Krasznahorka sziklái

Apáti Kovács Béla, cs, 01/25/2018 - 00:16

 

(Senki ne keressen történelmi hűséget ezekben a mesékben! Csupán csak elképzeltem, szabadon engedtem a fantáziámat, kitaláltam egy mesét, amely akár ezekben a várakban is megtörténhetett volna. Mindezzel az volt a célom, hogy felkeltsem olvasóim érdeklődését a magyar várak iránt. Rengeteg, csodás vár vagy várrom található Nagy-Magyarország területén. Érdemes felkeresni várainkat. Talán váras meséim segítenek ebben.)

 

Történt egyszer réges-régen, amikor még manók laktak a Krasznahorka várában és onnan ijesztgették a környék lakóit. Akinek csak tudtak, borsót törtek az orra alá. Minden nap más és más csintalanságot eszeltek ki bosszantsák az embereket. Nem kegyelmeztek senkinek.

A kicsi manók nagyon boldogok voltak, ha sikerült valamelyik tréfájuk. Egymással versenyeztek, ki a legügyesebb.

Este, amikor az égen kigyúltak a csillagok és az öreg Hold sápadt fényével bevilágította a vár vastag, magas falait a sok, kicsi manó összeült az ebédlőben egy hosszú asztal köré és nevetgélve dicsekedtek, ki milyen csínyt követett el.

A főmanó elégedetten hallgatta manói beszámolóit.

─ Képzeljétek el, – kezdte az asztal végénél ülő manó – ma, amikor felkeltem és azon törtem a buksimat, milyen tréfát tudnák kieszelni a vár közelében lakó földműveseknek. Sokáig semmi okos nem jutott az eszembe. Már majdnem visszabújtam a takaróm alá, amikor egy remek ötlet cikázott át az agyamon.

─ Mit fundáltál ki? – szakították félbe kíváncsian a társai. Alig várták, mi volt ez a nagyszerű tréfa?

─ Türelem, türelem, mindjárt megtudjátok – csitította őket mosolyogva. – Azt találtam ki, hogy becsapjuk az embereket.

─ Hogyan? – csillant fel a főmanó szeme. - Ugye tudod, az emberek már kiismertek bennünket, és ezért nem hisznek senkinek, ha csak egy manót is meglátnak a vár körül.

─ Ezt én is jól tudom, ezért azt találtam ki, hogy éjjel aranyszínűre pingáljuk a vár alatti sziklákat, és reggel, amikor a környező falvak lakói meglátják, azt fogják hinni, hogy arannyá változott. Meglátjátok, egymással versenyezve azon lesznek, hogy minél több sziklát tudjanak hazavinni. Az arany majd megrészegíti a sok kincsre áhítozót és még össze is verekednek az aranyon.

─ Valóban ez nagyszerű ötlet – mondta a főmanó. - Megdicsérlek érte. Még ma éjjel aranyszínűre festjük a sziklákat. Mindenki fogjon egy pemzlit és munkára fel! Igyekezzünk, hogy reggelre elvégezzünk vele!

A manók kivétel nélkül támogatták társuk javaslatát és serényen dolgoztak. Egymás után váltak a sziklák aranyszínűvé. Messziről tényleg úgy látszott, mintha aranyból lettek volna. Ez hajnaltájt, amikor az első napsugarak megcsillantak rajtuk, még hihetőbb volt.

Először a kondás pillantotta meg a sziklákat. Nem akart hinni a szemének. Mindjárt elkurjantotta magát:

─ Ébresztő, emberek! A vár alatti sziklák éjjel arannyá változtak. Mindenki jöjjön, aki gazdag akar lenni!

A házakban levők csodálkozva kidugták fejüket az ablakon és meglepődve látták, hogy a kondás igazat beszél. Nosza, mindjárt rohanni kezdtek, hogy minél több aranyat tudjanak összegyűjteni és hazavinni.

Tömegesen indultak el a vár felé nagy kosarakkal és vödrökkel. Még a kilencvenkilenc éves öreganyó is kikászálódott az ágyából és elindult az aranyló sziklákhoz reménykedve, hogy egy kis aranymorzsa neki is csurran – cseppen. Amint kilépett az udvarra, hirtelen valami nagyon furcsának tűnt a hegy környékén. Máskor ilyenkor a manók még javában húzták a lóbőrt, hosszasan aludtak az éjszakai tivornya után. Sokszor csak délben kezdtek el ébredezni. Addig legalább nyugtuk volt az embereknek tőlük. Nem bosszantották őket a sok idétlen csíntevéseikkel.

Ellenben most valamennyi talpon volt és a vár magas falairól leskelődtek és hangosan vihogtak.

Itt valami nincsen rendjén – gondolta az öreganyó és törni kezdte a fejét.

Egy kis gondolkodás után így szólt a rohanó szomszédjaihoz:

─ Ne menjetek a hegyhez! A manók megint becsapnak bennetek. Nézzétek és halljátok, hogy vihorásznak a vár fokán! Valami rosszban sántikálnak.

Senki sem hallgatott intő szavára. Legtöbben csak legyintettek rá és futottak tovább, hogy megelőzzék társaikat és minél több arannyal tudjanak visszatérni.

Öreganyó kétségbeesve tördelte ráncos kezét és akkor eszébe jutott valami hirtelen. Nagy barátja volt ő az erdők, mezők madárkáinak. Minden télen finom magokkal etette a kicsi szárnyasokat. Sokszor a fagyos, zord napokon kertje telis-tele volt madarakkal. Némelyik dalos kedvű, tollas jószág még más évszakban is ellátogatott hozzá, hogy köszönetet mondjon a téli gondoskodásról.

Most is egy apró madár fütyörészett kertjének almafáján.

─ Madárka, – fordult hozzá az öreganyó – segíts nekem és a falu embereinek, hogy túljárjunk a manók eszén.

─ Öreganyó, hogy tudnék segíteni? – kérdezte a madár.

─ Szólj társaidnak és menjetek a közeli patakhoz! Ott csőrötöket töltsétek meg vízzel. Majd visszarepülve a köpjétek ki azt a vár szikláira!

A kicsi állat nem értette, hogy öreganyó, miért kéri ezt tőle, de a téli hidegben annyi segítséget kapott, hogy szívesen teljesítette a kérést.

Elrepült és szólt a társainak és minden az öreganyó kérése szerint történt.

Közben az emberek egymással versenyezve rohantak a várhoz. Sokuk még a másikat is fellökte, hogy ő érjen oda előbb.

Már majdnem elérték a szépen, aranylón szikrázó sziklákat, amikor a patak felől sötét felhőket láttak közeledni. Oly fekete volt, hogy ez csak nagy égszakadás lehet – gondolták.

Még jobban meggyorsították lépteiket, hogy a vihar előtt begyűjtsék az aranyat. Hiába siettek a madarak gyorsabbak voltak. Ugye nem kell mondanom a sötét felleg nem volt más, mint sok – sok madár csőrében vízzel. Amikor a vár szikláihoz értek egyszerre, mint egy vezényszóra kiköpték a vizet. A vízcseppek ráhulltak a sziklákra és egy csapásra lemosták róluk az aranyszínű festéket.

Az aranynak hitt szikláktól megrészegült emberek igen meglepődtek. Dörzsölgették szemüket, hogy vajon jól látnak-e? De amikor rájöttek, hogy megint a manók űztek velük tréfát, nagyon mérgesek lettek. Eldobálva vödreiket, kosaraikat, ahogy csak bírtak rohantak fel a várba elpáholni az ott lévőket.

A manók hiába zárták be a kapukat, az emberek erőnek erejével beszakították azokat, és hogy dühüket lecsillapítsák egymás után elkapkodták a kapálózó apró népséget. Amikor már valamennyi a kezükben volt, tanakodni kezdtek, hogy miképpen büntessék meg a csínytevőket? Végül valaki azt találta ki, hogy a várban van egy kiszáradt kút, oda zárják be őket az idők végezetéig.

Ez mindenkinek nagyon tetszett és belehajigálták a manókat a kiszáradt kútba. A tetejét pedig jól lezárták, hogy soha többé ne tudjanak kijönni belőle.

Talán még a mai nap is ott vannak a föld alatt. Ha véletlenül arra jársz és nyöszörgést hallasz, tudd meg azok csak a manók lehetnek. Vigyázz, nehogy kiszabadítsd őket, mert akkor téged is lóvá tesznek!

Itt a vége, fuss el véle!

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap