Konrad Sutarski: A haza kiterjesztése

Szerkesztő B, cs, 05/21/2015 - 00:10

 

 

 

 

 

Megérkeztem a hegyeken túl elterülő országba és letelepedtem benne – mintha csak tegnap esett volna meg velem mindez. Mégis, idő múltával egyre inkább olyan benyomásom támadt, hogy ennek jóval korábban kellett megtörténnie, talán már évszázadokkal korábban. Kezdetben nem sokat tudtam az országról és lakosairól, úgy éreztem viszont, hogy – hátrahagyva régi hazámat – csak itt telepedhettem le.

Az ország, ahová átköltöztem, nem esik túl messze a szülőföldemtől, de – amint azt már említettem – a hegyek láncolatán túl fekszik, és eléggé távol van ahhoz, hogy igen különlegesnek találjam. Korábban azt gondoltam: a földjein termő növények és gyümölcsök csak ott létezhetnek, ahol szinte sosem nyugszik le a nap; régi nyelvemen úgy is emlegették őket, mint valamilyen fantáziavilág mesebeli terméseit. Ráadásul az ország belsejében egy hatalmas tó fekszik, amelyet a helybéliek tengernek neveznek, lévén hatalmas a kiterjedése. Nyáron olyannyira fel tud forrósodni, hogy amikor első alkalommal indultam fürdeni (gyalogolhattam, gyalogolhattam messzire, mert a víz hol a derekamig ért, hol újból csak a térdemig, s ha végre nyakig merülhettem benne, és arccal a part felé fordulva azt már alig láttam), úgy éreztem magam, mintha egy előre elkészített, hatalmas kád fürdővízbe csobbantam volna bele. Mégis, Isten óvja azt, aki a tó vizéből nem érne ki időben a közelgő vihar elől, amely rövid időre hatalmas, tébolyodott hullámokat korbácsol föl a tükrén. Hőforrások is találhatók az egész ország területén. Nem gejzírek, hanem föld alatti források. Némelyeket már hasznosítottak, mások még felfedezésre várnak. Gyógyvizeik kiváló hatást gyakorolnak az egészségre, és számos betegség ellen nyújtanak hathatós védelmet, így szinte sajnálni kezdtem, hogy engem semmilyen kórság sem kerülget. Aztán itt voltak az emberek, akikkel az érkezésemet követően érintkezésbe kerültem. Kezdtem őket megismerni, egyesek pedig a munkatársaimmá váltak. Sok olyan tulajdonságot fedeztem fel bennük, amelyekben különböznek honfitársaimtól, de sok hasonlóságot is találtam. Az arcuk meglehetősen kerekded (még ha nem is mindenkié) – felénk a hosszúkás volt jellemző –, hajuk pedig sötét, egyenes szálú. Alacsonyabb növésűek, viszont zömökebbek, vállasabbak. Lábuk erős, kissé ívelt, mintha sose szálltak volna le a lóról. Mindannyian igen szívélyesnek és közvetlennek mutatkoztak az idegenek iránt. Ez megmelengette a lelkemet, mert régi hazámban sem lehetett panaszkodni az emberi érzéketlenségre. A helyi nyelvi szokások lehetővé teszik, hogy a magázódásból hamar tegeződésre lehessen váltani, s így csakhamar olyan bensőséges viszony alakul, amely a mi régi magázódásunk mellett szóba sem jöhetett. Emlékszem, amikor szülőhazámban éltem és dolgoztam, még a szomszédok és a munkatársak is gyakran hosszú éveken át „uramnak”, „hölgyemnek” szólították egymást.

Jól éreztem magamat ebben az újdonságokkal teli közegben, annál is inkább, mert egy leányzó kedvéért érkeztem ide: először magammal vittem őt saját hazámba, aztán a kérésére beleegyeztem, hogy hosszabb távon inkább az ő szülőföldjén telepedjünk le. Ráadásul akkor annyira fiatal is voltam még, hogy – amint az az emlékeimben felsejlik – talán a rendkívüli, életre szóló kaland átélésének a lehetősége is erőteljesen vonzott. Vagyis nem azért érkeztem ide, hogy megszabaduljak valamiféle rezsim vagy diktatúra béklyóitól. Általában amúgy is a szorításukban élünk, függetlenül attól, hogy miként hívják az országot, vagy milyen neveket –nemegyszer álneveket – használnak diktátoraink és önkényuraink (akik gyakran arra való hivatkozással parancsolgatnak nekünk, hogy ők a „mieink”). Ezek a gátlástalan uraságok általában nem is a mi országainkban élnek, hanem a gyarmatosító hatalmaknak – amelyek országainkat előbb vagy utóbb kiszolgáltatottá akarják tenni – egyik-másik birodalmi fővárosában. Nyomatékosítom tehát, nem azért érkeztem ide, hogy elmeneküljek szülőhazám titkosrendőrségének vigyázó tekintete elől, hiszen itt is hasonló besúgórendszer hálózta be a társadalmat. Ott az elbukott nemzeti felkelést követően a megszálló hatalom kegyéből dédapámként még csak hosszú évekre száműztek a birodalom mélyén levő messzi, vad vidékekre; apámként azonban már kíméletlenül, tarkólövéssel végeztek velem valahol messze keleten – kegyelmet abban az időben nem volt szokás gyakorolni – és tömegsírba temettek. Itt viszont, a másik országban, immár mintegy engem ítéltek többszörösen halálra és gyilkoltak meg a forradalomban és népfelkelésben való részvétel miatt – habár néhány esetben aztán az utolsó pillanatban megkegyelmeztek, amikor már a siralomházban vártam a véget, és az ítéletet sok éves börtönbüntetésre változtatták. Mindezt ugyanannak a birodalomnak a helyi kiszolgálói tették. Amint tehát látható, az elnyomás jellegét tekintve nem volt lényeges különbség az új és a régi hazám között. A költözésem a birodalom és a zsarnokság árnyékában, de attól függetlenül történt. Ha jól éreztem is magam itt, mindez csakis annak a bizonyos leánynak volt köszönhető.

Az új, mindennapos kapcsolatok közegében megtudtam (habár nem emlékszem, mikor került erre sor, mindjárt kezdetben, vagy csak pár száz évvel később): új nemzetem, amelybe kezdtem belenőni, nagyon régi (idősebb, mint az enyém, amelyből származtam), és messziről érkezett, más vidékekről, mint az enyém. Állítólag egyike volt a világ legelső népeinek, sőt, egyes elméletek szerint magánál a világnál is idősebb lehetett. Ez a nemzet hajdanán hatalmas volt, az ősidőkben egy egész földrész reszketett tőle, de később is nagy és erős maradt. Véget ért azonban nagyságának, erejének időszaka. Nemrég még területileg is megcsonkították (ezzel is összefüggésben lehet, hogy a nyáron felforrósodó tó annyira hatalmasnak tűnik fel). Természeti kincseitől, tekintélyes hegyeitől, érc- és sóbányáitól a már említett gyarmatosító hatalmak vezetői fosztották meg.

 

*

A számomra még ismeretlen ország fővárosában telepedtem le, de az egész országra kíváncsi voltam. Egy alkalommal felkerekedtem hát, és a nagyvárostól messze távolodva (igaz, jelenleg már az ország sem olyan nagy), a városkákat, községeket, sőt még a kisfalvakat is a hátam mögött hagyva egy hatalmas síkság közepén találtam magam – lapály vett körbe, ameddig a szem ellátott. Körülöttem rétek, megművelt, betakarításra érett mezők. Röpködő bogarak zümmögtek, tücskök és kabócák cirpeltek, szöcskezenekar muzsikált, pacsirták énekeltek. Az alkonyat felerősítette távoli, láthatatlan kutyák ugatásának és kakasok kitartó kukorékolásának a hangját. Ezenkívül csak béke volt és csend. Emberi szó nem hallatszott. Nem volt más, csak a kozmikus tér, és minden bizonnyal ott volt benne a mindenhol jelenlevő Isten is. – És akkor bevillant egy gyermekkori emlék, amely szintén alkonyattájt esett meg velem még a régi hazámban, amely abban az időben nem a szokásos birodalmi befolyási övezethez tartozott, hanem egy ellenséges hatalom tartotta megszállás alatt a területét (bár ezt kisgyermekként még nem láttam át világosan).

 

„Hatéves lehettem akkoriban. Szedret szedtem az erdő szélén. A szeder édes volt, lédús, egyszóval pompás. A gyümölcs sötét levétől maszatosan, boldogan ettem, csak ettem, mint akit megbabonáztak.

Hirtelen felocsúdtam, mert rádöbbentem, hogy esteledni kezd. Messzire távolodtam a falutól, ahol akkoriban laktam, a legutolsó háztól is messzire. Egyedül voltam! A szederbokrok – az előbb még oly csábító szederbokrok – fölborzolták tüskéiket, az erdő homályba borult, hűvös szellő támadt, s nekem hirtelen eszembe villant az ordasokról, boszorkányokról, farkasemberekről szóló összes, korábban hallott történet…

Rohanni kezdtem hazafelé lélekszakadva, rémülettől hajtva, a baljóslatú erdő meg mögöttem vágtatott, összeakasztotta a lábamat, nyakamba telepedett. Csak akkor sikerült leráznom, amikor lihegve, félig aléltan végre hazaértem, és becsaptam magam mögött a pitvarajtót… (Parancsolatok, részlet. Ford. Szenyán Erzsébet)

 

Felnőtt fejjel mennyire másként éltem meg ezt akkor ott, a mezőkön és réteken! Nem félelem fogott el, hanem belső béke kerített hatalmába, és éreztem, ahogy feltöltődöm. Fogható volt az örökkévalóság, melyben az ember és a természet világa jól megfért egymás mellett. Akkor – és néhány hasonló élmény révén – kezdtem tudatosítani magamban csodálatos, meghitt kapcsolatomat az országgal, amelyet korábban nem éreztem kellőképpen a magaménak, és amellyel kezdetben egyáltalán nem tudtam azonosulni. Mindez pedig nem ejtett csorbát a néhány évvel – vagy talán néhány évszázaddal? – korábban elhagyott anyaországomhoz fűződő viszonyomon. Ráadásul a zsarnokság fejünk fölött átnyúló, távolból irányított elnyomó hatalma is egybeforrasztotta bennem kettőjüket.

 

*

Az első időszakban, amelyet a befogadó új országban töltöttem, nem voltam biztos abban, hogy nem fogok-e majd honvágyat érezni szülőhazám iránt – függetlenül a köteléktől, amely egy nőhöz kötött, s amely miatt idekerültem. Azokban az időkben papírra is vetettem a megfelelő szavakat, amelyek kifejezték erre vonatkozó aggodalmaimat. Erre az írásra találtam rá a közelmúltban, így – emlékeztetőül régmúlt aggályaimra – idézek belőle.

 

„Már régóta nem láttam őket. Százhuszonhat éve elástam valamennyit és elutaztam délre a paprikaföldekre sütkérezni. Még nem pillantottam meg a lángoló piros kúpokat a töveken, az utakat még nem borította téglapor, melyet az ottani asszonyok lábasokba szórnak, mikor hangos cuppantással a paprikás csirkét kóstolgatják.

Régóta nem láttam azokat a tárgyakat, az alakjuk is már csak halványan dereng… pedig sokáig éltem közöttük, velük munkálkodtam, egyesek a kollégáim voltak, mások a főnökeim, akiket tisztességtudóan üdvözöltem. Elutazásom előtt gondosan összeraktam valamennyit és bezsíroztam, hogy távollétemben meg ne rozsdásodjanak a földben.

Emlékszem, gödröt ástam e kedves maradványoknak, s hogy mindenkor újra megleljem őket, kiléptem a gödör távolságát a háztól, melyet elhagyni készültem. Jó mélyre leástam – ha netán háború lenne –, és bár a politikában az említett utolsó százhuszonhat évben nem történt semmi különös, az efféle óvatosság mindig tökéletesen megnyugtatott. Végül a legmélyebb mélység is elérhető, ha az ember elég sokáig ás. Most mégis aggódom, hogyan mérem meg a gödör távolságát az elhagyott ház küszöbétől? Utoljára úgy tájékoztatott egykori barátom hetvenéves unokája, hogy ott, ahonnan a mérést kezdeni kell, szobrot állítanak az őshazámban uralkodó időjárás tiszteletére. E szükségszerűség elszomorító volna.

Ezért nem örülhetek most az illattal és ökörnyál-fénycsíkokkal teli őszi sugárzásnak, a paprikaszüretnek. Éppen új gépet próbáltam ki, sokszorosan meggyorsítja a szedés ütemét. A kísérletek már lassan véget érnek, még pár nap, s ha az utolsó traktorkarbantartást is elvégzik, a kombájnt a levelektől megtisztítják, felszállok az autóbuszra, mikor egy percre megáll a falut az elárasztás ellen védő gáton. Majd erre vezet az út.

Mégis állandóan az jár az eszemben, mi lesz azokkal a tárgyakkal, melyeket a hegyek túloldalán csupán az esőnyelő, vízáteresztő földrétegek megőrzésére bíztam. Ha nem találnám meg őket… Még jó, hogy elutazásom előtt, mintha éreztem volna, milyen hosszú lesz a búcsú, mindegyikhez legalább egy lapocskát rögzítettem, ráírva akkori nevüket” (Már régóta nem láttam őket. Ford. Marsall László)

 

*

 

Ilyenfajta aggályaim bizonyos idő elteltével megszűntek gyötörni engem, ehhez azonban hosszú évtizedek – vagy talán inkább évszázadok? – kellettek, továbbá az az egyre erősödő tudat, hogy én – akárcsak régi nemzetem – mennyit köszönhetek új nemzetemnek, az pedig ugyanúgy amannak a réginek. Az egymástól való függés, a régmúlt viszonyok leírása nem egyszerű feladat, hiszen az eltelt idő hatalmas távlatában ki tudja, hány fontos, a nemzeteinket egymáshoz közelítő esemény történt velünk. Nem mindről maradt fenn tudósítás, akár a krónikák tömör feljegyzéseiben, akár szájról szájra szálló, napjainkig hagyományozódó történetekben – különösen, ami a legrégebbi eseményeket illeti. Ettől függetlenül elkezdtek egymásra találni és kapcsolatok összefüggő, titkos rendszerévé egybefonódni bennem; az elmémben események és tények erős láncolatává álltak össze. Már korábban is – a régi hazámban élve – találkoznom kellett velük, még ha ez nem is tudatosodott bennem. Jelenleg pedig, amikor már jól ismerem a vonatkozó eseményeket, történéseket és tényeket, egyre jobban erősödik bennem a meggyőződés, sőt a bizonyosság, hogy nemcsak igen régről tudok róluk, hanem mindegyiküknek valamilyen módon részese is kellett legyek – ezer évvel ezelőtt ugyanúgy, mint a közelmúltban – akkor is, ha nem én jegyeztem le őket az utókor számára.

A kétkedők persze mondhatják, hogy mindez lehetetlen. Hogy meggyőzzem őket, elmesélek egy esetet hosszú és megsokszorozódott életemből. Még a régi hazámban gimnazista voltam abban a városban, ahol akkor laktunk. Kiváló hírű középiskolába jártam, remek tanárok oktattak benne. Mégis, hiába volt jó az iskola és hiába igyekeztek a tanárok külön-külön és együttvéve, mert én nem voltam hajlandó tanulni: az érettségi előtti osztályban év végén két tárgyból meg is buktam. Szüleim – régóta elhunyt apám és értem aggódó anyám – szerencséjére a nyári szünidő végén pótvizsgázhattam, így aztán a vakáció végét követően égi és földi segítséggel (felkészítő tanárom egész nyáron gyötört engem, de fáradozása csak az isteni gondviselés jóvoltából bizonyulhatott eredményesnek) mindkét tárgyból hármast szereztem (a vizsgabiztosok felkerekítették a bennük megfogalmazódó hármas alá érdemjegyet, és áttuszkoltak a következő osztályba). Másfél évvel később – immár a műszaki egyetem hallgatójaként – a vizsgaidőszak elején éppen e két tantárgyból tettem le az első két vizsgámat. Nem én akartam ilyen korán vizsgázni. Az ötlet akkori egyetemi padtársamtól származott, aki – mint kiderült – nem volt különösebben tehetséges, de felettébb szorgalmasnak bizonyult. Rögtön az egyetemi év elején felvetette, hogy tanuljunk együtt. Ehhez én nem éreztem túlzottan nagy kedvet, de végül jólelkűségből beleegyeztem. Közösen nekiláttunk a rendszeres tanulásnak, amelyhez korábban nem voltam hozzászokva, sőt, nem is sejtettem, hogy egyáltalán létezik ilyesmi a világon. Menet közben gyorsan megértettem a különféle definíciókat, összefüggéseket, feladatokat, miközben a társam még jó ideig derekasan küszködött velük, ezért aztán sokszor újra meg újra el kellett magyaráznom neki. És az első szemeszter alatt, miközben számtalan kísérletet tettem annak elmagyarázására, ami a napnál is világosabb kellett volna legyen, egyszer csak elkezdtek tudatosodni bennem azok az ismeretek, amelyeket még a középiskolában akartak a fejembe verni, és amelyek aztán valahogyan csak eljuthattak a tudatalattimba, hogy ott aztán háborítatlan nyugalomra találjanak egészen az egyetemi tanulmányaim megkezdéséig. Végeredményben mindkét vizsgámat – addigi életemben először – tökéletesen sikerült letennem. Ennek köszönhetően tudom: létrejöhet az emberben olyan konkrét tudás is, amelyről korábban fogalma sem volt, de amely kivételes körülmények között felszínre kerül, és tündökölni kezd a szivárvány minden színében.

Ez megmagyarázza, miként fordulhatott elő, hogy (példának okáért) egy mindkét országot érintő, több mint ezer évvel korábban bekövetkezett eseményre emlékezem, amelyről egyik ük-ük felmenőm mesélt nekem, de amelynek én is tanúja kellett legyek, hiszen olyan pontosan látom most is magam előtt, hogy képtelenség lenne kétségbe vonni az én akkori jelenlétemet.

Új hazámban a régmúltban történt eseményekről szóló elbeszélések mindig így kezdődnek: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer…” Ennek megfelelően én is hasonlóan kezdem a gondolatfüzéremet arról, amit annak idején az ük-ük felmenőm mesélt nekem, és aminek én magam is biztosan szemtanúja lehettem. Hol volt, hol nem volt, ez így volt egyszer...

Az én két hazám írott történelmének a kezdetén – amikor még senki sem tudta a korának eseményeit papírra vetni – mindkét országban egy-egy fejedelem uralkodott. Mindketten szakállasak voltak, hiszen azokban az időkben a felnőtt férfiak mind szakállt hordtak: még nem voltak kellőképpen éles borotvák, az akkor még ismeretlen zsilettpengékről nem is beszélve. Ezen fölül a megállapodott embereknek, vitézeknek nem is illet olyan csupasz képpel mutatkozniuk, mint holmi fehérszemélyeknek (olyan szóhasználattal élek itt, amely a korabelinek felel meg, vagyis amilyet akkor beszéltünk: nem férfit, hanem embert, nem asszonyt, hanem fehérszemélyt említek). Nem a fejedelmi szakállviselet közti eltérések voltak döntőek – igaz, az egyik némileg hosszabbra nőtt, és már őszbe hajlott. Csakhogy a fejedelmek közül az egyiknek volt egy eladósorban lévő húga, a másiknak pedig nem, akinek viszont feleségre volt szüksége. Hogy ez a másik fejedelem milyen módon szerzett tudomást az én régi országom felett uralkodó fejedelemnek a húgáról? Erről különféle mendemondák terjengtek, a mendemondákat meg nem mindig kell elhinni, hiszen egyedül azért szokták őket terjeszteni, hogy hinni lehessen nekik vagy sem – tehát hogy kétkedni lehessen bennük. Mindenesetre a hercegkisasszony orcája és alakja igen szemrevaló volt, így hát hozzáadták a másik ország fejedelméhez, aki tisztességgel fogadta is őt országában. Emlékszem: sokat sírt és könyörgött előtte, hogy őt sehová se küldjék, mert a szülőnemzetem – amely azokban az időkben merészkedett elő a sűrű erdőkből és a járatlan ősrengetegekből, hogy színre lépjen földrészünkön – még nem rendelkezett kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal, és azon a vidéken nem volt szokás dinasztiák közötti házasságokat kötni a végtelen erdőkön vagy a hegyeken túli uralkodókkal a jószomszédi viszonyok kialakítása vagy fenntartása érdekében (nem is beszélve már a határok esetleges kitolásának a lehetőségéről). Az én régi országomnak, amely – amint azt már említettem – azokban az időkben kezdte az idegen hatalmasságok (egyelőre még igen gyér) érdeklődését felkelteni, még egyáltalán nem voltak történetírói – sem saját nemzetbéliek, sem idegenek. Ennek okán jelen feljegyzésemet lehet az első hiteles forrásnak tekinteni, amely hírt ad a szóban forgó történetről. Amikor a hercegkisasszony a népes küldöttség élén haladva elhagyta saját hazáját, és átkelt a festői hegyeken, amelyek elválasztották saját országát a másik, számára új és idegen országtól – azokon a hegyeken, amelyeken a minap átköltözésem során én is átkeltem –, már hiába fordította hátra kecses, szőke fejét, a hegyek orma örökre eltakarta előle a kilátást szülőföldjére. – Régi hazám első krónikái csak párszáz évvel később keletkeztek, és habár szó esik bennük a hercegkisasszonyról, és arról, hogy a másik ország fejedelmét – aki őt feleségül vette – fiúgyermekkel ajándékozta meg; arról is megemlékeznek, hogy ez a fiú aztán nagy hadvezérré és államférfivá lett, és térített az új, gyönyörű vallás nevében, sőt, még a koronát is elnyerte, és új hazám első királya lett – csakhogy ez a történet tévedésen alapult. Helyesbítenem kell. Végül is azok a tollkoptató írnokok annyi idő elteltével ugyan honnan tudhatták volna, hogy mi történt négyszáz (vagy akár csak kétszáz) esztendővel korábban? Az én esetem egészen más. Hiszen én a már említett ük-ük felmenőmmel együtt ott voltam, és tanúja voltam az eseményeknek. Ezért most közzé teszem, hogy mi is az igazság ezzel a fiúgyermekkel kapcsolatban. Tény, hogy a fejedelem felesége fiatalon és váratlanul halt meg szülés közben. A javasemberek hiába próbálták ezt megakadályozni, hiába készítettek különféle gyógynövény-főzeteket, hiába imádkoztak mindkét vallás istenéhez – a régihez és az újhoz egyaránt –, semmi sem segített. Férje, a fejedelem egy ideig erősen szomorkodott utána – két alkalommal talán még vadászatra sem indult emiatt. Később aztán szereztek neki egy másik (szintén nem csúnya) lányt, aki ugyancsak valamilyen nagyon ősi fejedelmi családból származott. Ő lett aztán az asszony, aki az új országom nemzetének első királyát szülte a fejedelemnek. – Ennyit arról a hercegkisasszonyról. Most pedig, befejezve a regélést, szeretném felhívni a későbbi nemzedékek figyelmét, hogy – az egyéb apróbb pontatlanságokat figyelembe sem véve – milyen hatalmas baklövéseket tudtak elkövetni a különféle történetírók – és nemcsak a régi hazámban. Ettől függetlenül elkövetőik nyugodjanak békében!

Sok idő telt el azóta, hogy átköltöztem az új országba, de végre kezdtem átérezni, hogy régi hazám és új hazám egy és ugyanaz: az egyik kiegészült, megnagyobbodott bennem a másik által. Kezdetben azt hittem, hogy a régi országot növeltem meg az újjal, hiszen a régi ország a szülőhazám, és így mintegy több előjoggal rendelkezik. Később aztán nemegyszer olyan képzetem támadt, hogy mindez éppen fordítva történt. Ebből aztán nagy zűrzavar keletkezett a gondolataimban, szinte szédültem is tőle. Mindez akkor oldódott föl bennem, amikor egy harmadik – számomra korábban elképzelhetetlen – lehetőség tudatosodott bennem. Nevezetesen: hiszen ez a két ország és ez a két nemzet egy tőről fakad. Több ez kettejük uniójánál (ami csak két egyenrangú fél között jöhet létre): eleve szervesen összetartozó egységes egészet alkotnak. Olyanok, mint a forró tej és kávé: miután a csészében összekavarom őket, aranyszínű árnyalatba játszó, csodálatos, telt ízű, világosbarna itallá állnak össze, amelyet mindennap jóízűen szoktam iszogatni reggelimet fogyasztva.

A rend kedvéért tudatom, hogy az említett tökéletes egység még csak bennem jött létre, nem a két ország lakosainak az elképzeléseiben és hétköznapi valóságában – e tekintetben akár őket is meg lehet kérdezni a bizonyosság kedvéért. Túlnyomó többségük valószínűleg ügyet sem vet rá, hogy akár ők is e kibővített fennhatóságú ország állampolgárai lehetnének, amely ország mások leigázására irányuló hadjáratok és megszállások nélkül, a létezésünk belső szükségletéből fakadó jó szándékra alapozva fejlődhetne. Igaz, közös királyaink alatt országaink annak idején már vagy háromszor is egyesültek, mindez azonban túlontúl rövid ideig tartott, mert hol a közös király halt meg időnap előtt (habár nagy ívű tervekkel rendelkezett), hol közös ellenségeink tették el láb alól, akarom mondani gyilkolták meg őt. Talán éppen ezeknek az egyesüléseknek a túlságos rövidsége miatt senki sem tudja elképzelni, milyen kitűnő lenne egy jóval nagyobb országban élni, mint két külön kicsiben; egy országban, amelyben a kettő egy, és egyúttal rendelkezik mindazokkal a természeti kincsekkel, amelyeket egykor idegenek raboltak el tőlük (úgy, ahogyan én azokat már rég visszaszereztem a magam számára).

Befejezésül még egy gondolatot szeretnék az érdeklődők figyelmébe ajánlani. A bennem már ezer éve egybekapcsolódó területet a rajta keresztül húzódó hegyek éppen hogy nem elválasztják, hanem ellenkezőleg, összekötik, úgy, miként a gerincoszlop az emberi test két oldalát (annak ellenére, hogy az írott történelem kezdetén az említett hercegkisasszony elől mégiscsak eltakarták szülőhazáját). Ez a hegység igen maradandó és hosszú életű. Olyan, mint az emberi élet. Épp a minap néztem utána a Bibliában, mennyi ideig tartott Ádám, Ádám fia Set, Set fia Enos, és Enos fia Kenan élete. Azt találtam benne, hogy mindegyiküké 800–900 évig, vagy még több ideig. Az én megsokszorozódott életem is hány évszázada tart már! Vagyis az emberi élet eredendően hosszú, nagyon hosszú. Tovább tart, mint egy-egy állam vagy nemzet élete. Ennek okán érdemes magunkban egyesíteni azt, amit kívül elválasztottak egymástól, és elszakítva készen áll megsemmisülni; a bensőnkben így válhat egynemű egésszé, hogy velünk együtt makacsul sokáig tudjon létezni. Ezeket a megfontolásokat nemcsak a minket összekötő hegylánc két oldalán lakó honfitársaim figyelmébe ajánlom, hanem minden más jó szándékú embernek a világon is javaslom, hogy ezt a szerencsés állapotot – lehetőségeikhez mérten – ők maguk is megalkothassák saját benső énjükben.

Sutarski Szabolcs fordítása

 

Forrás: Polísz, 2014. 151. szám

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap