emlékezés.”
A képzelet „téridő-alagútja” pedig ezekben az asztaltársaságokban – Maxim úr, a nyugalmazott főügyész, a gonosz Szamossy doktor, Gordon úr, az ellenzéki lapszerkesztő, Manó úr, a latin nyelv és stilisztika tanára, Samu úr, a pincér, Holló úr, a hallgatag hegedűs, vagy Batizfalvy Béla, a dalszínész és műkedvelő órásmester baráti körében – gyakran feltárul a szemlélődők előtt. Maxim úr, a volt főügyész egy ízben már annak is szükségét érzi, hogy magyarázatot találjon erre a sajátosan erdélyi lelki reflexre: „Ki tudta itt valaha is jól a történelmet? Az idő, erre, mifelénk, kedves Rita, kitágul, tegnap volt a bukaresti béke, Karagyorgye nagy futása, a minapában nyomultak be az oroszok Ázsiába, a mi Paszkievicsünk vezetésével. A szófiai székesegyház felrobbantása a húszas években visszatolódik esetleg a múlt századba, minden a pontosan semmit sem tudó ember igényei és népmesére való hajlandósága szerint alakul.” Igen, ebben a könyvben nem a hétköznapok logikája, hanem a mesemondás hagyománya határoz meg minden fordulatot. A csodákkal barátkozó cselekményszövés mellett – a könyvben színre lépő Író úr képében – maga a szerző is hitet tesz, akit arra kérnek, foglalna állást egy vitában, amely Manó úr a Halálról szóló története kapcsán alakult ki: Szamossy doktor feltétel nélkül elhiszi a fantasztikus históriát, Maxim úr néhány logikai ellentmondás tisztázására kérné az elbeszélőt, Holló úr azonban úgy véli, semmit sem szabad tisztázni, hiszen ezzel az igyekezettel csak elrontanák a hatást. „Kínosan feszengtem az asztal sarkánál, s épp valami alkalmas kibúvón gondolkodtam – olvashatunk a szerző gondolataiban –, olyasvalamin, hogy megjárja-megjárja; vagy hogy sze épp így jó!, benne hagyva a kis ellentmondásokat, nem kötve logikus láncba az egészet, mint tenné Poe, ha élne, s megírná, úgy jó ez, ahogyan Manó úr elmondta, akár igaz, akár nem igaz.” Igen, Kolozsvári Papp László Kolozsvár-ciklusa „épp így jó!”, hisz a benne egymásba gubancolódó megannyi elvarratlan történetszál egyike sem hagyja kielégítetlenül a mű olvasóját, aki egy idő után megtanulja átadni magát annak a szomorkás és mégis gyönyörteli hangulatnak, amit ezek a szavaikat egymásba öltő, az Ezeregyéjszakába illő úriemberek sugároznak magukból.
Kolozsvári Papp műve olyan alkotás, amelyre nagy szüksége van a magyar prózairodalomnak. A szerző maga is megvallotta, hogy egyfajta missziót kívánt teljesíteni ezzel a prózaírói vállalkozásával: a posztmodern trükkök kiúttalanul belterjes, életidegen világából igyekezett visszatalálni az olvasókat meghódító, érdekfeszítően izgalmas, üdítően fantasztikus és mámorítóan szenvedélyes történetekhez. Jó látni, hogy ez az út igenis végigjárható.
Kolozsvári Papp hősei különleges titkok tudói. Tudják, miért, hogyan és meddig jó élni az életet. Egyikükről, Batizfalvy Béláról, a műkedvelő órásról szólva a narrátor nem állhatja meg, hogy ne szője tovább ezt a jellemzésül használt szófordulatot: „műkedvelő órás – de mi az, hogy órás!?, egy egész műkedvelő élet főbérlője”. Igen. Tegyük fel, hogy vannak még vonzó célok előttünk. Ilyen cél lehetne az is, hogy hosszan citáljunk kisebb-nagyobb részleteket a Holló úr szövegéből. Ekként foglalván helyet „egy egész műkedvelő életben” – persze magunkból is afféle műkedvelőt faragván. (Erdélyben ennek már megvan a maga hagyománya. Volt szerző, akivel épp ezt művelték lelkes olvasói. Karácsony Benőnek hívták, s legismertebb hősét, Felméri Kázmért maga Kolozsvári Papp is megidézi a szövegben.) A Holló úr a leginkább ugyanis erre predesztinálja önmagát. Hogy ki-ki rátaláljon benne a számára kedves részekre, s aztán mások előtt is előhozakodjon ezekkel. Feltéve, ha vannak még asztaltársaságok, amelyekben szokás lehet mesékről szóló meséket mondani. Olyanok, mint amilyenek bemutatásával a Holló úr kényeztet el minket. Amelyekben szóba lehetne hozni, milyen is a tanári asztalon lépkedő Klotild kisasszony. A karját morfiuminjekció felé nyújtó Batizfalvy úr. A Frigyes urat vizsgáztató, majd ütlegelő Viola. A háztetőkön át előreóvakodó Gordon úr. Vagy a kalandos lányszöktetésekre vetemedő Agasztopulosz úr.
Gyermekien naiv természetét visszaidézve alkotja legjobban sikerült novelláit Szappanos Gábor is, aki Apokrif történetek című, a Hungarovox Kiadó gondozásában megjelent, abszurd parabolákkal és antik tárgyú kalandtörténetekkel kiegészített kötetében a paraszti életközösségekben megesett, humorral szemlélt történetdarabkákat is ábrázolja. Ezeknek a történeteknek az a tény kölcsönöz különös pikantériát, hogy szerzőjük, az Európa Kiadó szerkesztőjeként, a Nagyvilág rovatvezetőjeként, valamint az angol, olasz és skandináv irodalmak fordítójaként ismert, európai műveltségű fiatalember szinte euforikus örömmel, minden paradosztikus elemet mellőző lelkesedéssel veti magát a népi írók stiláris világára emlékeztető történetek előadásába.
A boldogtalan Balcsi bácsiék rosszullétét vagy János bácsi, a napszámos lerészegedését kikacagó írásokban Szappanos Gábor túláradó vidámsággal és szeretetteljes megértéssel részletezi a változatosságot nem szerető paraszti élet ügyes-bajos dolgait. A novellák jól láthatóan azért születtek, hogy a szerző elzarándokolhasson azok közé az emberek közé, akik számára a disznótor hagyományos lebonyolítása vagy a baromfiudvar háborítatlan rendjének megóvása jelenti a nyugodt élet legfőbb biztosítékát. Az Apokrif történetek olyan szerzővel ismertet hát meg minket, aki egyelőre még a számára leginkább megfelelő hangütést keresi: a paraszti novellák mellett abszurd megváltás- és végítélettörténetek, valamint buján erotikus, antik tárgyú írások segítségével is felmutatja írói erényeit. Még nem tudni, melyik érdeklődési iránya válik dominánssá. Egy azonban biztos: a magyar prózába vérbő életörömmel átitatott paraszti életképeivel tudna új színt hozni.
A porondon asztal áll, az asztal mögött népes asztaltársaság ül. Gordon úr, a lapszerkesztő viszi a szót. Elmondja: volt idő, amikor túlvilági hatalmak irányították munkáját. S hogy egyszer komoly bajba került. Túlvilági kapcsolata, Vince, a halott kiadói küldönc hamar világossá tette, mi várhat rá. Vagy elmenekül, s így veszít a Sorssal szemben, vagy a helyén marad, s tíz év börtönt vállalva túljár a túlvilági szerkesztők eszén. Hosszúra nyúlik a csönd. Sipos úr, a pincér végül megkérdezi Gordon urat, hogy mit választott. A szomorú tekintetű lapszerkesztő kérdésnek is beillő felszólítással felel. „Mondj ebből a századból egy eszmét, amiért akár csak tíz percig is érdemes ülni.”
 

Toót H. Zsolt

 

Megjelent: Napkút, 1999. jún.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap