Kosztolányi Dezső Emléknap

Szerkesztő A, p, 11/03/2017 - 00:14

 

 

 

 

 

Kosztolányi Dezső a magyar irodalom egyik legnagyobb alkotója, író, költő, újságíró. A szegény kisgyermek panaszai (1910) című versciklusával aratta első nagy sikerét; a kisgyermek szemével látja (és láttatja) ebben a világot, a felnőttsége, a derűt és a borút. A bús férfi panaszai (1924) már a felnőtt Kosztolányit mutatja, a szomorú, múltidéző férfit. Felejthetetlen versekkel ajándékozta meg az utókort; gondoljunk csak a szépség, tisztaság, műveltség eszményét megvalló Marcus Aureliusra, az ember csodálatos himnuszára, a Halotti beszédre vagy a költő megrendítő, magasztos és misztikus élményét rögzítő Hajnali részegségre! Regényeiben gyakran végzetes konfliktusokat, emberi válságot ábrázol, lélektani kérdéseket boncolgatva. Megvalósítható-e a személyiség függetlensége a művészet erejével (Neró, a véres költő, 1922)? Hogyan magányosítja el szüleit a csúnyácska, felnőttként is az öregekre telepedő lány (Pacsirta, 1924)? Formálható-e sorsunk, vagy bele kell törődnünk a felettünk döntő végzetbe (Aranysárkány, 1925)? Meddig tűrhető az elnyomás, mikor és hogyan lázad fel az elnyomott (Édes Anna, 1926)? Sok más egyéb mellett ilyen kérdéseket tesz fel magának, szereplőinek és olvasóinak a szerző.

Kosztolányi Dezső a szépség emberének tartotta magát, homo aestheticusnak. S ezt az embertípust szembeállította az erkölcs emberével (homo moralis), aki művészként írásaiban erkölcsi útmutatást akar adni, s olykor politikai értékrendet is közvetít. Kosztolányi megítélésében homo moralis – s így vele ellentéte jellem – volt Ady Endre. Kosztolányi a homo aestheticust (és magát) ekképpen jellemezte: a homo aestheticus „az önmagáért való tiszta szemlélődés embere, aki nem ismer jót és rosszat melyet semmiféle lángelme nem különböztethet meg, csak szépet és rútat, melyet az ő egyéni sugallata biztosan megérez, az, aki a mindig vitatható igazság helyett az ízlést emelte polcra, mely megbízhatóbb, irgalmasabb kalauz, az, aki nem áll se jobboldalon, a bégető, fehér bárányok között, se baloldalon, az ordító, fekete farkasok között, hanem egymagában áll, távol a nyájtól és csordától, mindig egyedül, mint mindenkinek közönyöse vagy megértője, mint mindenkinek természetes barátja és természetes ellenfele, az, aki mindenkit külön szerethet, vagy gyűlölhet az érdeme szerint, az, aki esetről esetre cselekszik az, aki elítéli az erőszakot, mert rút, az, aki sohase tűrné, hogy az ízléstelenség arcul üssön egy öregasszonyt, akár vörös mosónő az illető, akár fehér grófnő, az, aki semmiféle párthoz se tartozhat, az a jellemtelen, aki egy egész életen át acél-jellemmel ragaszkodik jellemtelenségéhez, az a magasztos és dicső gerinctelen, aki vasgerinccel vállalja gerinctelenségét, hogy biztosíthassa szabadságát, függetlenségét, szeszélyét s ember tudjon maradni, az, aki néha tökéletesnek álmodja a tökéletlen világot, az, aki már megváltotta magát, mindenek előtt a világmegváltóktól, az, aki semmit se vár és mindent megkap az ámulat egy pillanatában, az, aki ezt a pillanatot s vele együtt az életet marasztalja is.

A magyar nyelvvel való tudatos törődés sok évszázados történetében fontos helye van Kosztolányi Dezsőnek. Nemcsak a magyar szó egyik legnagyobb mestere volt ő, tevékenyen bekapcsolódott a korszak nyelvművelő mozgalmába is. Számára az anyanyelv metafizikai rejtély, a lélek lélegzése, titokzatos, csodás-varázsos jelenség, melynek megértéséhez nem racionalitás kell, hanem szív és érzés. A nyelv Kosztolányi értelmezésében a néplélek megtestesülése, játék és tett; s az első az egyenlők között az ember életében: az anyanyelv. Idézzünk tőle néhány gondolatot a nyelvről!

„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e vagy alacsony, erős-e vagy gyönge. Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben csak így nyilatkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Épp annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok. […] Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak.” (Ábécé a nyelvről és lélekről, 1927)

Az a nézetem, hogy csak anyanyelvünket érdemes beszélni, mindenkinek a magáét. A többi nem alkalmas a lélek kifejezésére. Én legalább bármely kolostorban szívesen lennék karthauzi barát, ahol szerzetestársaim nem magyarok. Mit érdekel, hogy ezen vagy azon a nyelven hibátlanul tudok-e fogalmazni. A fogalmazást megvetem. Az, hogy anyanyelvemen írok, nem fogalmazás, hanem a lélek lélegzése, a legközvetlenebb közlés, szabad úszás, ösztön és élet. (A lélek beszéde, 1933)

A vér különös nedű. Évezredek ismeretlen vegykonyhájában, ismeretlen lombikokban párolják, míg ereink csatornájába ömlik, s mi, akik most a birtokában vagyunk ennek az eleven folyadéknak, bizonyosak lehetünk, hogy az a mozgató élet, s minden csöppje régi-régi örökség, mely beláthatatlanul messze múltból szállt reánk, s olyan emberekkel kapcsol, akik a teremtés kezdetén mozogtak a világon. De ha a vér különös nedű, mennyivel különösebb valami a nyelv, ez a titokzatos pára, ez a rejtélyesen megfoghatatlan szellemiség, ez a röpke és tünékeny s mégis szilárd lélek, mely eszmélkedő korunktól kezdve beleívakodott agysejtjeinkbe, idegrendszerünkbe, s nemcsak kifejezi egyéniségünket, hanem irányítja, meg is szabja, alakítja is. (Az a vágyam…, 1936)

 

 

 

Nyiri Péter

igazgató

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap