Kosáryné Réz Lola: Perceg a szú

Szerkesztő C, szo, 12/13/2014 - 00:03

 

 

 

– Menjetek haza – mondta a páter, mikor újra alábbhagyott a szél,

és hallhatták egymás hangját. – Majd holnap meglátjuk a többit. De

a kulcsot add csak ide, majd én elteszem.

Fogta a kulcsot, kivette a zárból, csuhája ráncai közé tüntette.

– Még mindig itt vagytok?

Jakab már indult volna, de Gergő belekapaszkodott az ajtófélfába

s nem lehetett elmozdítani. Szembefordult a pappal.

– Én inkább itt maradnék!

– S minek, hé?

De többet nem tudott mondani. Jakab magával rántotta, s vonszolta

tovább a sötétben. Hiába rugdalózott. A száját is befogta, s

ütötte, ahol érte.

– Nem hagyom ott a bátyámat! – fulladozott Gergő vérző szájjal.

– Visszamegyek!

– Te ökör! Te ez meg az! Neki is rosszat teszel! Gyanút fognak!

– De hogyan jön ki most már?

– Az alsó toronyablakon. Vagy ott marad reggelig. Hajnalban én

nyitom majd ki a templomot, s akkor kieresztjük. Menj haza, feküdj

s kushadj, lesz így is elég bajom!

*

Menyhárt odalépett Szent Anna oltárához. Kinyitotta az aranykulccsal

a tabernákulumot.

Ebben a pillanatban mintha megrebbent volna a szent szempillája.

Menyhárt visszakapta a kezét.

Várt egy kicsit, újra nekibátorodott. Hajolt a kehelyhez.

Most nyikorgás hallatszott, de egészen tisztán. Mintha a toronylépcsőn

járna valaki óvatosan, halkan.

Felébredtek a halottak?

Megrettent. Elkapta az ujjait. Visszafordult. Várt. Semmi.

Megfogta a kelyhet.

S ebben a pillanatban felzúgott az orgona.

Menyhárt felordított rémületében. Hogy hallatszott-e a hangja az

orgona mennydörgésében, nem tudhatta, nem is bánta. Azzal sem

210

törődött, látja-e valaki odafentről. Kiejtette a kulcsot a kezéből, rohant

vissza meg-megbotolva a sekrestyébe, s nyitotta volna az ajtót,

még lélegzeni sem mert közben.

De hiába nyomta le a kilincset.

– Eresszetek ki! Engedjetek! – jajgatta.

Szidta őket. Aztán könyörgött. Aztán berekedt. Már csak nyöszörgött.

De az ajtó nem nyílt. Nem felelt senki odakintről, csak a szél

süvöltése hallatszott. A sekrestyeajtó üvegén bizonytalan árnyékok

vetődtek be. Menyhárt két ördögöt látott, amint egyre közelebb lopóznak

hozzá.

Úgy érezte, egérfogóban van itt. Lélegzet nélkül igyekezett vissza

a templomba.

Az orgona hallgatott. Csak mintha a fújtatón dolgozna valaki. Dobogó

szívvel osont a fal mellett a főkapu felé. Hátha nyitva maradt?

Vagy a mellékajtók közül bár valamelyik?

Körüljárt. Hiába. Zárva volt minden.

Végül úgy gondolta, kimászik a torony legalsó ablakán. Inkább lábát

törje! De amint a lépcsőre ért volna, felzengett az orgona megint,

rettenetes erővel.

Menyhárt térdre esett, kitört belőle az ijedt gyereksírás.

S amint zihálva sírt, egyszerre elhallgatott az orgona megint s hallatszott,

hogy valaki tapicskolva, csoszogva jön a lépcsőn lefelé.

Menyhárt egészen gyönge lett egyszerre. Elakadt a sírása, a lélegzetét

is elfojtotta. Úgy érezte, megalszik benne minden vércsepp. Mégis

bírt futni valamiképp. Vitte a lába vaktában, neki a főoltárnak, aztán

ahol búvóhelyet sötétben látott, oda guggolt. Irtózva hátrált vissza. A

kripta félig nyitott vasajtaja mellé négy koponya s egy halom egyéb

csont volt odarakosgatva, mint Jakab is emlegette. A halottak!

Szédülten rohant vissza a padok közé. Felbukott egy térdeplőben.

Felugrott volna, hogy rohan tovább, akárhová, mint ahogy az ablakon

betévedt madár repked riadtan, s összeveri a szárnyát. De elkésett.

Egy kövér, vastag kéz nyakon ragadta s csak összecsuklott, mintha

elolvadtak volna a csontjai.

*

211

Gábriel atya a sekrestye gyóntatószékében ült. Mellette, a térdeplőn

maszatos, szipogó, borzas fiúgyermek kuporgott. Melchior.

Vastag tenyerébe hajtva a fejét, mint gyónásnál szokta, oda sem

tekintve a bűnösre kérdezte a pap:

– Tudod te igazában, kalefaktor, mit akartál tenni? Hogy ezért mi

jár? Kerékbetörés!

A fiú felsírt.

– Nem kellett nékem! Csak ki akartam vinni, hogy lássa Jakab,

nem vagyok gyáva!

– Úgy. S odaadtad volna az ő piszkos kezébe az Úr testét hordozó

szent edényt!

– Nem! – kiáltott Melchior. – Csak meg akartam mutatni, aztán pofon

vágtam volna jó erősen, s visszavittem volna a kelyhet. Így igaz!

A pap legyintett. Nem mintha a szándékában kételkedett volna.

Látta, ez a bolondos kölyök csakugyan nem akart mást.

– Az mindegy.

Nagyot sóhajtott, s szánakozva mondta:

– Ilyen szégyent hozni tisztességes szülőidre meg a városra meg

a hazádra… Bár te talán ezzel nem is törődsz. Mit bánod te a szüleidet?

Mit bánod az országot? Magyar vagy te igazában?

Most emelte fel Melchior a maszatos képét.

– Anyám után magyar vagyok – vallotta büszkén –, mégpedig nemesi

családból való!

– Annál szörnyűbb, amit tettél. Hogy jutottál ilyesmire?

Mert közben már meggyónt Melchior mindent, ami csak a lelkén

feküdt valaha is. Úgy össze volt törve, hogy hóhér kezében nem lett

volna jobban. Eddig életében nem érezte még, mi a félelem. Most

didergett.

– Azért volt minden, mert engemet elátkoztak.

– Ki átkozott el, szerencsétlen?

– Apám, mikor ezt a nevet adta nekem.

– Bolond beszéd – fordult feléje pillanatra meghökkenve a pap.

– Becsületes neved van, mint akárki másnak.

– De anyám nagyon sírt, mikor megtudta, hogy Melchior Menyhártot

jelent. Azt mondta, az ő szülei romlását is egy Menyhárt nevű

212

ember okozta, s aki Menyhárt, mind gonosz. Attól fogvást nem tudtam

jó lenni.

A pap odahajolt, s jó erősen arcul verte vastag tenyerével.

– Haszontalan! Még szegény jó szüleidre fognád a magad gonoszságát!

Mintha nem tudnám, hogy az egész környéken nincs

vásottabb siheder nálad… Tán nem láttalak, amint már pendelyes

korodban kővel ütötted le a verebet a templom tetejéről? He? S mit

tudtál még a nevedről akkor?

Melchior csak megdidergett, s felsóhajtott reménytelenül.

– Ostoba, te! – mondta enyhébben a páter. – S elhitted, hogy neked

rossznak kell lenni, s a sátáné vagy? Ilyent gondoltál?

– Nincs másképp.

– Nincs? Majd kiverném én belőled!

Erre felugrott Melchior. Szembefordult a pappal.

– Verje hát! Verje! Még meg is köszönöm! De amíg senki le nem

veheti ezt a nevet rólam, nem pusztíthatja ki belőlem a gonosz lelket!

A pap elmosolyodott.

– Ó, te bolond! Azt hiszed, engem mindig páter Gábrielnek hívtak?

Gyurka, te! Az voltam! S nem is valami szelíd gyermek. Hanem

az Úr magához szólított, s az Ő követésében bárány lesz a farkasból

is. Nem tanultad-e Szent Ágoston történetét?

Melchior csak nyelt. Lassan elsimult az arca.

– S lehetne nékem is más nevem, ha pap lennék?

– Ha barátnak áll valaki, persze.

– Úgyse fogadnak be engem…

– Szeretnéd?

Melchior csak biccentett. De a pap szigorúan szólt:

– Ezt csak úgy mondod.

Felállt. Elővette a kulcsot. Indult az ajtó felé.

– Hadd látom. Válassz. Kiengedlek, s hazamehetsz, aztán maradsz

tovább, ami eddig voltál, s élsz, ahogy tudsz, míg akasztófára nem

kerülsz. Én nem szólok semmiről, mert nem sikerült a gonosztett pro

primo, mert gyónásnak veszem, amit mondtál pro secundo, s mert

sajnálom a szüleidet pro tertio. Ez az egyik utad. A másik meg… a

213

másik az, hogy itt maradsz a templomban, egyedül, egészen reggelig.

Imádkozol, hogy az Üdvözítő világosítsa meg a te elmédet, és

mutassa meg az utadat. S ha holnap aztán azzal jössz hozzám, hogy

csakugyan pap kívánsz lenni, elhiszem. Melyik utat választod?

Melchior reszkető térddel állt fel. A sekrestyeajtóra nézett, ami

nyikorogva kezdett nyílni. Halottsápadt volt az arca. Már emelte a

lábát, hogy fusson innen.

Aztán egyszerre visszarogyott a térdeplőre összeszorított ököllel,

valami nem is emberi mosolygással az arcán.

– Már nem félek. Itt maradok.

*

Korán reggel, alighogy a kakas megszólalt, átlábolt Jakab a szélhordta

homokon, hogy a templom kapuját kinyissa. Gergő – kis vékony

süvölvény – már ott várta. A küszöbön ült, nekitámaszkodva a

templom falának, s átfogta a térdét. Mellette az iskolakönyv. Persze,

onnan kódorgott el.

Szót sem szóltak, bementek a homályos templomba.

Menyhárt a főoltár szőnyegén feküdt, s édesen aludt. Mikor felkeltették,

mosolygott. Jakab a kelyhet kérdezte. Eleinte mintha nem

is tudta volna, micsoda kehelyről van szó. Olyan távol járt ő lélekben,

mintha száz esztendő telt volna el este óta. Gergő megfogta a

kezét, hozzásimult.

– Nem féltél?

– Féltem – felelte Menyhárt, és tovább mosolygott. – De most már

nem félek.

– Kivetted hát a kelyhet? – sürgette suttogva Jakab. Menyhárt ránézett.

– Azt majd csak pár év múlva vehetem ki.

– Micsoda? Mikor?

– Ha pappá szentelnek.

Azt hitték, tréfál. Csak mentek mögötte kábán. Menyhárt pedig

egyenesen hazaindult. Az apja éppen lovakat fogott kint az udvaron.

Odaállt eléje.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap