Krajcár Béla a nagyvilágban - I. rész

Bige Szabolcs Csaba, cs, 05/18/2017 - 00:16

 

Béluci vagyok, azaz Krajcár Béla. A barátaim néha Fillérnek hívnak, de ez azért nem valódi, mert a nevem nem az aprópénzből ered, hanem a Kaiser német szóból, ami tudvalevőleg császárt jelent. Így inkább Császárnak hívhatnának, de ez nekik nem tetszik, mert akkor én uralkodnék rajtuk. Az aprópénzről az jut mindig az eszembe, hogy ha valakit le akartak rázni, azt mondták, kifizettem aprópénzzel.

Kisgyermek koromból nagyapám alakja ötlik fel előttem. Egyszer megengedték, hogy reggel befeküdjek az ágyába, és ott igyam meg a kávémat. Ez volt azonban az első és az utolsó alkalom is, mivel az történt, hogy kiömlött a kávé a dunyhára, amit Piroska, a kis szolgáló duszának nevezett. Nem haragudtak igazán a balesetért, de többet nem engedtek be a nagyapa ágyába. Pedig hogy kívánkoztam! Úgy hittem, ha én is befekhetem oda, nekem is olyan szép nagy bajuszom nő, mint a nagyapámnak. Máig sem értem hogyan ömlött ki az a kávé, mikor én már akkor rég tudtam csészéből inni, és a kiskanalat is tudtam használni. Igaz, nem szívószál módjára…

- Béluci, mennyi dolgot ad nekem! – fogadott a konyhában Piroska – Most moshatom a duszát!

- Most moshatom, most moshatom – kántáltam, de Piroska meglegyintett egy törlőruhával, így meghúztam magam.

- Mi ez a derendócia? – jött be nagymama.

- Csak beszélgetünk – hárítottam el a szidás lehetőségét.

Nagymamám, Greif Mária kicsi, vékonypénzű asszony volt, de borzasztó szigorú úgy a személyzettel, mint a családjával – különösen a gyerekekkel szemben. Esztergomban született, de a család valahonnan Mannheim környéléről került ide. A nagybajuszú nagyapa abban az időben pelyhedző állú fiatal kadét volt, amikor nagymama éppen hazajött a nevelőintézetből. Sok haszontalan dolgot tanultak ott, de úgy hitték, ezek egy úri kisasszony számára nélkülözhetetlenek. Megtanult pukedlizni, szépen enni, előre köszönni az idősebbeknek, semmit mondó társalgást folytatni, táncolni, ami mind hasznos a tárasági élet szempontjából. Megtanult továbbá hímezni, kézimunkázni, de nem tanult meg sütni-főzni, sepregetni, takarítani. Minek az egy úri lánynak? Abban az időben mindezek igen csak fontosak voltak. Különös tekintettel a társadalmi szokásokra. Alig ékezett haza, a szülei abban igyekeztek, hogy minél hamarabb bemutassák az úri társaságnak. Erre jó alkalmat nyújtott a nemrég divatba jött Anna bál. Átkocsikázni Füredre hozzátartozott a mulatsághoz. A bálban ott volt a többi között egy karcsú, elegáns, snájdig kadét is, Diószeghy László. Jó táncos hírében állott.

A mi kadétunknak feltűnt a kecsesen mozgó, hófehérbe öltözött ifjú hölgy. Fehér elefántcsont borítású legyezője feltűnést keltett, hiszen Osváth báróné ajándéka volt. Az első bálozó Mária kisasszony megnyerte a báróné tetszését, amit ezzel a feltűnő ajándékkal fejezett ki. Nagymama ma is őrzi fiatal évei emlékeként. Nekem is megmutatta egyszer, mikor jó kedve volt. Ritkán történt meg ilyesmi, mert inkább képzeltem el zupás őrmesternek, mint romantikus fiatal lánynak. Sokat gondolkodom azon, hogy miért mások az emberek, mint amilyen az igazi természetük? Itt van példának okáért Piroska, aki szíve szerint minél hamarabb férjhez menne Mózsihoz, a pakulár fiúhoz, de közben itt mórikálja magát a konyhában, ha véletlenül egy férfiember bekukkant az ajtón. Most, hogy nagymama ránk dörrent behúzta a nyakát, és szaporán neki fogott mosogatni.

- Béluci, kér egy szem cukrot? – fordult felém, miután nagymama kiment.

Azért kedves lány ez a Piroska – gondoltam magamban, de nem szóltam, csak hevesen bólogattam, hogy kérem a cukrot. Ritka jó dolog az a cukor – édes és fehér. Úgy elolvad a szádban, mint a pinty. Hogy a pinty hogy olvad el azt én nem tudom, mert még kisgyerek vagyok, de így mondják a nagyok, s a kockacukor tényleg hamar elolvad. Ott tartották a kaszten felső polcán, hogy a gyerekek ne érjék el. Tartójául egy fedeles porcelán kehely szolgált. Az is veszélyes tárgy volt, mert, „ne nyúlj hozzá, eltörik!” – kiáltást váltott ki a felnőttekből, ha feléje nyújtózkodtam.

Nagyapa többet mesélt nekem, mint a többiek, és mikor nagyobb lettem sok mindent megértettem a vele történtekből.

A cukortartóra azt mondta, pikszis, amin én mindig nagyot kacagtam, s élvezettel ismételgettem.

- Pikszis, pikszis!

- Kacaghatsz, de tudd meg, hogy ez híres herendi porcelán.

- Miről híres? – kotnyeleskedtem.

- A gyár is híres, de ez a pikszis is. Tudod – folytatta Laci nagyapa -, egy egész készlet volt ebből a porcelánból. Nászajándékba kaptuk Osváth bárónétól, aki nekem távoli rokonom. Olyan magyar komaság. Az én nagyapám a báróné nagyapjának a húgát vette feleségül.

Kisgyermek korom emlékei, mint egy reflektorfény világítanak meg egyes embereket – nagymamát, nagyapát, Piroskát és Bácsit. Így nagybetűvel, mintha ez lenne a neve, hiszen mindenki csak így emlegette. Kivéve nagymamát, aki keresztapámnak szólította, és mindig kezet csókolt neki, mikor megérkezett hozzánk, az idegenek Monsignorenek, de ez nem tudom mit jelent. Földig érő, hosszú, fekete ruhát viselt, amiről soha sem tudtam, hogy szoknya-e vagy kabát. Hetente jött, mindig szombaton, ebéd után. Én ritkán találkoztam vele, mert éppen akkor kellett aludnom, vagy legalább is csendben kuksolni a szobámban.

Ján volt a neve, Ján Zereb, de amikor felvételt nyert a Pázmáneumba, Csikós János néven iratkozott be a szemináriumba. Szülei a báró szolgálatában álltak, az apja volt a majoros gazda és édesanyja, mint majorosné a majorság (szárnyasok) felügyelője a birtokon. Első gyermekük volt Ján. Osváth báró figyelemmel kísérte növekedését, fejlődését. Élénk szemű, fekete fürtű gyerek volt, semmiben nem hasonlított családja többi, szöghajú tagjához. Míg kisebb volt nem sok vizet zavart és alig tűnt fel, később pedig a kolostorba került az atyákhoz, hogy ők neveljék, s legyen Isten szolgája. Itt megbecsülte magát, szorgalmasan igyekezett minden hasznos tudnivalót elsajátítani. Otthonról ugyan hiányzott a munkáskéz, de a báró óhajával nem akartak szembeszegülni. A páterek megelégedéssel követték a gyerek fejlődését, és időnként tudomására hozták a bárónak, aki felcsillanó szemmel vette tudomásul, hogy a kisfiú milyen szépen énekel, mintha angyalok dalolnának.

Később az apát úr a bárónak levelet írt, értesítvén a fiú előmeneteléről és kilátásairól.

„A reánk bízott gyermek meglepő haladást ért el a mathesis, a latin nyelv és az ének-zene ismeretében. Ezekben három év alatt utolérte a mestereit, sőt a latin nyelv elsajátításában túl is haladta. Ma már eredetiben olvassa a klasszikus és későbbi auktorokat. Kedvenc olvasmánya Legenda Aurea. Az iskolánk szerény lehetőségei nem elegendőek e fiatal lélek további oktatásához. Ha szabad ajánlanom, Bécs nagyhírű szemináriuma lenne erre megfelelő. Elhatározásában, Báró Úr, vezesse Önt a Szent Lélek kegyelme!” – írta méltóságos Pelbárt apát.

Így aztán a nagyhírű Pázmáneum diákja lett, és jóformán elszakadt otthonától. Eddig se sokszor látogatta szüleit, most még annyira sem, hiszen innen nem volt könnyű haza utazni. Időbe és pénzbe került, nem számítva a törődést, fáradtságot. Édesanyja, ameddig a kolostorban élt, időnként meglátogatta feltarisznyálva hazai falatokkal, s hírekkel. Apja egyszer sem vette magának a fáradtságot, hogy felkeresse. Mintha orrolt volna rá valamiért. „Kakukkfióka” – motyogta magában, de hangosan nem merte kimondani, hisz messze ér a báró keze. „Az anyja bezzeg pátyolgatja. Hord neki. Pedig kap ott a csuhásoktól eleget enni!” – folytatta a morfondírozást. „Most meg még el is küldik a nagyvilágba. Legalább nem látom többé a szúrós tekintetét!”

Munkás évek következtek Csikós János részére. A munka természetesen tanulást jelentett. Eredményekben gazdag tanulást – négy helyett három év alatt szerezte meg a „babérkoszorút”, s lett így baccalaureus. Mint ilyen taníthatott már az alsóbb osztályokban, és kereshetett kevés pénzt is, amivel pótolhatta a kegyes báró által folyósított segélyt – a tovább tanulás mellett. A magister fokozatot is hamarabb érte el kortársainál. A szorgalom és tehetség eredménye! Ekkor került sor a pappá szentelésére is. Ezek után került egy bácskai plébániára, ahol egy évig szolgált, majd meghívást kapott az érseki iskolába, mint a latin és német nyelv tanára. Az út innen Esztergomba vezetett, mint hitoktató kapott feladatott a tanítóképzőbe, ami mellé egy peremkerületi plébánia stalluma is járt. Anyagi függetlenségét biztosította a plébánia jövedelme, és lehetőséget a hittudományi tanulmányai további folytatására.

Viziváros előjárói közt találjuk Menyhért Aladárt tehetős kereskedőt is. Gazdagságát misem bizonyítja jobban, mint, hogy jelentős raktárokat tudhatott magának úgy itt a városban a Duna partján saját kikötővel, mint több átrakodó helyen a folyó mentén, föl egészen Bécsig, sőt azon túl is.  Gazdagságához nagy, népes család társult. Első feleségétől, Nemes Ilonától hét gyermeke született és a másodiktól, Károlyi Klárától három. Legkisebb leányát, aki Klárától született Mária névre keresztelték, lévén, hogy szeptember 12-én született Szűz Mária neve napján. Szépen növekedett a kisleány, mindenki kényeztette, mint a legkisebbet. Mégis kamaszkori vallásos rajongásában kolostorba akart vonulni. Ekkor jelent meg a színen Greif Miksa, a szomszéd utcában lakó sebészorvos fia. A család a leánykérést nagy megnyugvással és örömmel fogadta. Nem kellett többet a zárdára gondolni!

Messzire elkanyarodtam régmúlt időkbe, pedig csak azt szerettem volna megérteni, mitől volt nagymama, a Grossmutter olyan szigorú, rátarti, minden hibát azonnal felrovó asszony. Greif Miksa és Menyhért Mariska frigyből született, azaz egy tősgyökeres polgár és egy betelepült német család egyesüléséből. Gyermekkorom történései, emlékei szempontjából jelentős esemény Greif Miska és Menyhért Mária házasságkötése, tudniillik a mélyen vallásos Mária gyóntatóatyját, Csikós János plébánost kérte fel, szülei egyetértésével az esküvői szertartás végzésére, aki akkor hitoktatói feladata mellett számos család lelki irányítója, gyóntató papja is volt. Szinte baráti kapcsolat alakult ki a plébános és a Greif család között. Így természetesnek tűnt, hogy első gyereküket, egy kisleányt ő keresztelje, magától érthetően Mária névre, mint az édesanyja, és legyen ugyan csak ő a keresztapa is. E felkérést megtisztelésként fogadta főtisztelendő Csikós János. Keresztapai kötelezettségét nagyon komolyan vette, és úgy lelki, mint anyagi támogatója volt élete végéig keresztleányának.

Szóval ezért jelent meg minden szombaton Bácsi nálunk. Nagyapával és nagymamával bevonultak a szalonba, ahova Piroska egy tálcán feketekávét vitt be. Nekünk, gyerekeknek ilyenkor csendben kell lenni, és inkább az udvaron játszani, ha az idő megengedte.

 - Spuri kifele, úrfi! – biztatott Piroska, mikor beoldalogtam hozzá a konyhába.

Az udvaron már várt rám a szomszéd kerítés tetején ülve a barátom, Mezei Pisti.

- Gyere, Fillér! – hívott – Huppanj fel ide mellém!

Mezei Pisti, a barátom nyurga fiú volt, az édesapját huszárkapitánynak mondta, de lehet, valami egészen más mesterséget űzött. Lehetett akár főügyész, vagy törvényszéki bíró, vagy rendőrparancsnok is. Mindig szigorú arccal, kihúzott derékkal sétált a kertjükben, de soha sem láttam, hogy egyenruhát hordott volna.

- Hogy te milyen kicsi vagy még! – szólott Pisti barátom, ahogy látta amint sikertelenül próbálok felkapaszkodni a kerítésre.

- Hozzál ki egy hokedlit – tanácsolta.

Ültünk a kerítés tetején, s beszélgettünk mindenféle gyerekes dologról, bár én kényelmetlenül éreztem magam, mondhatnám kicsit féltem, de a barátom elemében volt, hadonászva magyarázott, izgett-mozgott, hogy attól tartottam, az egész mindenség feldől. Közben azt mesélte bölcselkedve, hogy az apukája, aki szerinte huszárkapitány, milyen hőstetteket hajtott végre, hogy aprította az ellenséget.

- De miért nincs egyenruhája? – értetlenkedtem.

Erre zavaros magyarázatba fogott, hogy most titkos küldetése van, el akar fogni egy veszélyes kémet, és ha egyenruhában üldözné, hamar felismerné az és elillanna.

- Béluciii! – harsogta Piroska a konyhaajtóból.

Ennek a hívásnak nem volt értelme ellene szegülni, mert akár csihi-puhi is lehetett az ellenkezés következménye. Leugrottam a kerítésről, s hátrahagyva a barátomat és a hokedlit futottam be a házba. Nem volt semmi baj még, csak uzsonnázni hívtak. Kiderült, hogy nem akármilyen uzsonnáról van szó. Bácsi is ott ült az ebédlőasztalnál, és éppen a főhelyen, ahol máskor nagyapa szokott ülni.

- Ülj csak le te is a helyedre – szólott nagymama.

Mind nagyon komolyan ültek, s miután Piroska behozta a tejeskávét és a piskótát, elmondták, hogy eljött az iskolába menés ideje számomra. Bentlakásos iskolába fogok menni, mert így határoztak a felnőttek. Ők mindent jobban tudnak nálam, és azzal nem törődnek, hogy én mit szólok hozzá. Bácsi intézett mindent. Nagyszüleim nehezen tudnak már tovább nevelni. Koruk miatt. Édesapámat pedig egy galíciai garnizonba helyezték át, édesanyámat - úgy mondták – elvitte a „hurut”, mikor még kisebb voltam. Ez valami veszélyes dolog, betegség és sokan belehaltak. Ezért vagyok én a „szegény Béluci”. Most elküldenek iskolába. A Körös-parthoz közel egy nagy-nagy házban volt az iskola, és az internátus. Szent Vince nevét viselte és apácák rendelkeztek felette. Nagyon sok gyerek járt oda, de a bentlakásban csak vidékiek és olyan árvagyerekek voltak, mint én. Láttam őket, a nagy udvaron, mikor szünetet adtak két óra között. Egy elkülönített részen óvoda és bölcsőde is volt külön udvarral.

Hogy mennyit szaladgáltunk azon a nagy udvaron! Fák állottak köröskörül, és egy kiskapun keresztül át lehetett menni a virágos kertbe, de oda minket, kis gyerekeket nem engedtek be. A nagyobbak néha engedélyt kaptak, hogy ott sétáljanak. Sokszor leskelődtünk ácsingózva a kerítés mentén, vajon mit csinálnak a sétálók. Valamiket felolvastak egymásnak füzetlapokról.

- Költőnek készülnek – súgta egyik társam.

Fogalmam sem volt, mi lehet az, de szégyellettem megkérdezni, nehogy sült butának tartson. Azért csak ott motoszkált a fejemben a kérdés, és este lámpaoltás után súgva megkérdeztem a mellettem levő ágyban fekvő iskolatársamat, Vilmost. Ő egy évvel nagyobb nálam, és biztosan sok mindent tud már.

- Vili! Mi fán terem az, hogy költő, a nagyfiúk miért készülnek költőnek?

- Olyanok, tudod, akik verseket írnak.

- De miért?

- Tetszik a lányoknak…

- Csend! Ne pusmogjatok! – szólt ránk a nevelő.

Nagy szigorúság uralkodott itt. Az apáca nénik minden hibát észrevettek, és a büntetés sohasem maradt el. Mindenféle elvonások képezték a büntetéseket. Például, szünetben nem lehette kimenni az udvarra, vagy órák után bent kellett maradni az osztályban még egy órát. Szégyenpad is volt, meg sarokba állítás, sőt nem ritkán körmös, vagy fenekes. A legfélelmetesebb az volt, ha a főnöknő elé hívattak. Én magam is így jártam. Nem csak az esti pusmogás miatt, hanem más bűn is terhelte a lelkemet.

Az történt, hogy az osztályban előttem Artúr ült, egy más felekezethez tartozó fiú. Így mondták, más felekezethez tartozik. Nem tudom, ez igazából mit jelent, de azt mondták, és a vallásórán neki nem volt kötelező jelen lenni. Az édesapja Szent Vincének sok pénzt ajánlott, ha rendes embert faragnak a fiából, mert otthon ez nem sikerült. Összeférhetetlen, rossz gyerek hírében állott. Mi, többiek is gyanakodva fogadtuk, de később megszoktuk és engedtük, hogy együtt játsszon velünk. Valamilyen általam ismeretlen okból kopaszra nyírták még otthon, s most ujjnyi sörte borította a fejét. Engem különösen ingerelt a kugli fej látványa, egyik nap bele is vágtam a tollszemből fabrikált nyilacskámat. Beleállt a bőrébe és Artúr úgy visított, mint a fába szorult féreg. Lett is nagy kalamajka. A tanító néni, aki szintén apáca volt, kirángatott a padból, leszidott mindennek, és beállított a sarokba. Órák után mennem kellett a főnöknő elé. Meg voltam, ám ijedve! Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam.

Egy kis szobába vezettek, ahol egy szentkép előtt térdelve imádkozott a főnöknő. Fel sem nézett, amikor beléptünk. Az engem kísérő szóror térdet hajtott és keresztet vetett, s csendben megállt, kezét fejemre téve várakozott. Egy idő után a térdeplő főnővér keresztet vetet és felállt, rám nézett, majd intett a kísérő szórornak, beszéljen.

Beszélt is! Elmondta összes hitványságaimat, hogy este villanyoltás után beszélgettem, hogy nem ülök rendesen a padban, hogy beleszúrtam a tollszemet az osztálytársam fejébe, hogy, hogy, hogy…

- Krajcár Béla! – kezdet halk, de szigorú hangon. Közben mereven a szemembe nézett, s zöld fények csillantak meg a szemeiben. A nagy cirmos kandúrnál láttam ilyen villanást, mikor megpillantotta az eresz széléről a földre leszálló verebet.

Nagy „prédikációt” tartott nekem megmagyarázva, hogy csak a tanfelügyelő, főtisztelendő Csikós János kanonok úr külön utasítására vettek fel.

- Én, a Szent Vince apácarend vezetője felelek személyesen a nevelésedért. És rendes ember faragunk belőled, még akaratod ellenére is! – fenyegetett.

Ahogy belemelegedett a mondókájába, úgy apadt el bennem a félelem, s kezdtem figyelni, mit is mond. Gyermeki eszemmel próbáltam megérteni a lényeget, kihámoznia a beszéd lényegét. Azt magyarázta, hogyha nem viselkedem rendesen, úgy bánnak majd velem, mint azokkal, akik büntetésből kerültek ide. Közben egy nagy felfedezést tettem – a zárdafőnök fél Bácsitól. Fél Monsignore Csikós János kanonok úrtól.

Ezek után, ha valamiért megróttak, mondtam, hogy bocsánat, többé nem teszem és meg fogom gyónni János atyának. Ettől mindig egy pillanatra felhő futott át a nevelő szóror tekintetén. Napról napra kevesebbek lettek a kifogások a viselkedésem ellen. Egy idő után úgy tapasztaltam, mintha több barátom lenne. Vilmos közeledésének különösen örültem, mert szívesen segített a matematika nehéz tételeinek a megértésében. Másik barátom, akinek hasznát vettem – igazi hasznát – Herzig Ottó volt, egy negyedikes nagydiák. Ő segített, hogy tökéletesítsem az irodalmi német tudásomat és a latin nyelvet. A némettel nem volt semmi gond, hiszen otthonról hoztam az alapot, de a latin eleinte nehezen ment. Ottónak köszönhettem, hogy év végére kitűnő lettem belőle. Később is tartottam a tempót, mert jó érzékkel áldott meg a szentlélek. Meg aztán ott állt előttem Bácsi példája, akit itt az intézetben János atyaként emlegettem.

Igazi nagy példaképem Bácsi. Már kisgyerekkoromban is csodáltam, de akkoriban a külsőségek, a megjelenése, mozdulatai, beszéde ragadott magával. Később nagy tudása, s az a tény, hogy a paraszti világból kitörve lett rangos papi méltóság.

Pappá szentelése után a szolgálat mellett továbbfolytatta tanulmányait, rendszeresen látogatta az egyetemeket, hallgatta a híres professzorok előadásait, diskurzusait és mikor eljött az ideje exameneken bizonyította a tudományok terén elért előhaladását. Tíz hosszú évig folytatta ily módon tanulmányait, s közben ellátta mind a reá ruházott feladatokat. Végül elnyerte a teológia doktora – Theologiae Doctor – címet és a velejáró magas kinevezéseket. Utóbbi kinevezése így szólt:

Mi Első Ferencz József Magyarország Apostoli Királya emlékezetül adjuk ezennel jelentvén mindennek kit illet, hogy Mi kegyes tekintetbe vévén azon erényes szép tulajdonokat, tudományt, tanultságot, példás erkölcsi jámborságot, s egyéb jeles tehetségeket melyeknél fogva tisztelendő CSIKÓS JÁNOS székes egyház kanonokja, keresztelő Szent János czimzetes prépostja királyi kegyelmünkbe ajánltatott főpártfogói jogunk erejével jogilag, tettleg s törvényszerűen megürült bácskai főesperességbe minden javadalmával, hasznával, s illetményével együtt Őneki, mint alkalmas, miden tekintetben érdemes, Felségünknél is kedves férfiúnak adtuk.”

Ilyen jeles férfiú szerettem volna lenni felnőtt koromban. Ennek érdekében tanultam szorgalmasan, s igyekeztem a környezetem hajlandóságát felém fordítani. Egy kis ravaszság, türelmes hallgatás, némi ajándék megtette a magáét. Árulkodni, azt nem! Megvetettem és a többiek előtt megszégyenítettem azt, aki árulkodott a társaira. A bajtársias összetartást tartottam a legfontosabbnak, s ezt szorgalmaztam iskolatársaim között. Megbecsültek érte és hallgattak rám. A nevelő apácákat megtanultam kezelni. Elég volt egy halvány hivatkozás János atyára és máris megszelídült a különben következetes szigor. Négy éven át tartott ez az állapot. Ennyi ideig vállalták a vincés nővérek az ifjúság nevelését. Ezután ki hazament, ki gimnáziumba, vagy másik nevelő intézetbe. 

Karácsonyra, Húsvétra mindenki hazamehetett, már ha valaki nem volt büntetés alatt. A nyári szünidő külön izgalmat hozott. Nekem minden esetre. Piroska jött értem, aki még mindig a Grossmutternél volt a mindenes.

Már ahogy hazaértünk jött az első meglepetés. Ketten vártak rám, két idegen. Akkor még idegenek voltak számomra. Az egyik apa tisztiszolgája Márton néven mutatkozott be, a másik frajlain Tilde, a német lány.

- Hozzám jöttetek? – kérdeztem meglepődve – S ugyan biza miért?

- Hogy vigyük el Béla úrfit Lembergbe, édesapjához, a főhadnagy úrhoz – jött Mártontól a válasz. - Én képezem a véderőt, és Tilda a kényelmes utazást.

Ugrálni kezdtem örömömben, s cuppanós puszit adtam a frajlain arcára, aki zavarában elpirult, hogy el kellett kacagnom magam. Erre mindenki kacagott, még Piroska is. Persze azonnal megjelent nagymama, és arcunkra fagyott a nevetés.

- Menjetek csomagolni! Kora reggel indultok Apád kocsit rendelt nektek. Gyorskocsit.

Nem vártunk újabb biztatást, s mind a négyen felrohantunk a szobámba.

- Mi van? Betörtek a tatárok? – bújt ki nagyapa a könyvtárból, ahol egész nap olvasgatott és pipázott.

- Megyek apához! – lelkendeztem.

- De vissza gyere, ám! Kinek mesélek esténként, ha mindig odavagy?

- Visszajövök, nagyapa, a vakáció végén – öleltem meg a nyakát.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap