Konok Kunok

T.Ágoston László, cs, 08/09/2018 - 00:07

         Kun Pistának nemcsak a neve volt kun, hanem a jelleme is. Ősei a sziket termő alföldi legelőkön terelgették nyájaikat, ahol kevés szóból is értett az ember, de annak a kevésnek helyénvalónak kellett lennie. Mert ha nem... Hát bizony könnyen meglódult a rézfokos, meg a vasalt végű pásztorbot.

         Igaz, az ő apja, nagyapja már se birkákat nem terelgettek, se fokossal nem verték be a szomszédok fejét, de a vacsora utáni csendes beszélgetéseken gyakran felidézték az elődök nevezetes, generációkon átívelő cselekedeteit. Gyakran fölemlegették például az öreg Kun Jánost, aki olyan gyorsan szedte a lábát, hogy három falunyira előre engedte a fiát a szekérrel, a hatodik határában meg már várta őket az árokparton pihengetve. Meg az öreg Bencét, aki a szomszéd falu vásárában eladta az üszőjét. No, persze a jó vásárra illik meginni az áldomást. Emelgették is a poharat, amíg az üsző árából tellett, s rájuk nem szakadt az éjszaka. Akkor aztán a kocsmáros ajtón kívül tette a szűrüket, s az öreg Bence elindult találomra, toronyiránt. Koromsötét volt az éjszaka, még csak egy csillag se gyúlt az égen. Ment, ment az orra után, úgy érezte, már a világból is kifutott, míg egyszerre csak megpillantott egy ablakot, amelyikben megcsillant a fény. Oda botorkált hát, és bezörgetett.

         - Engedjetek be, atyámfiai, én vagyok!

         De mivel semmi válasz nem jött belülről, azt hitte, megorrolt rá az asszony, s nem akarja beengedni. Leterítette hát a subáját, maga mellé vette a bunkós botját, és békésen elszunyókált. Hajnalban talált rá a temetőcsősz a kripta ablaka alatt. Úgy horkolt az öreg, majd kitörtek belé az ablaküvegek.

         Meg az öreg Molnár István, a szépapja, aki kovács volt. A felesége meg libákat tartott, azzal piacozott. Vagy száz libát nevelt az udvarban. Egyik nap éppen a kaszát kalapálta az üllőn Molnár István, amikor egy csapat kíváncsi lúd nyújtogatta be a nyakát a műhelybe.

         - Hé, Mari! - kiáltott ki a feleségének. - Hajtsátok el innét a libákat, mert mindnek lekaszálom a fejét!

         - Jól van no, majd mindjárt elhajtjuk! - így az asszony.

         Az öreg - de tán akkor még nem is volt olyan öreg - még szólt vagy kétszer, aztán kilépett a műhelyből és megsuhintotta a kaszát. Másnap az egész falu ludaskását evett.

         A nagyapjáról csak egy történetet hallott, amikor az üvegező kalapáccsal beverte a nagypofájú leventeoktató fejét. Az apja meg állítólag legény korában elagyabugyálta a későbbi téesz - elnököt. Ők azonban nem erre voltak büszkék, hanem arra, hogy ami kikerült a kezük alól, azzal mindig elégedettek voltak a megrendelők. Hét határban nem akadt olyan ember, aki becsmérelte volna a  Kunék asztalosműhelyét.

         Pistát a városba sodorták a történelmi szelek - a rossz nyelvek szerint szellentések -. Abban az időben történt ez, amikor a futballpályák környékén az a szlogen járta, hogy „kis pénz, kis foci.” A gyárak műhelyeiben meg: „ ők fizetgetnek, mi dolgozgatunk.” Ő dolgozni akart, ahogy otthon tanulta mesterember apjától, nagyapjától. A többiek kiröhögték, és bebizonyították neki, hogy munkával nem lehet pénzt keresni.

         Aztán úgy hozta a sors, hogy betűvető lett. Fogaskerekek helyett újságcikkeket kellett gyártania. Korábban a fogaskerekek egy kis motor alkatrészei voltak. Ezek a cikkek is egy kis újság hasábjaira kerültek. Egy üzemi lapéra. Olyan emberekről, olyan embereknek kellett hétről hétre írnia, akikkel naponta találkozott a gyárudvaron. Akikkel korábban együtt reszelte a vasat. Elhatározta hát, hogy igazat ír nekik. A kollégái értetlenül nézegették, megcsodálták, mint afféle csodabogarat, aztán megrándították a vállukat, és zsebre rakták a prémiumot. Ő írta az üzemi riportokat, ő replikázott, miért nincs meleg víz a fürdőben, hol késik a múlt hétre ígért anyag. A kollégái meg fizetésemelést kaptak. Igen, mert ő soha nem írt vezércikket november hetedikéről, dicsőítő portrét a párttitkárról, s nem kávézott együtt a vezérigazgató titkárnőjével. Nem értett hozzá.

         Történt egy napon, hogy az újságíró - szövetség székházába összehívták az üzemi lapok munkatársait. Az efféle harmadrangú tollforgatókat, mint amilyen Kun is volt. A fontos lapok főszerkesztőit a pártközpontban hetenként fogadták kávé, aprósütemény és fél deci konyak melletti eligazításra. A kevésbé fontosakat havonta a szövetségben egy - egy kávé mellett. A többit alkalmanként a színházteremben, ahol az APO / agitációs és propaganda osztály / valamelyik éppen ráérő munkatársa látta el őket úgymond’ hasznos információkkal és jó tanácsokkal. Csapvíz a mellékhelyiségben...

         APO elvtárs ez alkalommal az éppen aktuális áremelésekről beszélt. Mint mondta, arról kell írni, hogy mindez a munkásosztály és a vele szövetségre lépett dolgozó parasztság érdekében történik. Mert ugyebár azt a hülye is tudja, hogy az import árak emelkedése a nyugati imperializmus mesterkedése következtében való begyűrűzés következménye. De mivel a kapitalizmus napjai meg vannak számlálva, ez a begyűrűzés is csak átmeneti állapot lehet. Na már most; mivel a mi áraink sokkal olcsóbbak a nyugatiaknál, egyre többen utaznak hozzánk ezekből az országokból, hogy a magyar dolgozók elől felvásárolják az árucikkeket. Ha tehát mi fölemeljük az árakat, a nemzetközi imperializmust gátoljuk meg abban, hogy a magyar dolgozók elől elrabolják a legfontosabb élelmiszereket, meg mindent. Érthető, elvtársak? Ezt kell megírnotok minél nagyobb terjedelemben és minél több műfajban. Van valakinek kérdése?

         A hallgatóság csak ült, és befelé mosolygott. Olyan is volt, aki már az előre gyártott szópaneleket keresgélte, hogy minél előbb letudja a kötelező penzumot. Egyedül Kun nyújtotta magasra a kezét.

         - Igen... Te, ott hátul. Miben segíthetek? - kérdezte APO elvtárs előzékenyen.

         - Tudod, az a helyzet - kezdte Kun -, hogy az újságíró - iskolában volt egy olyan tantárgyunk, hogy erkölcstan. Gondolom, ti is láttátok azt a könyvet. Én kíváncsiságból beleolvastam. Abban többek között az volt írva, hogy meg kell győződnünk az információ igazság tartalmáról. No, hát ez az én legnagyobb gondom; mert csak arról tudom meggyőzni az embereket, amit magam is elhiszek. Attól tartok, hogy erről nem tudnék igazán meggyőző cikket írni.

         - Értem - felhősödött el APO elvtárs homloka.- Mi is a te eredeti szakmád?

         - Lakatos - vágta rá Kun önérzetesen.

         - Na látod... Ha jól tudom, soha nem fűztek kiselőadást ahhoz, miért éppen olyan alkatrészt kell reszelned abból a darab vasból, amit a kezedbe adtak. Ott volt a rajz, és kész. A szakember meg tudja csinálni. Az újságírás is egy szakma. Aki ért hozzá, meg tudja csinálni. Aki nem? Hát... - tárta szét a karját. - Nekünk egyáltalán nem fontos, hogy te éppen ebben a szakmában dolgozz. Értjük egymást?

         - Hát persze...- mondta Kun, és úgy érezte, most omlik össze benne az egész világ. A világ, amit fölépített magának, magában a szavak értelméről, igazságáról, az igaz szavak hatalmáról. Amikor írásra adta a fejét, megfogadta, hogy csak igaz szavakat vet papírra, hogy az ő műhelyét épp úgy becsüljék az emberek, mint hajdan az apjáét, nagyapjáét. Íme, most válaszút elé került. Melyiken menjen tovább; az igazon, vagy azon, amelyik pénzt terem?

         Két hónap múlva áthelyezték egy kisebb üzemi laphoz, ahol készen kapták az ideológiai tárgyú cikkeket.

 

*

 

         Húsz év telt el. Kun Pista Istvánná érett, s hajdan dús haja helyén meg - megcsillant a napfény. Jó néhány szerkesztőséget végigjárt, s már külföldi lapokban is megjelent egy - egy írása. Sok mindent sikerült megvalósítania ifjúkori álmaiból, de a legfontosabb még váratott magára. Egy olyan lap, amelyik kendőzetlenül kimondja az igazat, s nem kötődik semmiféle ideológiához. A kollégái csak nevettek rajta, ha fehér asztal mellett terítékre került a téma, és olyanokat mondtak, hogy a sajtó a politika szolgálóleánya, meg hogy az újság maga a pártok szócsöve. Olyan is volt, aki a szolgálóleányt utcalánnyá keresztelte át, s ő akart lenni a stricije, akinek az utolsó fillérig elszámol az a ribanc. Tudta ő is, hogy igazuk van, de valahol legbelül berzenkedett benne valami, hogy talán mégse törvényszerű, hogy így legyen. Talán lehetne ezt másképp is csinálni. Talán... Ahogy az egykori mesterek.

         Jött ez a rendszerváltásnak nevezett ideológia csere. A tegnapi elvtársakat uraknak kellett nevezni, s mindenki pártot akart alapítani. Szinte napok alatt változott át a felszín, a mély azonban csak egyre zavarosabban háborgott. A szebbnek, jobbnak, igazabbnak ígért jövő farfekvésbe ment át, és sehogy se akart megszületni. A felszámolt, vagy fillérekért eladott vállalatok elsőként az üzemi lapjukat szüntették meg, aztán a munkásszállót, és a bölcsödét. Az egykori üzemi újságírók hada vált munkanélkülivé, s fél áron kínálták magukat, mint a vénülő utcalányok, akármilyen ideológia bármilyen stílusú kiszolgálóinak.

         Kun is próbálkozott. Alapított önkormányzati lapot, szerkesztett garantáltan pártsemleges magazint, de végül mindenütt rá kellett jönnie, hogy az emberi butaság határtalan, a semlegesség meg addig tart, míg többet nem ígér valaki.

         Egyik nap a klubban összeakadt egy régi kollégájával. Neki sikerült a felszínen maradnia. Büszkén mesélte, hogy turnusvezető lett, több, mint ötven ember dolgozik a keze alatt. Házat vett a Sváb - hegyen, van egy nyaralója a Tisza - tónál, egy meg a Bükkben. A múlt héten kapott új autót a cégtől. Csak hát... hiányoznak a régi haverok, a kollégák. Valahogy össze kéne hozni a régi stábot. Újra kéne indítani azt a régi lapot. Ő tudna is hozzá tőkét szerezni a mostani cégétől. És ebben még az is jó, hogy külföldiek, nem érdekli őket a hazai politika. Ha nyereséges a lap, azt írnak, amit akarnak, senki se ellenőrzi az anyagokat. Egyetlen cenzoruk lesz; a lelkiismeret.

         - Ha ez valóban így lesz, tőlem akár holnap kezdhetjük is - mondta Kun, és a remélt jó vásárra nyomban meg is itták az áldomást. Akár hajdan az öreg Bence, de Kunnak ekkor ez eszébe se jutott.

         A lap valóban megindult, s Kun Pista reggeltől késő estig a vidéket járta. Polgármesterekkel tárgyalt, riportot készített a  munkaközvetítő előtt tébláboló munkanélküliekkel, interjút az új nemzeti tantervet szülő pedagógusokkal. Fölkereste a külföldi mamut cégek hazai leányvállalatait, s csodálkozott, miért nem akarja őt fogadni az igazgató. Vállalkozókat faggatott az üzleti sikereikről, és zokon vette, amikor az interjú végén bejelentették, hogy holnapután délben várják az impórummal. Azaz a cikk piszkozati példányával, s majd akkor eldöntik, mit közölhet belőle a lap, mit nem. Mert hát ugye nem mindegy... Az üzleti imázs, meg minden...

         Aztán jött a kedves szerkesztő kolléga, aki annyira szeretett volna a régi stábbal dolgozni, és bejelentette, hogy mégsem fizeti ki az útiköltségüket. Neki ez így nem gazdaságos. Inkább ötszáz forinttal többet ad oldalanként, s a megjelent terjedelem alapján nyújthatják be a kollégák a számlát. No igen, mert közben meggondolta magát. Váltsák ki a vállalkozói igazolványt, intézzék maguk az adminisztrációjukat, fizessék az adót, meg mindent, mert ő ilyen dolgokkal nem foglalkozik. Végtére is ő szerkesztő, és nem könyvelő. Aki nem számlaképes, akár el is mehet. A régiek fele megemelte a kalapját, és fennhangon búcsúzott. Másnap jöttek helyettük újak, akik nem kérdezték miért, hogyan, mi végre, s a mellékhelyiségben elmormolt szentségelések ellenében azt is eltűrték, ha különösebb indoklás nélkül csak a bérük felét kapták kézhez.

         Kun feje akkor lilult el először, amikor felére húzták az egyik írását, amitől értelmét vesztette az egész. Úgy gondolta, megengedheti magának azt a luxust, hogy megkérdezze az okát.

         - Mert ez az én lapom - mondta a kolléga hátra dőlve kényelmes foteljában -, és azt jelentetek meg benne, és olyan formában, ahogy nekem tetszik.

         - Rendben van - mondta Kun -, de nem az én nevem alatt.

         - Oké, pajtás, változtass nevet!

         Egy nap, amikor kivételesen jó hangulatban volt, elmagyarázta Kunnak, hogyan is szerkeszti ő üzleti alapon a lapot.

         - Jól figyelj, lúdtollú barátom! – kezdte. – Van egy anyagom, mondjuk az, amit te írtál a múlt héten. Ez a lakástámogatásról szól, amit a riportalanyaid éppen nem kaptak meg. Mindegy miért. Van egy hirdetésem, ami a lakástámogatást reklámozza. Mondjuk fél millióért. A reklám pénzt hoz, a többi helyet meg ki kell tölteni, mert mégse jelenhet meg tök üres oldalakkal az újság. Tehát szükség van a te riportodra is. Mit csinálok én? Átírom a riportod végét úgy, hogy simuljon a reklámhoz. Tiszta? És még te is jól jártál...

         - Így csinálsz az apácából kurvát...

         - Na hallod, fél millióért? Akár férjhez is adom.

         Eltelt néhány hét, s Kun István riportjai egyre ritkábban kerültek be a lapba. Azok is megcsonkítva, átírva. Egy ideig magában dühöngött, de végül csak lenyomta a kilincset.

         - Hát igen... - nézett föl rá az egykori barát az orrhegyére csúsztatott szemüvege fölött. - Korszerűtlenek lettek az írásaid. Mindennek az okát kutatod. A hogyant,  meg a miértet. Ebben a felgyorsult világban ez már senkit se érdekel. Tények, a csupasz tények kellenek kommentárok, magyarázatok nélkül. Tragédiák, botrányok, katasztrófák. Minél több hulla...Mikor hoztál te ilyeneket?

         - Szerencsére az én területemen nem volt ilyen.

         - No, ne hülyéskedj! Még egy rohadt polgármester se akadt, aki megkefélte valamelyik beosztottját?

         - Nem tudom. Én senki magánéletében nem kutakodom. A pletykák meg...

         - No, hát ez az! A pletykák. Azt hozd, öreg! Nem baj, ha nem igaz, mi megvédünk minden támadástól.

         - Köszönöm, de inkább ne védjetek!

         - Ez az utolsó szavad?

         - Igen ez - mondta Kun. Aztán a zakója belső zsebéből elővette a tollát, bedobta a szemétkosárba, és köszönés nélkül távozott.

         - Kár - nézett utána a szerkesztő. - Még egészen jó állapotban volt az a toll...

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap